Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Procol Harum
Kiadó: Chrysalis Records
Megjelenés: 1975
Játékidő: 39:24
Értékelés: 3/5
A „Procol’s Ninth”, a brit progresszívrock-úttörők, a Procol Harum nyolcadik stúdióalbuma olyan lemeznek tekinthető, amely a legsikeresebb alkotói korszakuk végének kezdetét jelezte. A zenekar tagjai és a Chrysalis Records vezetői közötti viszony nem volt irigylésre méltó: a kiadó kétségbeesetten egy újabb slágerre vágyott, és állandó producerváltásokra kényszerítette a bandát. Chris Thomast, aki 1970 óta a korábbi Procol Harum-albumok többségének producere volt, Jerry Leiber és Mike Stoller váltotta. Ők – Thomasszal ellentétben, aki sokat tett a klasszikus lemezek grandiózus hangzásáért – nyersebb, egyszerűbb hangzással kísérleteztek, ami több dalt megfosztott azoktól a csodás szimfonikus hangszerelésektől, amilyeneket Gary Brooker és társasága korábban megalkotott.
Ráadásul a zenekar kívánsága ellenére felkerült a lemezre a The Beatles-sztenderd, az „Eight Days a Week” lehangoló feldolgozása. Ez a teljesen felesleges „I Keep Forgetting” mellett – ezt Leiber és Stoller 1962-ben írta Chuck Jackson r’n’b-énekesnek – egyáltalán az első feldolgozás volt egy Procol Harum-albumon. A lehangolt légkört és a nem túl szerencsés, egyszerűbb szerkezetekre építő irányt a zenekar történetének legrosszabb borítója is tükrözi: szürke háttér előtt nem túl vidám tagok állnak rajta. Nem csoda, hogy Leiber és Stoller nem sokkal a lemez megjelenése után távozott a producerek székéből.
A nyitódal, a „Pandora’s Box” titokzatos, kissé fantazmagorikus hangulatával az album jobb darabjai közé tartozik, és egyben az egyetlen „Procol’s Ninth”-szerzemény, amely valóban megérdemli a klasszikus jelzőt. Már 1967-ben megszületett, a kultikus Procol Harum-debütalbum idején. Az eredeti, érezhetően pszichedelikusabb változat összességében észrevehetően jobb, bár hivatalos megjelenésére több mint három évtizedet kellett várni, mire felkerült a Procol Harum-debüt újrakiadására. A „Fool’s Gold” a nyersebb, harciasabb hangzás szemléletes példája enyhe hard rockos felhangokkal, aminek köszönhetően a banda ebben a karrierszakaszban helyenként már-már inkább valamiféle Trafficra vagy Familyre emlékeztetett, mint önmagára. Brooker éneklési stílusa is – alkalmazkodva a megváltozott irányhoz és produkcióhoz – a legtöbb dalban a szokásosnál több soulelemet vett át.
A „Taking The Time” hangsúlyosan bluesos irányú, miközben Brooker és Keith Reid nem tudja eldönteni, a humornak vagy a melankóliának adjon-e elsőbbséget a zenében és a szövegben. A „The Unquiet Zone” is, nyargaló ritmusával és „amerikai” hangzásvilágával – amikor az egész inkább a Chicagóra vagy a Blood, Sweat & Tearsre emlékeztet, mint a Procol Harumra, persze a remek fúvósaranzsmánok nélkül –, kimaradt a feledhetetlen Procol Harum-klasszikusok évkönyveiből. A játékos „The Final Thrust” a jó szimfonikus hangszerelésnek és Brooker bánatos énekének köszönhetően, amelyből Reid szarkasztikus szövege süt, kicsit közelebb áll a „hagyományos” Procol Harum-hangzáshoz, vagyis az album érdekesebb darabjai közé tartozik.
A már említett „I Keep Forgetting” feldolgozás tisztán r’n’b-s tett amerikai ízlés szerint, és átlátszó kísérlet a kiadó részéről, hogy az óceán túloldalán újra felpörgessék az érdeklődést a legendás angol zenekar iránt. A jóval „angolosabb” „Without a Doubt” és a „The Pipers Tune” megint kicsit javít a összképen, és egy pillanatra még a Procol Harum legjobb napjait is felidézik. A „Typewriter Torment” pedig ritmikai sokszínűségével, a vokális „játéka” csúcsán lévő Brookerrel és a Hammond-orgonák gazdag hangzásával az album kevés olyan darabjának egyike, amely felveszi a versenyt a legjobb alkotói évekkel.
A „Procol’s Ninth” korántsem rossz album, de néhány ráerőltetett produceri húzás tönkretette az eredeti terveket. Ráadásul a Procol Harum a múltban annyi jobb alkotást tett le az asztalra, hogy hálátlan feladat őket önmagukhoz mérni. Több számon hallatszik, hogy a banda már nem élvezte a korábbi alkotói szabadságot, és ebből nehéz volt többet kihozni egy tisztességes lemeznél. A ráerőltetett producerek által képviselt, jóval nyersebb, „amerikai” hangzás, amely a kiadó kívánságait követte, sok mindent elrontott, és megakadályozta, hogy a „Procol’s Ninth” felzárkózzon a Procol Harum-klasszikusok közé. Megvásárlása ezért csak a legnagyobb rajongóknak kötelező, akiknek hiánytalanul meg kell lennie a progresszív rock e legendás úttörői teljes diszkográfiájának.
Felállás
Gary Brooker – ének, zongora
Mick Grabham – gitár
Chris Copping – orgona
Alan Cartwright – basszusgitár
B.J. Wilson – dob
Keith Reid – szövegek
Produkció
Jerry Leiber és Mike Stoller
Dalok listája
1. Pandora’s Box (3:36)
2. Fools Gold (3:58)
3. Taking the Time (3:37)
4. The Unquiet Zone (3:39)
5. The Final Thrust (4:35)
6. I Keep Forgetting (3:25)
7. Without a Doubt (4:29)
8. The Piper’s Tune (4:26)
9. Typewriter Torment (4:27)
10. Eight Days a Week (2:54)
