Szerző: Rok Klemše
Előadó: Iron Maiden
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1984
A Piece of Mind végleg a zenei legendák közé emelte az Iron Maident, és a minden idők legnagyobb heavy metal zenekarává tette őket. A Piece of Minddal az Iron Maiden belépett az aranykorába, amely majdnem a kilencvenes évek elejéig tartott, egyúttal ez volt az a lemez, amely a zenekar nagy fejlődését mutatta, hiszen szinte teljesen lerázták magukról az NWOBHM gyökereit, és szinte teljesen kialakították a tipikus, klasszikus Iron Maiden-hangzást, ahogy azt a nyolcvanas évekbeli kiadványokról ismerjük. A Piece of Mind azt is bebizonyította, hogy a Maiden még messze nem mondott el mindent, és tényleg: amikor már azt hinnéd, hogy lehetetlen felülmúlni az első négy album legjobb pillanatait, a lányok 1984-ben kiadják a korszakalkotó Powerslave-et. Mindenkinek megvan a maga kedvence a nyolcvanas évekből, legyen az a Somewhere in Time vagy a Seventh Son of a Seventh Son, de kétségtelen, hogy a Powerslave a klasszikus Iron Maiden-hangzás esszenciája. A változatlan klasszikus felállás a zenetörténet felejthetetlen dokumentumát alkotta meg, amely hibátlanul megragadja azt a hangulatot, varázst, érzelmet és megállíthatatlan erőt, amelyet a Maiden egészen a mai napig nyújt. A csúcsra pedig nemcsak az Iron Maiden jutott fel: a kényelmes, párnázott falak közti rövid kitérő után Eddie az ókori Egyiptomba utazott, és Derek Riggs egyik legfelejthetetlenebb borítóján fáraóvá koronáztatta magát.
A Powerslave olyan fenséges és varázslatos dallal indul, hogy az csak a Maiden első lemezének felejthetetlen nyitányával, a Prowlerrel vethető össze. Sőt, az Aces High talán minden idők legjobb „openere”! Akárhányszor hallod, a kristálytiszta gitárok nyitó riffjei mindig újra libabőrt csalnak elő, az agresszív, gyors tempó pedig, amely a kiváló szólóban és Bruce Dickinson ragyogó „air-raid” szirénájában csúcsosodik ki, a heavy metal legnagyobb pillanatai közé tartozik. A hangsebesség feletti riffek, Harris mély basszusa, Nicko remek dobfutamai és Dickinson egyik legfényesebb pillanata fantasztikusan viszik át a zenébe egy brit pilóta adrenalinnal teli érzéseit az 1940 júliusa és októbere között zajló légi csata alatt. Az Aces High folytatja a Invaders és a The Trooper által elindított harci számok sorát, a kiváló szöveggel és felejthetetlen refrénnel megáldott örök klasszikus pedig koncertromboló és rajongói kedvenc lett. A 2 Minutes to Midnighttal a Maiden a hidegháború csúcspontján először lépett politikai vizekre. A politika elvetemültségének és erkölcstelenségének kritikus bemutatása kiváló üzenetet hordoz, amelyet különösen a dal címe sugároz. Ez ugyanis a „Végítélet órájára” utal, amely a nukleáris fegyverek fenyegetését és az emberiség közelgő végét jelképezi. A végéhez a legközelebb, éjfél előtt 2 perccel 1953 szeptemberében állt meg az óra, miután a Szovjetunió felrobbantott egy iszonyatos erejű atombombát. Ma az óra öt perccel éjfél előtt áll, a 2 Minutes to Midnight pedig még mindig erős üzenetet hordoz, és a hatalmas refrénnel, valamint a kicsit hardrockosabb szólóval, amelyben talán még ott rejtőzik az utolsó NWOBHM-hatás, a legismertebb Maiden-dalok egyike, gyakori koncertkedvenc. Következik a zenekar negyedik, és egyben a mai napig utolsó instrumentális száma, a Losfer Words (Big ‘Orra). A teljesen tisztességes dal sehogy sem mérhető az előzők erejéhez, bár korántsem rossz szám, a Transylvania vagy a Genghis Khan varázsát mégsem éri el. Talán ezért kapta a Losfer Words („lost for words”) (Big ‘Orra) („big horror”) címet. Bruce számos tehetsége közé tartozik a vívás is, és ennek köszönhető a sajnos elfeledett klasszikus, a Flash of the Blade. A sötét hangulatú bevezető, amelyet remek riffek építenek, a versszakok kiváló alapja, a harmóniákra épülő nagyszerű szóló és végül a fiatal kardforgatóról szóló fantasztikus szöveg miatt – aki meggyilkolt családját akarja megbosszulni – annál nehezebb megérteni, miért nem játszották a Flash of the Blade-et a mai napig élőben. Ugyanez elmondható a következő vívóhimnuszról, a The Duellistről, amely Ridley Scott 1978-as, azonos című filmjén alapul. A film két francia tiszt örök viszályáról szól Napóleon korában. Igazi kár, hogy a The Duellistet még nem játszották élőben, hiszen az egyik legjobb instrumentális részt tartalmazza, egyúttal fenomenálisan viszi át szövegbe és zenébe a klasszikus vívók becsület-, bátorság- és szerelemeszményét. A Back in the Village folytatja a The Number of the Beast