Helyszín: Balingen / Messegelände (Volksbankmesse) / Németország
Dátum: szombat, 2013. július 13.
Hiába nehezedett már a fejünk két balingeni nap után, hiába fáradtak el a lábaink, és hiába sült pirosra az arcunk a napon, a harmadik nap fellépőinek menetrendje (a Candlemass-szal tartott bemelegítő napot is beleszámítva) nem ismert kompromisszumot! Már délelőtt tízkor (na jó, pár perccel később) a főszínpadon a Rebellious Spirit nyitotta meg az eseményeket, a hazai hard rock feltörekvők, akik a VIP-sátortáborban alig pár méterre táboroztak a RockLine csapatától. A zenekart tavaly óta ismerem, a testvérfesztivál, a Rock of Ages színpadán találkoztam velük, de a hallottak alapján azóta egyetlen lépést sem tettek felfelé a karrierjükben. Pedig rengeteg energiát fektetnek a bandájuk fejlődésébe, ez az erős promóciós kampányon is látszik, a színpadon mégis túlságosan félénknek és bizonytalannak tűntek. A Rebellious Spirit a nyolcvanas évek hard rock iskoláját követi, de a nem eléggé játékos riffek és Janikka Fischer gyerekes éneke mélyen az átlagosság vizein tartják őket, így a kisszámú közönségből alig egy tanóra alatt többet nem tudtak kisajtolni néhány kíváncsi pillantásnál.
Amikor a nap épp csak elindult késő délutáni útján az égbolt csúcsa felé, a színpadra már felmásztak az Alpha Tiger tagjai, kicsit rutinosabb német heavy metalosok, akik – akárcsak a korábbi fellépők – nagy figyelmet fordítanak a külsőségekre. A kendők, a gitárok és még a mikrofonállvány sárga-fekete árnyalata az amerikai heavy rock-veterán Stryperhez köti őket, bár a németek zenéje még keményebb és agresszívebb. Ők is a nyolcvanas évek örökségéből merítenek, aminek gyümölcse a legfrissebb album, a „Beneath The Surface”, bizonyíték rá a repertoárba került W.A.S.P.- és Riot-feldolgozás. A színpadi megjelenésük magabiztosabb volt, az énekes pedig meggyőzőbb az éneklésben és a színpad előtti tömeggel való kommunikációban is, így az Alpha Tiger pozitív értékelést érdemel a fellépéséért.
Furcsa érzés, amikor a fesztivál egyik várt csúcspontja már dél előtt elérkezik! Harmadikként a már valamivel népesebb tömeg előtt, az idei Bang Your Head!!! főszínpada alatt a Hell mutatkozott be, a brit heavy metal öregjei, akiknek a klasszikus, nyolcvanas évekbeli működésük idején egyetlen albumot sem sikerült kiadniuk, így a nevük idővel teljes feledésbe merült. A zenekar néhány éve újra összeállt, és új, ezúttal termékenyebb útra lépett: 2011-ben végre megjelent a debütáló albumuk, a „Human Remains”, ami azóta a koncertműsoruk gerincét adja. A Hell igazi showt hozott a színpadra! Az újonnan csatlakozott frontember, David Bower teatralitásának nincs határa! A zenekar többi tagja megbízható hangszeres alapot adott az énekesnek, de a kifinomult színpadi show miatt csak statiszták maradtak. Bower arcára erősítették a mikrofont, így mindkét keze végig szabad volt, és készen állt rá, hogy az első sor minden lelkéből kiszívja a maradék jót! A széles hangterjedelem, a karizmatikus személyiség és a kidolgozott fellépés, benne a közönséggel való játékkal, kiváló fényben mutatta be Bowert és vele az egész zenekart, és kiráz a hideg, ha belegondolok, micsoda pokoli hangulatot csap a Hell egy intimebb klubban. Tekintve az erős támogatást, amit a zenekar jelenleg a metalvilágban élvez, a nagy kiadót (Nuclear Blast) és végül a neves producer és Hell-gitáros, Andy Sneap jó kapcsolatait, valószínűleg nem kell attól tartani, hogy a Hell rövid időn belül eltűnne a metaltérképről.
