Procol Harum

0 13

Szerző: Peter Podbrežnik

Előadó: Procol Harum
Kiadó: Repertoire Records
Megjelenés: 1967
Értékelés: 4.5/5

A prog rock legendás úttörői, a Procol Harum azonos című debütalbuma a rockzene egyik legkiválóbb és legfontosabb zenekarának pályakezdését jelenti. A lemez egyformán sokat tett a progresszív rock, a pszichedelikus rock, a klasszikus rock és a blues rock fejlődéséért, és mind a mai napig a felejthetetlen brit formáció kulcsfontosságú művének számít, amely hosszú pályafutása alatt szép számmal készített remek albumot.

A Procol Harumot 1966-ban alapította, és sok éven át közösen, egyenrangú félként vezette (tulajdonképpen ez a mai napig így van)  Gary Brooker énekes, zongorista és alkalmi fúvós, valamint a szövegíró Keith Reid. Utóbbi azzal büszkélkedhet, hogy ő volt a rocktörténelem első szövegírója, aki egyetlen hangszeren sem játszott, mégis egyenrangú, sőt az egyik vezető tagja volt a zenekarnak. Valamivel később ugyanez volt a helyzet Peter Sinfielddel a King Crimsonnál, aki sokat tanult éppen Reidtől. Brooker és Reid kétségkívül mindig is a zenekar két fő pillére volt, és az összes nagy slágerüket ők ketten szerezték.

Első közös szerzeményük, az „A Whiter Shade of Pale” (a kritikában a legtöbbet erről lesz szó) egyben a legjobb és leghíresebb is lett, és gyakorlatilag kijelölte a zenekar zenei arculatát. A korai időszakban a legendás gitáros, Robin Trower és a hammondorgonista Matthew Fisher is erős támaszuk volt, ők ketten már az első lemezen mély nyomot hagytak.

A Procol Harum a szigorúan progresszív rock szemszögéből nézve meglehetősen szokatlan gyökerekkel rendelkezett, hiszen zenei alapjaik elsősorban a bluesra épültek. Ebben egyformán oroszlánrésze volt Brookernek a melankolikus éneklésével és „szalonzongorázásával”, valamint Trowernek, aki testestül-lelkestül tősgyökeres blueskgitáros volt. Ami a Procol Harumot különlegessé tette, és olyan zenekarok társaságában, mint a Pink Floyd, a The Nice, a The Moody Blues, a Soft Machine, a Family és a Traffic, a progresszív rock úttörőjévé avatta, az a klasszicizáló hangszerelés volt, főként Fisher hammondorgonájának köszönhetően. A klasszikus zene a blues mellett kulcstényező volt a zenekar felismerhető hangzásvilágának kialakításában. Ezt soha nem lehetett egyszerűen megnevezni, a legjobb meghatározás talán a barokk rock vagy a szimfonikus rock lenne.

Az album többször megjelent „A Whiter Shade of Pale” címen is, ami nem meglepő, hiszen ez a fenséges örökzöld, amely minden idők legjobb rockdalainak listáján rendre előkerül, sok szempontból az egész lemezt meghatározza. Mondhatnánk, hogy az album többi dala az árnyékában áll, hiszen intenzitásával, dallamával és magával a szöveggel annyira kiemelkedik, hogy örökre úgy vonult be a köztudatba, mint az a dal, amellyel a világ megismerte, és ma is leginkább ismeri a Procol Harumot. Egyúttal a pszichedelikus rock népszerűvé válásának és a progresszív rock születésének egyik kulcsalkotása is volt. Sok tekintetben a virággyermek-generáció „himnuszává” is vált.

Reid szövege a korabeli viszonyok között meglehetősen szokatlan volt: idilli és titokzatos miszticizmussal volt tele, amely remekül összefonódott magával a dallammal és a szerzemény hangulatával. A 16 vesztaszűzről szóló történet, akik egy mitológiai sziget partján várják a tengerészeket, a progresszív rock folklórjának részévé vált. A misztikus metaforák alá rejtett fő mondanivaló jóval kevésbé romantikus: nem más, mint egy férfi és egy nő közötti szexuális együttlét előkészületeinek leírása. Reid egy bulin kapta az ihletet, ahol az egyik vendégtől először hallotta a „a whiter shade of pale” fordulatot, amikor az egy nőt szólított meg.

Ebben a dalban minden a zenekar rendkívüli perfekcionizmusát és a hipnotikus dallamok iránti érzékét tükrözi, egyúttal a rock és a szimfonikus zene tökéletes harmóniába olvasztásának egyik első kísérlete. Brooker melankolikus éneke kivételes melegséggel párosul, amelyet Fisher hammondorgonán játszott főtémája ad hozzá. A hammondorgona hangzását Johann Sebastian Bach két klasszikus szerzeménye ihlette, de az ma is uralkodó többségi vélekedéssel ellentétben a dal egyetlen elemében sem másolja a legendás zeneszerző életművét. Az iróniák iróniája, hogy a zenekar történetének legismertebb és legkedveltebb slágere eredetileg meg sem jelent az album brit kiadásán, csak az amerikai változaton szerepelt.

