Előadó: West End Motel
Kiadó: Warner Bros. Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 30:22
Értékelés: 3.6/5
Ha találkozol Brent Hinds nevével, sokan azonnal a progresszívan fűszerezett metál szaftos hangjaira gondolnak. A Mastodon megatonnás, megasztáros nyers rohama azonban nem minden, ami ezt a tehetséges gitárost meghatározza és teljesen leírja. Hindsnek végül is volt zenei élete még azelőtt, hogy csatlakozott Sandershez és társaihoz, a ma is élő múlt egyik része pedig a Fiend Without A Face, az ósdian baljós Mister Heavenly, végül pedig a párhuzamos univerzumokba tett zenei kirándulások különcje, a West End Motel.
Valahol olvastam egy szaftos hasonlatot, amely szerint Hinds rengeteg mellékprojektje a Mastodonnál végzett, kétségkívül nehéz és igényes munka mellett olyan, mintha a srác a középiskolás és egyetemista szerelmeivel is tartaná a kapcsolatot azután, hogy összeházasodott egy manökennel, egy szupermodellel, egy világszépével. Nem tudom, de nyilvánvalóan van ebben valami igazság: a több mint két évtizednyi ismeretség, kapcsolat és közös munka, ameddig a West End Motel története már tart, csak hagyott valami nyomot. A zenekarban összeolvadt a hírhedt Hinds, a zongorista és gitáros Mike Shina, az énekes Tom Cheshire, a basszusgitáros Stiff Penalty és Ben Thrower, meg még néhány költő, csavargó, a céltalan mulatság és az enyhe elszállás kedvelője, köhögés elleni szirup (ezzel a srácok szorgalmasan visszaéltek valahol Atlanta hidjai alatt 1993-ban, amikor a történet elkezdődik). A kezdeti összekötő kapocs az akusztikus gitár volt, az üres edényeken való ritmikus dobolás és a gyerekbillentyűsökön való harmonizálgatás. A fő téma a mindennapi bajoktól megterhelt ember, a zene pedig egyszerűségében hamisítatlan és őszinte, az egész pedig a szoros barátságot tükrözi olyan emberek között, akik szeretik a jó bulit, a bulizást, ugyanakkor kedvelik a kis különlegességet és a szokatlan zenei merengést a szerelemről, a veszteségekről és a nevetéssel teli eseményekről, amelyeket teljesen csak ők maguk értenek.
Egyetlen végighallgatás is elég a tavaly a Warnernél megjelent Only Time Can Tell lemezből ahhoz, hogy biztosan állíthassam: Hinds csengő neve ellenére mindenki csalódni fog, aki a Mastodon-hangzás újabb másolatát várja. Az igazsághoz és az örömujjongáshoz azok járnak közelebb, akik a Talking Heads, egy totálisan elázott Nick Cave és Tom Waits keverékét várták Hindstől, mert dióhéjban ez az, amit az a különös utazás kínál egy férfi mellékvágányain, aki egyébként szívvel-lélekkel kötődik a Mastodon progresszíven ambiciózus, látszólag ötletekben határtalan sludge-alapjaihoz. Az Only Time Can Tell első pillantásra könnyed, teraszra való termék, amely ugyanakkor átformálja a rock’n’roll hangzásának régi definícióját, és szándékosan lehámoz róla minden ártatlanságot, fényt és sztárpózt. Ami marad, az egy igazán különleges roadtrip, olyan utazás, mintha valami különös színházból vagy egy Lynch-filmből vették volna ki: hétköznapi emberek története, az impressziók kollázsa pedig evilágon túli létezésről szól, ami viszont egész konkrétságában és szövegen kívüli elszállásában idegenebb lehet, mint a leskelődő bámészkodás azokon a teleszkópokon át, amelyek túloldalán néhány ezer fényévnyire furcsa kis zöld emberkék hétköznapjait lehetne nézni. Humorhiányt viszont nem lehet felróni a srácoknak. Nyolc dal skizofrén módon nyolc különböző megközelítést, írásmódot, stílust, nyolc különböző karaktert és személyiséget sugároz.
A nyitódal, a Burn It Down a »Nothing can compare to the ones that you loved« versszakainak sötét egyszerűségével áll a legközelebb az acid pophoz, a bulizós népnek szóló teraszmulatságok klasszikusaihoz. Csak épp ezúttal Ben Thrower és Brent Hinds egyszerű gitárjai mellett elsősorban Tom Cheshire édesen motyogó éneke áll előtérben, meg Hinds jellegzetesen pszichotikus, kissé hamis hangú kísérőéneke. »I got some coke and it’s in my pocket/ I got some pills and they’re not from a doctor,« vallja be nekünk Hinds, aztán gondolatban elhatározza, hogy felgyújtja a régi házat, az egykori otthont. A dal második felében az akusztikus egyszerű szólóvá nő, ami messze áll a Mastodon robbanékony dallamos kitöréseitől. A két ismétlődő akkord úgy fúródik a fejbe, mint egy-két arasznyi szög, amelyet a Raines-féle szaxofonok és az álcázott orgona támogatásával a West End Motel makacsul beletol az agyad két féltekéje közé.