A következő órában a színpad a brit heavy metal öregjeié, az Angel Witché volt. Ők az előző fellépőkkel ellentétben a nyolcvanas években három albumot ki tudtak adni, és rövid ideig a brit heavy metal új hullámának legnépszerűbb nevei közé tartoztak. A látottak alapján viszont az aranyévek nyilvánvalóan elmúltak, pedig a tavaly megjelent friss albumuk, az „As Above, So Below” nagyon-nagyon rendes lemez. Az Angel Witch túlságosan statikusan működött a színpadon, a játszott számokban nem volt semmi tűz, ráadásul balszerencséjükre közvetlenül a Hell után kaptak helyet, amikor a színpad előtt a nép a heavy metal ősi formájában gyönyörködött, amit az Angel Witch sajnos nem tudott megismételni. Az egyetlen megmaradt eredeti tagnak, Kevin Heybourne-nak a unott színpadi tartásán kívül nincs mit felróni. A fickó igyekszik életben tartani a zenekart a folytonos személycserék árán is, és úgy tűnik, a mostani felállással és az új albummal újra sikerült megtalálnia, ha nem is a nyerő, de legalább egy állandó formulát. A szetlistát megint szinte kizárólag a kultikus debütálóalbum, az „Angel Witch” számai adták: White Witch, Sorcerers, Angel of Death…, és csak egyetlen újabb szerzeményt, a Guillotine-t sikerült közéjük beszorítaniuk. A zenekar hűségesebb rajongóit, köztük engem is, biztosan zavarja, hogy a játszott repertoárba soha nem kerülnek be a második és harmadik album számai, amelyek bár három évtizede a debütalbum árnyékában szorulnak háttérbe, ugyanolyan kiválóak. A vegyes érzéseket keltő fellépést a britek az örök klasszikus Angel Witch-csel zárták, amivel végre sikerült némi energiát kicsalniuk a közönségből, de sajnos megerősítették a pár hónappal ezelőtti bécsi önálló koncertjük után megfogalmazott tézisemet: gyökeresen változtatniuk kell a koncertformulájukon, ha a rajongóknak még valaha szeretnének koncertes diadalokat szolgáltatni.
Néha a pozitív meglepetés onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé várnád! Ezt a Morgana Lefay hozta el, a svéd power metalosok, akik az új évezredben szinte teljesen befagyasztották a tevékenységüket, így gyorsan eltűntek a metaltérkép aktuális történéseiből. A banda már a nyitószámtól, a The Source of Pain-től kezdve szilárd tartással uralta a színpadot, amit a szőke frontember, Charles Rytkönen végig tovább fokozott beleélős előadásával és a közönséggel való kapcsolat ápolásával; Tony Eriksson gitáros mellett ő az egyetlen megmaradt eredeti tagja a zenekarnak, amelynek története egészen 1989-ig nyúlik vissza. A svédek a tűző napon, alig egy óra alatt összeszokott kollektívaként mutatkoztak be, érdekes jelenléttel, hiszen a stílusukban egyesítik a metalvilágban gyakran egymásnak ellentmondó agresszív kétszólamú gitárriffeket és a dallamos komponenst, amit a hatalmas refrének képviselnek a legjobban. A többnyire régebbi anyag közé beválogattak egy érdekes feldolgozást, az In The Court of the Crimson King-et (King Crimson), a balingeni fellépést pedig a Maleficium-mal zárták, amit annak idején még az MTV is játszott.
Az új évezred első évtizedében az óriási népszerűségnek örvendő Nevermore feloszlása után a rajongók többsége a Nevermore hiányára a újjáéledt Sanctuaryban talált részleges vigaszt, a kultikus amerikai heavy / power metal zenekarban, amelyben két egykori tag, Warrel Dane énekes és Jim Sheppard basszusgitáros játszik. Eleinte kétely lengte körül a zenekart, főleg Dane alkoholfüggősége és az ebből fakadó gyengébb fellépések miatt, de a Sanctuary ezt lassan, mégis kitartóan elűzi. Balingenben bűnösen jó előadást produkáltak, és Darel meglepően jó énekformájának szárnyán azokban is újra reményt keltettek a zenekar iránt, akik korábban még nem láttuk őket. A nyolcvanas évek klasszikusai mellett bemutatták a vadonatúj Frozen című számot, amire a zenekar a hallottak alapján joggal büszke lehet, és vele koncertszinten is beharangozzák az új, régóta várt albumot. Az eredeti gitárost, Lenny Rutledge-et két éve csatlakozott tag, Brad Hull kísérte gitáron. A duó rendkívül hatékonyan fektette le az éles riffeket és teremtette meg a sötét hangulatot, bár az együttműködésükről az igazi ítélet csak a már említett, készülő album megjelenése után születhet, aminek munkacíme „The Year The Sun Died”. A tűző nap Balingenben ezen a napon (még) nem halt meg, a Jefferson Airplane-feldolgozás, a White Rabbit pszichedelikus motívumai sem tudták elűzni, a bemutatkozás tetejébe pedig a Soldiers of Steel és a Future Tense saját klasszikusok koronázták meg a sikeres fellépést.