albumon szereplő The Prisoner történetét, amely a kultikus brit sorozaton, a The Prisoneren alapul. A szöveg a sorozat vége felé játszódó epizódra épül, amikor a főhős, „Number 6” visszatér a titokzatos Faluba. A Back in the Village is büszkélkedhet ragyogó instrumentális résszel és misztikus szöveggel, de a többi kiváló dal mellett kissé elhalványul. Az Iron Maidennél ekkor már szokássá vált, hogy a lemezt egy epikus számmal zárják, és a Powerslave ebben a tekintetben is kiemelkedő. A teljes lemez ugyanis szinte teljesen elhalványul, mire eljutunk a záró eposzokig. Igen, ezúttal két kolosszális eposz vár ránk, amelyek együtt több mint húsz percesek. Dickinson a Powerslave-en igazán a legjobb formáját mutatta. Nemcsak hogy a hangja kissé megérett, és sokszor úgy tűnik, mintha mindjárt kiordítaná a hangszálait/tüdejét, kiváló szövegíróként is megmutatkozott; a Flash of the Blade-del és a két eposz közül az elsővel, a címadó Powerslave-vel, amely talán még a legjobb hozzájárulása is a Maiden egész történetében. A hétperces eposz az album csúcspontja: ijesztő bevezetőjében fújó szél, farkasüvöltés, szívverés, sikoly és gonosz nevetés hallatszik, majd zseniális keleties/egyiptomias gitárriffekbe és kiváló basszusvonalakba robban, amelyek fölött a versszakokban Dickinson gonosz hangja őrködik. A haldokló fáraóról szóló epikus szöveget az egyiptomi mitológiától ihletett Powerslave zárja le kiválóan, egyúttal a legfenségesebb Maiden-dalok egyike, amely teljes szépségében a látványos instrumentális részben ragyog fel, ahol gyönyörű, melankolikus szóló, két zseniális, villámgyors szóló és a mastermind Steve Harris hihetetlen basszusvonalai váltják egymást. A Powerslave kétségkívül a Maiden egyik legnagyobb pillanata, és a heavy metal történetének egyik legfényesebb pontja. De az Iron Maiden csak úgy, minden előzmény nélkül, a legvégén még előrántja a tengerészekről és albatroszokról szóló tizenhárom és fél perces eposzt. A Rime of the Ancient Mariner a mai napig az Iron Maiden leghosszabb dala, tele felejthetetlen, hátborzongató és fenséges részekkel, amelyektől mellékesen égnek áll a szőr a hátadon. Talán a Hallowed Be Thy Name-mel együtt az Iron Maiden-diszkográfia legfenségesebb dala. Az eposz szó szoros értelmében Samuel Taylor Coleridge híres, 1798-as kultikus költeményén, a The Rime of the Ancyent Marineren alapul. A dal, amely talán a legjobban mutatja meg Harris zsenialitását, igazi utazás kiváló riffekkel és Bruce fantasztikus énekvonalaival, amelyek a mesélő mondataiként hatnak. Valahol félúton misztikus ambientrész szeli át a számot, felejthetetlenül titokzatos és hátborzongató hangulattal, amelyet csupán Harris basszusa, a billentyűs alap, a beszélt szó és a hajófa nyikorgása épít fel, aztán a nyugodt rész gyorsabb basszusvonalakkal, gitár- és énekbelépéssel való megszakítása egy teljesen másik szintre emeli a dalt – olyan mesterien megoldva, hogy a libabőr magától előbukkan. Valóban olyan pillanat ez, amely csak a Seventh Son of a Seventh Son eposzának kiváló instrumentális részével mérhető össze. Ha nem tudnád a dal hosszát, észre sem vennéd, hiszen az állandó tempó- és ritmusváltások, Adrian és Dave felejthetetlen vonalakkal teli játéka, valamint a változatos ritmusszekció miatt a Rime of the Ancient Mariner annyira sokszínű és változatos, hogy egy szempillantás alatt elszalad. Nagyon is méltó, hatalmas lezárása egy fenséges albumnak!
A Powerslave-et egyetlen szóval lehet jellemezni, amely már többször előkerült: felejthetetlen! Az Iron Maiden a Powerslave-vel kitörölhetetlen heavy metal-dokumentumot írt. Az album varázsát, a virtuóz játékot és az egyik legjobb énekteljesítményt azóta sem sikerült senkinek felülmúlnia; talán csak a Maidennek a későbbi kiadványaival. A Powerslave közvetlenül a születésem előtt jelent meg, és sajnos a monumentális World Slavery turnét nem élhettem át, ezért még nehezebb leírni az örömömet a mostani turné miatt, amely újra életre kelti a nyolcvanas évek látványosságát a legendás egyiptomi színpadi produkcióval és felejthetetlen klasszikusokkal. Találkozunk tehát a Somewhere Back in Time turnén!
Felállás
Bruce Dickinson – ének
Steve Harris – basszusgitár, billentyűk
Dave Murray – gitár
Adrian Smith – gitár
Nicko McBrain – dobok
Produkció
Martin Birch
Számlista
1. Aces High 04:29
2. 2 Minutes to Midnight 05:59
3. Losfer Words (Big ‘Orra) 04:12
4. Flash of the Blade 04:02
5. The Duellists 06:06
6. Back in the Village 05:20
7. Powerslave 06:47
8. Rime of the Ancient Mariner 13:36