Az album egyik dallamosabb száma, a lebuj himnusza, az El Myr tovább hajózik reggae-s vizekre, az éteri rockgitár szépen ráragad a szinkópás orgonára, a két vokál duója pedig rendkívül hallgatható meditációt sző a részegségről és az elszállásról. A zenekar mind a hét építőkövének harmonikus fokozása folytatja ellentmondásos dicshimnuszát a narkotikumokról, a kietlen vidékeken tett utakról, a magányról és az egykori szerelmekről, és egészen természetesnek tűnik, hogy egy olyan dallal, mint a Witch Is Dead, Salem napsütéses reggelére ébredsz, a rádióban pedig az Americana nagy főnöke, Bruce Springsteen énekli neked az ébresztőt. Dallamos szintetizátor, amely magából a Pomádéból kölcsönzött szaxofonnal viszi tovább a bizarr soundtracket, kitartóan a teljes pozitivitás és sötétség irányába egyszerre. A hétfős szimbiózis mentális nedveitől felpörögve a West End Motel rusztikusan visszatér Salem idejébe, ahol egy templom falának támaszkodva úgy döntenek, hogy megkönnyebbítik a hólyagjukat, merészségük jutalmául pedig himbálózás vár rájuk az akasztófán. Mintha maga Nick Cave írta volna a dalt, csak épp a depressziót ezúttal átszúrja a látszólag naiv zene izzó napsugara. Az If I Only Had Tomorrow (Second Chances) meditativitásával kicsit jobban emlékeztet a kiváló Crack The Skye dallamos betéteire, csak épp a kompakt metallurgia helyett a mű szerve közelebb áll a Red Sparowes poszt-rockjához.
https://www.youtube.com/watch?v=CZiPVPsXIZw
Sok az ismétlés és a fokozatos átlépkedés új szférákba. Kevés a meglepetés, a lemez pedig szinte beleragad a váratlan, mégis repetitív, hasonló jelenetek sorjázásába. Hogy Brent Chet Atkins, Brian Setzer, Jimmy Bryant, Speedy West és a többi country-húrmester gitárhangján nőtt fel, azt csak utólag tudtam meg. Nehezen képzelem el, hogy egy sludge-prog felállás embere egyszersmind a Stray Cats rockabilly-bandájára tripelt, és country dallamokat fütyörészett. Kissé keményhangzásúbb vigaszt önt a fülekbe a Bite. Sludge-stoneres ragyogás a kompozícióban, ahol áthatoló gitárok hatolnak be a pszichotikus univerzumba, és szólózásukkal a dal fő vázát adják. A kuszább Forgiveness aztán karneválibb vizekre visz minket, az olaszosan csengő hetvenes évekbeli poppal pedig a West End Motel arra a vágyra emlékeztet, hogy újra megnézzünk valami Tarantino-filmet. A ča-ča-ča ritmika után a címadó Only Time Can Tell pszichedelikusabb alaphanggal szinte a végéig elvezet, a záró Valentine után pedig nincs kiegészülés, nincs megváltás, de a kezdeti feszültség sem oldódik fel, amely végig kísér, amíg ezt az elmúlt év zenei felajánlásai közötti különcöt hallgatod.
A tüdőben léghiányos, szorongó zsebek maradnak. A sötétség, valamint az elszállás, a céltalanság és az ismétlés olajos hangulata szétzilálja, kisiklatja az addig lucidan haladó élvezetvonatot. Nehéz egy szuszra megmondani, hogy az Only Time Can Tell olyan alkotás-e, amely eléri a tökéletesség minőségi szintjét, amelyhez Hindsnél már hozzászoktunk. Azt is nehéz megmondanom, hogy egyáltalán tetszik-e a lemez, és nehéz kiemelnem, mi zavar az egészben. Talán az, hogy nem klasszikus Mastodon-termékről van szó? Ezt egy teljesen más Hinds-cimborákból álló zenekartól nem is vártam. Sok az ismétlés, a srácok pedig csak lassan tolják magasabb sebességbe pszichedelikus élvezetmotorjukat. Az album provokáció, és kizárólag Hinds személyes démonainak kiűzésére, az ihletfelesleg levezetésére szolgál. Valószínűleg hozzá sem nyúlnék, ha nem ennek a ragyogó fiatalembernek a neve kísérné, aki egyszerre a prehisztorikus Mastodon-ornamentika zseniális szerzője, ugyanakkor olyan összetetten frusztráltan vágyik a szubverzióra, hogy a világnak szándékosan kínál aranyszemcséket, tonnányi ballaszt közé rejtve. Az Only Time Can Tell olyan album, mint nyolc teljesen különböző építőelemből álló skizofrén szerkezete: menekül, és homályosítja a percepció tisztaságát. Valami jót azért lehet találni az egész alatt, de az egész látszólagos egyszerűsége és ismétlései ellenére olyan igényes, hogy több hallgatási, fogyasztási, adagolási kört követel. Több időt tehát, és csak korok múltán lesz megítélhető, hogy olyan alkotásról van-e szó, amely bővelkedik a minőségben, vagy csupán egy sztár kikapcsolódó pillanatáról, akinek az anyazenekarával végzett komoly stúdiómunka mellett jutott egy-két pillanat saját magára, és muszáj volt kiengednie valamit a világ fülébe – pusztán a saját lelkéért és személyes megelégedéséért.
Felállás
Brent Hinds – ének, gitár
Phil Raines – tenorszaxofon
Ben Thrower – akusztikus gitár
Mark Carbone – dob
Mike Shina – gitár, billentyűs hangszerek
Stiff Penalty – basszusgitár
Tom Cheshire – ének
Will Raines – orgona
Produkció
Brent Hinds
Számlista
1. Burn It Down
2. El Myr
3. Witch Is Dead
4. If I Only Had Tomorrow (Second Chances)
5. Bite
6. Forgiveness
7. Only Time Can Tell
8. Valentine