A Rageet, a német power metal iskola egyik oszlopát aligha kell bemutatni. A Peavy Wagner (ének, basszusgitár), Victor Smolski (gitár) és Andre Hilgers (dob) felállású trió igen népszerű a hazai német földön, így a színpad előtt példás számú feketének elkötelezett lélek gyűlt össze. A Rage tavaly új albumot adott ki „21” címmel, amivel bizonyítja, hogy a veterán múlt ellenére alkotói téren még nem mondta ki az utolsó szót. Az albummal eltávolodtak az elődje, a „String To A Web” szimfonikus hangzásától, ezért a balingeni fellépés – amelynek műsoridejét nagyjából félig az aktuális lemez számaival töltötték ki – az új évezredbeli hangzásuk rajongóinak íródott, hiszen stílusban oda tértek vissza. Bár Peavy a zenekar vitathatatlan főnöke, jó látni, hogy a bal oldalán álló gitárguruját, Smolskit szabadon engedi az alkalmi gitáros manőverezéshez, amilyet a Soundchaser című gyors szám közben mutatott be. A Peavy–Smolski páros gyümölcsöző együttműködése az új évezredben, az állandóan jó kiadványokkal oda vitte vissza a Rage nevét, ahová való. Az első vonalban a duó mérgező vonalakat fektetett le, és rendkívüli összeszokottságot mutatott, a minimalista felépítésű heavy metal gépezet kémiáját pedig a dobok mögött Hilgers egészítette ki, aki hat éve, amióta Mike Terrana kirúgták, már régóta teljes jogú tagja a zenekarnak.
A következő fellépő a Thunder volt, az idei fesztiválkiadás egyik (leg)exkluzívabb neve! A Thunder a megszűnése után a londoni High Voltage fesztiválon 2011-ben tért vissza az élők sorába, azóta alkalmi felbukkanásaival örvendezteti meg a rajongóit, még ha a mérete a nyolcvanas évek végéhez képest, amikor a brit rocklistákat uralták, jelentősen le is csökkent. A Thunder fantasztikus hard rockos előadást adott, a legkiválóbb albumukra, az 1989-es „Back Street Symphony”-ra helyezve a hangsúlyt, erről a Dirty Love-ot, az Until My Dying Day-t és a Back Street Symphony-t játszották el, meglepő módon a repertoárba viszont nem került be a régóta várt sláger, a Love Walked In. A fellépés központi alakja a hajdan csábító barna hajú, ma már bájos ősz hajú frontember, Danny Bowes volt, aki szünetekben a Monty Python stílusú, pikáns brit humorral szórakoztatta a népet. A Thunder teljesen oldottan mozgott a színpadon, a színre való visszatérés után (klasszikus felállásban!) a fejük felett lógó kiadói szerződések nélkül nyilván úgy döntöttek, hogy a küldetésük a gondtalan élvezkedésre korlátozódik az európai színpadokon, a felszabadult szellem és a rock’n’roll hecc pedig az egyórás fellépés alatt tollpihe-könnyedséggel költözött be a balingeni levegőbe is.
Ha a fesztivál második napja eddig a pillanatig a hagyományos heavy metal örökség minden kedvelőjének készült, fél hétkor délután végre az agresszívebb metaliskola hívei is megkapták a maguk öt percét, hiszen megrohamozta a színpadot az At The Gates, a híres göteborgi dallamos death metal szcéna képviselője. Mit képviselője, tulajdonképpen az egyik megalapítója, az In Flames és a Dark Tranquillity mellett. Az At The Gates a közepén, a kilencvenes években történt feloszlás után 2008-ban egy egyszeri visszatérő turnéval került újra az élők közé. De a teli pénztárca tapintása (értsd: a játék vágya) nyilván elég varázslatos volt ahhoz, hogy ne maradjon egyetlen turnénál: az At The Gates 2010-ben teljes erővel beindította a kerekeit, és folytatta a fellépéseket, ami végül tavaly a mi tájainkra is elhozta őket. Stúdiószinten az At The Gates a kilencvenes évekbeli négy albumnál marad, így a klasszikus hangzásuk minden rajongójának ezúttal is rózsákkal volt kikövezve az út! A banda kiváló koncertformában van, a nyitószámtól, a Slaughter of the Soul-tól kezdve a svédek tolatás nélküli expresszmenetben száguldottak végig a fellépésen! A frontember, Thomas Lindberg még mindig mély hörgéssel énekel, ami akaratlanul is komorságot és szorongást ültet az emberbe, és természetesen ez is a célja! Az At The Gates a szett közepén a Slayer-feldolgozással, a Captor of Sin-nel tisztelgett az elhunyt gitáros, Jeff Hanneman előtt, a legnagyobb becsben tartott albumuk, a „Slaughter of the Soul” (1995) végigsétálását pedig régi módi szerint a technikai bombával, a Blinded By Fear-rel zárták. A nyakcsigolyák úgy ropogtak, mintha fogadásból tennék, amikor a dallamos death metal tanórája a végéhez ért!