Az album többi dala ugyan nem éri el az „A Whiter Shade of Pale” szélességét és intenzitását, mégis mind megérdemli a figyelmet. Mindegyik a maga módján bőséges hallgatói élvezetet kínál. A temperamentumos „Conquistador” harcias hangulatú szerzemény, B.J. Wilson szellemes dobátvezetéseivel, a zongorán és a hammondon fokozódó drámaisággal, valamint szinte kemény rockos gitárriffek sorával. A fürge „She Wandered Through the Garden Fence” nagyszerűen elkápráztat a hammondorgonán játszott, jókedvű dallam látszólagos könnyedségével, amely remek ellentétben áll Brooker éneke kiábrándult melankóliájával. Ez utóbbi a „Something Following Me”-ben is remekel újra, ez a bluesos ballada bőven kínál szalonzongorát.

A Procol Harumra – a hatvanas években alakult brit zenekarok túlnyomó többségéhez hasonlóan – jellemző volt a csipkelődő humor kiélezett érzéke is. Ez megmutatkozik az olyan tréfás dalokban, mint a „Mabel”, amely hangulatában egy pimasz lányt csúfoló kocsmai nótára hasonlít, és a „Good Captain Clack”, ahol a zenekar valóságos kalózkabarét varázsol elő. A „Cerdes (Outside The Gates Of)” a pszichedelia és a blues rock érdekes, középtempós keveréke, amelyet a szövegben Reid különös, misztikus látomásai kísérnek. Fisher hammondjának és Trower bravúros gitárpasszázsainak kombinációja egyaránt kiváló technikai felkészültségről és finom feszültségteremtő érzékről árulkodik.  Az „A Christmas Camel” tele van drámaisággal a hammondon játszott tüzes futamok révén, miközben Brooker szívszaggató énekével és zongorájával diktálja a tempót.

A szinte gyerekesen játékos „Kaleidoscope” a hammondorgona kiágazó dallamára épül, miközben Brooker ismét elkápráztat Reid lírai fantáziálásainak kiváló tolmácsolásával. A „Salad Days (Are Here Again)”-ben szokatlan módon keveredik a romantika és a pajkosság, amiért a hammondon játszott szellemes motívumok ravasz felépítése és a finom zongorakíséret felel. A záró instrumentális szám, a „Repent Walpurgis” szinte sírfelirat-szerű hammond- és zongoradallammal, fenomenális gitárszólóval megspékelve szemléletesen jelzi, hogy a szimfonikus hangzás a zenekar következő albumain egyre nagyobb szerepet fog játszani. A szimfonikus drámaiság és melankólia a dal vége felé már csak fokozódik, vagyis a Procol Harum ezzel a gyakorlattal már lefektette a progresszív rock egyik szokásos, nagyon gyakori elemét.

Az album néhány későbbi (CD-s) kiadásán bónuszdalokat is találni, amelyek a zenekar 1967-ben megjelent összes kislemezét tartalmazzák. Ezek közül különösen kiemelkedik a remek, romantikus ballada, a „Homburg”, amelynek főtémáját Brooker éneke és zongorája, valamint Fisher hammondja építi fel, és szürreális szövege miatt is sok tekintetben rokon az „A Whiter Shade of Pale”-lel. Ez a klasszikus a zenekar történetének legjobb és legkedveltebb alkotásai közé tartozik. Brooker szerzői, hangszeres és énekesi megközelítése ezen az örökzöldön pedig olyan legendás zenészeknek is fontos ihletet adott, mint Peter Gabriel és David Bowie.

A Procol Harum debütalbumának lényegét a legegyszerűbb egyetlen mondatba sűríteni: „A Whiter Shade of Pale”. Ez az úttörő lemez a nagy sláger szárnyán repült, és minden kétséget kizáróan a rocktörténelem egyik legjobb elsőlemeze. A Procol Harum a következő albumokon tovább építi majd szimfonikus rockos irányvonalát, és minőség tekintetében az egyik legkonzisztensebb, legkitartóbb progresszív rock zenekarrá válik, amely a komplex és epikus szerzemények mellett kis erőfeszítéssel rádiós slágereket is képes volt írni. Még mielőtt a King Crimson debütálásakor először használni kezdték volna a progresszív rock kifejezést, a Procol Harum az első lemezével már lerakta e csodálatos zenei műfaj egyik fő sarokkövét, és beírta magát a hatvanas évek második felét átfogó zenei forradalom főszereplői közé.

Felállás

Gary Brooker – zongora és ének
Keith Reid – szövegek
Robin Trower – gitár
Matthew Fisher – hammondorgona
Dave Knights – basszusgitár
B.J. Wilson – dobok

Az a két zenész, aki csak az „A Whiter Shade of Pale” felvételén működött közre:
Ray Royer (Trower helyett) – gitár
Bill Eyden (Wilson helyett) – dobok

Produkció

Denny Cordell

Számlista

1. A Whiter Shade of Pale
2. Conquistador
3. She Wandered Through the Garden Fence
4. Something Following Me
5. Mabel
6. Cerdes (Outside the Gates Of)
7. A Christmas Camel
8. Kaleidoscope
9. Salad Days (Are Here Again)
10. Good Captain Clack
11. Repent Walpurgis

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik