Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Me First and The Gimme Gimmes
Kiadó: Fat Wreck Chords
Megjelenés: 2006
Elég régen etették már rendszeresen a fülemet a pattogós cali punk hangjai, és akkoriban az egyik fő táplálék a NOFX, a korszak fő attrakciója volt. Telt-múlt az idő, és az említett legendákból kiadótulajdonosok, klubtulajdonosok, politikai aktivisták és egyre kevésbé aktív (fellépő) zenészek lettek. Mégis megmelengeti a szívedet, amikor a polcokra beérkezik egy humorral, zeneiséggel és merészséggel teli lemez egy olyan társaságtól, mint a Me First And Gimme Gimmes. Miért? Mert ezúttal egy fedél alá zsúfolódtak a Lagwagon, a Swinging Utters, a No Use For A Name, a NOFX és a Foo Fighters tagjai. És melyek a punkpompa alapvető elemi részecskéi? A mikrofon mögött Spike Slawson riogat, a Swingin’ Utters, a Re-Volts és a Filthy Thievin’ Bastards énekese; a szólógitárt a Foo Fighters-es Chris Shiflett nyúzza, aki nemrég még a No Use For A Name-ben dübörgött; a basszusgitárt Fat Mike Burkett püföli, aki egyébként a NOFX központi figurája; elfoglaltságban pedig a ritmusgitáros Joey Cape sem marad le, aki egyébként a Lagwagonban keresi a kenyerét, de megtalálhatjátok a Bad Astronautsban, az Afterburnerben és a The Playing Favoritesben is. A felállás utolsó tagja a háttérember – a Lagwagon dobosa, Dave Raun. Nem áltatják magukat azzal, hogy bármi többek lennének egy punk feldolgozászenekarnál, a dalokat 1995 óta tolják, és tudnotok kell, hogy semmi sem szent nekik – sem Cat Stevens, sem Neil Diamond, sem John Denver. Minden a szórakozás és a tiszta hecc nevében!
És íme az album, a …Love Their Country. A hatodik, koncepciózusan összeválogatott feldolgozásgyűjteményhez ezúttal az amerikai marhazenét, vagyis a countryt választották a srácok, meg a westernekkel átitatott slágereket, amelyek az agyatok hátsó szegletéből előhívják azt a tényt, hogy a Dixie Chicks, Garth Brooks, Johnny Cash és hasonló mesterek terepének számító számokat hallgatni jóval kevésbé megterhelő, ha olyan fickók vágnak bele, akik nem sokkal korábban még tönkretették Johnny Bar Mitzvah-ját (az utolsó előtti album meglehetősen szép és figyelemfelkeltő címet kapott: Ruin Johnny’s Bar Mitzvah …). És mi benne a báj? Elsősorban a szövegek fenomenális interpretációja, és hogy tökösséget adnak hozzá ott, ahol addig bizony édeskevés volt.
Az album már az elején rátámad Amerika szentjére, Garth Brooksra és a ‘Much Too Young (To Feel This Damn Old)’ című számára, amely a elmeháborodott intró és az elcseszett, cukros gitárok hallatán azt sejteti, hogy a punkok elpuhultak, és a cukor fő helyettesítőivé váltak, de semmi baj. Miután megnyergelték a lovakat, és nyeregbe ültették az álmos cowboyokat, jöhet a vágta. Joey és Mike szájából szivárgó „ah”-ok és „oh”-k pompás díszítést adnak. A gitárokból körfűrész lesz, amellyel Garth szentélyét fűrészelik. És milyen jól sikerült nekik. Pénz – a világ ura, vagy puszta pimaszság? Mindenesetre el tudom képzelni Garth Brookst elképedt arccal, amikor a koncertjein egyszer csak megjelennek a fiatal, újkori punkok tömegei.
És ez még csak a kezdet. Rögtön utána partra szállnak Johnny Cashnél és Stan Jonesnál, valamint a ‘(Ghost) Riders In The Sky’-nál, amely másfél perc alatt pusztítást, füstöt és lángokat hagy maga után. A punk verzió elpusztítja az eredeti erejébe vetett legerősebb kételyeket is. Pár pontosan kimért punkos vágás után már nem sok ismerős marad belőle, de mozgásba hozza az embert és szórakoztat, ami annál többet számít. Aztán bebizonyítják, hogy az új évezredben is könnyekig nevettethetnek egy megbolondított, átdolgozott, „hot-rodded” verzióval az Eagles klasszikusából, a ‘Desperado’-ból, amely a klasszikus Eagles-rajongókat megállíthatatlan viszketésbe, allergiás reakciókba és állig begombolt ellenkezésbe hajszolja, a néha kicsit népesebb punktömeget pedig nevetésrohamokba és remek, nagy oktánszámú szórakozásba. A középső ujjat csak átvitt, még áthatóbb zenei értelemben kell felmutatni.
Valójában nincs sok okunk panaszkodni, hiszen a srácok megőriztek bizonyos dallamokat, amelyeket különben előbb-utóbb teljesen elfelejtettünk volna. Legalábbis a pocsolya ezen oldalán új amerikanofilok nevelődnek, és az említett dallamokra még George Bush is táncra perdülhet, bár a srácok már a Rock Against Bush válogatáson felvonultatott arzenáljukkal is kilőtték az űrbe. A folytatás Willie Nelson stílusában jön – ‘On The Road Again’. Semmi különös, hacsak nem lep meg a riff, amely valami hallottra emlékeztet, de nem tudod, mire. Lehetnének akár a Misfits és az ‘Astro Zombies’ riffje, amely a álmodozó tejszínverés után lép színre.
Hogy ez egy melegpornó-filmzene is lehetne, az csak illúzió, mert a Me First tagjai, bár meglehetősen rikító cowboyingekbe öltöztek, a nyálas kis balladában valahogy azzal foglalkoztak, hogy egyedi emlékművet állítsanak John Denvernek. Az ‘Annie’s Song’ egy pihenő. Aztán jön a telivér kerozin!
A ‘Jolene’ soha nem szólt olyan szépen, mint a punkveteránok kvintettjének előadásában, még a kebles countrylegenda Dolly Parton előadásában sem. Megöregedtek és talán kicsit tehetősebbek, mint az út elején, de semmiképp sem hagyják magukat zavarba hozni! Az ‘I’m So Lonesome I Could Cry’ skót dudába öltöztetett, pattogós sörivós dalocska, amely akár epilógusa is lehetne a hazai focicsapat rossz eredményének, vagy a ti klubotokénak, amely az A kategóriás csoport végéről a 3. nemzeti liga végére csúszik. Szuper hasonlat minden csalódottnak. Ideje sört inni és sírni!
A ‘Looking For Love’ viszont nem hagy levegőt venni. Jöhet a promiszkuitás és a párzás, a kifogáskeresés meg minden hasonló. Mintha a számot nem Johnny Lee, hanem valami másik Lee írta volna, Bruce keresztnévvel. A ‘Goodbye Earl’ pedig teljesen új lángot lehel a Dixie Chicks klasszikusába. Mégpedig úgy, hogy a siker a Me First And The Gimme Gimmes táborában sem marad el! A szinte reggae-s középső rész lehetne egy kicsit hosszabb, és a srácok eljuthatnának még egy-két fesztiválra. Több zölddel és több füsttel!
Az ‘East Bound And Down’ Burt Reynolds kamionos filmjére emlékeztet és az amerikai utakon zajló hajszára. A Smokey And The Bandit jó film volt, ennek megfelelően a hatáslistán is jelentős helye van a pocsolya mindkét oldalán. A Me First az eredeti témát dolgozza fel, és ezt nagyon tiszteletre méltóan jól csinálja. A kerekek ezúttal még gyorsabban pörögnek a felhevült aszfalton. És már közeledünk is a végéhez. Miután leszámoltak sok ismert dallammal, dühösen nekiállnak megszépíteni a ‘She Believes in Me’-t, majd jön a nagy finálé, amelyet a nemrég elhunyt amerikai kultúrhősnek, Johnny Cashnek ajánlanak, aki már párszor feltűnt a lemezen. Mit tehetnének? Bizonyos emberek az alkotói éveik alatt valamivel többet hagytak maguk után, mint a konkurencia. A feldolgozás hallgatható, felismerhető, és olyan helyeken is megdolgozták még, amelyek korábban túl simák voltak a simogatáshoz.
Alig fél óra szórakozás után a CD körbefordul, én pedig hagyom, hogy menjen tovább. A háttérben felkel a nap a horizont fölött, a cowboyoknak pedig újra meg kell nyergelniük a lovakat új kihívásokra és új leszámolásokra, a fülemben meg olyan dallamok csengenek, amelyektől kávé és ágyúdörgés nélkül is fel lehet kelni. Fat Mike és a társasága ismét bebizonyította, hogy méltó a punkos múltmegőrző cím viselésére. A saját Walk Of Fame-jükbe buzogánnyal beverték a cölöpöt a country számára is, én pedig csak azt kérdezem, mi maradt még érintetlenül a feldolgozásra? Talán egy filmzenealbum és egy nemzeti himnuszokból álló album. A mostani eredmény mindenesetre fáradságmentes, sőt kellemes átverekedés volt a redneck rampage soundtrack kincsestárán. Yeee-haaa!
Felállás
Spike – ének
Jake – gitár
Fat Mike – basszusgitár
Joey – gitár
Dave – dob
Produkció
Alex Newport
Számlista
1. Much Too Young (To Feel This Damn Old) – (Garth Brooks)
2. (Ghost) Riders In The Sky – (Stan Jones, Johnny Cash)
3. Desperado – (The Eagles)
4. On The Road Again – (Willie Nelson)
5. Annie’s Song – (John Denver)
6. Jolene – (Dolly Parton)
7. I’m So Lonesome I Could Cry – (Hank Williams Sr.)
8. Lookin’ For Love – (Johnny Lee)
9. Goodbye Earl – (Dixie Chicks)
10. East Bound And Down – (Jerry Reed)
11. She Believes In Me – (Kenny Rogers)
12. Sunday Morning Coming Down – (Kris Kristofferson, Johnny Cash)
AZ ALBUM HOSSZA: 25:33