Az évről évre visszatérő BYH!!! sorstárs, Peter „Mungo” Gregorec szerint az Iced Earth azon bandák egyike, amelyek a Maiden, a Priest, a Purple és a Sabbath típusú heavy metal dinoszauruszok megállíthatatlan búcsúja után átveszik a műfaj óriásainak fáklyáját, és a metal egyik fő zászlóvivőjévé válnak. Ebben valószínűleg nem téved sokat. Az Iced Earth ugyanis minden következő kiadvánnyal növeli a rajongótáborát, amivel kevés olyan zenekar dicsekedhet, amely jó húsz éve vagy még régebb óta jelen van a színtéren. Jon Schaffer és társasága mögött viharos időszak áll. Miután a családi élet iránti vágyból távozott a zenekarból az első csalogány és felismerhető hang, Matt Barlow, az Iced Earth kénytelen volt megfelelő helyettest keresni. Meg is találták a kanadai frontember, Stu Block személyében, akit – a „Dystopia” album kiváló fogadtatásából ítélve – a rajongók remekül elfogadtak. A jelenlévők többségének pillantása leginkább az ő fellépésére irányult. A rokonszenves Block a vokális teljesítményét mindenképp Barlow felvételeinek hallgatásával gyakorolta, ez hallatszott a régebbi klasszikusok, a Dark Saga és a Burning Times előadásán, ugyanakkor már elkezdte építeni a saját énekes identitását is, ami főleg a mélységből a magasságba és vissza ugráló gyors hangnemváltásokon alapul. A legújabb számok, a Dystopia és az Anthem előadásakor magasba emelt kezek bizonyítják, hogy a banda bárkája jó irányba tart! A karizmatikus gitáros, Schaffer a színpad bal oldalán komor és határozott tekintettel vezényelte, úgy tűnik, a banda körüli történésekben épp az ő kompromisszumot nem ismerő határozottsága a díszparipa, ami előrehúzza. Az öt színpadi tag mindegyike farmerbe öltözött, ami a metalvilágban nem éppen gyakori jelenség, de úgyis félig felmentést kapnak, mert hát amerikaiak. Az Iced Earth a repertoárját főleg epikus, kifejezetten atmoszférikus pedigréjű kompozíciókból építette fel, ebben a tekintetben az A Question of Heaven és a Watching Over Me szépen illeszkedett a játszott szettbe, a Pure Evil és az Iced Earth előadásával viszont a kezdeti, kifejezetten speed metalos korszak hívei is megkapták a magukét. Amikor a közönség közé már bedobálták az emléktárgyakat, a főszervező felemelt hüvelykujja jelezte, hogy van még néhány perc, így búcsúzóul még lecsaptak a The Hunterrel. Fantasztikus fellépés, aminek a végén Stu az agyunkba verte a híres jelmondatot: „Each and every one of you is heavy fuckin’ metal”!!!
A Bang Your Head tizenhetedik kiadásának nagy fináléját az Accept szolgáltatta, a legtradicionálisabb heavy metal örökség megtörhetetlen képviselői. A fesztivál hagyománya, hogy az egyik főszereplője mindig német származású, így már másodszor három éven belül a solingeni legendás metalosok foglalták el ezt a helyet. Ha két éve a fellépést felvették, és (részben) DVD-n is kiadták, a mostani találkozás oldottabb jellegű volt: az öt színpadi tag habozás nélkül elengedte magát, és a hazai közönség előtt szó szerint szétszórta magát a színpadon.
Az elmúlt három évben az Accept hihetetlen utat járt be. A visszatérésük minden várakozást felülmúlt, így a németek 2013-ban jól megolajozott gépezetként működnek, amelyet a történelmük legjobb építőkövei alkotnak! Mark Tornillo (ének), Wolf Hoffmann (gitár) és Peter Baltes (basszusgitár) főszereplői fiatalos huncutságától egy feleannyi idős banda sem szégyenkezne, így az Restless and Wild és a Losers and Winners halhatatlan favágó riffjei, menetelő ritmusai mellett nem csoda, hogy az első sorokban a közönség úgy tűnt, mintha elvesztette volna az uralmát az agykérge felett! A nyolcvanas évekbeli klasszikus slágerek mellett az Accept a műsoridő jó részét a visszatérés utáni anyag számaival töltötte ki. A kilencvenes évek egy fokkal gyengébb albumsorozata után a szünet nyilván elég hosszú volt ahhoz, hogy a zenekar kreatív fele megfrissüljön, és kiadjon két agyondicsért albumot, a „Blood of the Nations”-t (2010) és a „Stalingrad”-ot (2012), amelyek számai hangulati szempontból a koncert során még tovább fokozzák a Wolf Hoffmann / Herman Frank páros hatszálas hangszereiből ordító ősi energiát. A fellépés közepének egyik legmonumentálisabb pillanata így a Stalingrad előadása volt, amikor a hangszeres rész végén Tornillo lihegve berohant a színpadra, és az Accept zászlóval meglengette a fejünk felett. A bácsik a színpadon úgy élvezik, mintha utoljára játszanának. A boldogság mosolya, amely már Stefan Schwarzmann arcán megjelenik a dobfelszerelés mögött, tartósan átragadt a többiekre, akik a dinamikus fellépéssel még több életet leheltek a játszott számokba. A frontember, Mark Tornillo hihetetlenül jópofa! Apró testalkatával az elődjére, Udo Dirkschneiderre emlékeztet, de az ő idegesítő megjelenésével összevetve ő maga a pozitív energia megtestesítője, ami az öreg napjaira nyilván az Accept állandó kísérőjévé vált. Egyedül a számok közötti helyzet komikus, hiszen az amerikai származású frontember néhány szón kívül nem beszél németül, így a legnagyobb német metalbanda (oké, hagyjuk egy pillanatra békén a Scorpionst) közönségszólításai Németország szívében… angolul hangzanak el. A hosszabb hangszeres kirándulások alatt Tornillo háttérbe húzódott, és a teret általában a színpad jobb oldalán álló harcostársnak, Hoffmannak engedte át, aki a Bulletproof alatt Baltesszal egy kissé naiv, mulattató előadást adott a népnek. Közben ránk szakadt az éjszaka a helyszínen, és az Accept ki is használta a hangulatos díszletet, hogy lehozza vasbetonszerű műsorát, amiből nem hiányozhatott a Fast as a Shark, a Metal Heart és persze a Balls to the Wall sem. Az Accept-menetet végigélni tizenkétezer fős német közönség előtt – egyszerűen felbecsülhetetlen!
Az Accept előtt és után a szomszédos csarnokban még a kultikus német thrash metalosok, az Exumer és a gothic death metalos kollégáik, a Crematory randalíroztak, de a leírhatatlan tömeg és a háromnapos fesztiválprogram fáradtsága megtette a magáét – a két zenekarnak ezt természetesen az első adandó alkalommal jóvá fogjuk tenni!
szerző: Urban Bolta
fotók: Aleš Podbrežnik
HELL:
1. Overture (Themes From ‘Deathsquad’)
2. Let Battle Commence
3. On Earth as It Is in Hell
4. The Oppressors
5. Blasphemy and the Master
6. Plague and Fyre
7. No Martyr’s Cage
—ráadás—
8. The Quest
MORGANA LEFAY:
1. The Source of Pain
2. Rooms of Sleep
3. Master of the Masquerade
4. Another Dawn
5. Hollow
6. Angel’s Deceit
7. I Roam
8. In The Court of the Crimson King
9. Maleficium
SANCTUARY:
1. Taste Revenge
2. Seasons of Destruction
3. Die for My Sins
4. Battle Angels
5. Frozen
6. World is Wired
7. The Mirror Black
8. White Rabbit
9. Soldiers of Steel
10. Future Tense
RAGE:
1. House Wins
2. Twenty One
3. Forever Dead
4. Straight to Hell
5. Feel My Pain
6. Soundchaser
7. Refuge
8. Higher Than the Sky
ICED EARTH:
1. Dystopia
2. Dark Saga
3. Pure Evil
4. Burning Times
5. I Died for You
6. V
7. A Question of Heaven
8. Anthem
9. Boiling Point
10. Watching Over Me
11. Iced Earth
————
12. The Hunter
ACCEPT:
1. Hung, Drawn and Quartered
2. Hellfire
3. Restless and Wild
4. Losers and Winners
5. Stalingrad
6. Breaker
7. Shadow Soldiers
8. Bucket Full of Hate
9. Bulletproof
(incl. Wolf + Peter Duel)
10. Pandemic
11. Princess of the Dawn
12. Up to the Limit
13. Fast as a Shark
————-
14. Metal Heart
15. Teutonic Terror
16. Balls to the Wall
