Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pink Floyd
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1969
Értékelés: 4/5
Az „őrült gyémánt” Syd Barrett távozását követő első évek a Pink Floyd számára kétségkívül rendkívül viharos időszakot jelentettek: szüntelen, kiterjedt stúdió- és koncertkísérletezés zajlott, a zenekar pedig a megfelelő, új hangzást kereste, amely végleg szakít Syd pszichedelikus-space rockos örökségével, és egy saját, teljesen felismerhető zenei látomással és hangzással rendelkező együttesként mutatja be őket. A pszichedelikus 60-as évek lassan a végükhöz közeledtek, a progresszív rock alapjait időközben már lefektették, de a rockzene minden kísérleti formájának egyik fő megalapozója még mindig keresgélt, és kisebb hangzásidentitás-válságot élt át.
Mindkét korábbi albumon, az „A Saucerful Of Secrets” (1968) és a „More” (1969) lemezen sikerült megmutatniuk Syd utódjának, David Gilmour gitárosnak és frontembernek a tehetségét, aki Roger Waters basszusgitáros/énekes mellett fokozatosan a zenekar két kulcsfontosságú alkotója közül az egyik lett. Az együttesben ekkor még viszonylag demokratikus folyamatok uralkodtak, bár már akkor is ismertek voltak arról, hogy minden tag külön vette fel a saját részeit a stúdióban. Mindkét említett album a pszichedelikus/korai progresszív rock kiváló darabja volt. A Pink Floyd mégis kultikus, de viszonylag homályos zenekar maradt, számottevő külföldi kereskedelmi siker nélkül, ha nem számítjuk a Syd-korszakbeli első kislemezeik sikerét. Ennek ellenére esze ágában sem volt felhagyni a szüntelen kísérletezéssel, aminek általában nem sok köze volt a dallamos, könnyen befogadható rockformákhoz.
Az „Ummagumma” dupla album kétségkívül a legkísérletezőbb, legobskúrusabb és legavantgárdabb projekt volt a zenekar történetében. Stúdiórésze az addigi pszichedelikus kísérletek kiszámíthatatlan keveréke, teljesen spontán avantgárd és az egyes tagok egyéni hangszeres tehetségének bemutatója. A Pink Floyd úgy döntött, hogy dupla projektként adja ki a lemezt, koncert- és stúdiórészre osztva. Akkoriban ez kétségkívül rendkívül eredeti húzás volt, ugyanakkor biztos sikert is jelentett, hiszen mindazok, akik képtelenek voltak átrágni magukat a megterhelő stúdiórészen, a koncertfelvételeken megtalálták a számításukat.
Az album koncertrésze, amely egyben az „Ummagumma” projekt első fele, sokkal könnyebben befogadható, mint a stúdiórész. Tulajdonképpen ez a zenekar első koncertlemeze, a korai pszichedelikus korszak értékes dokumentuma, amely éppen itt érte el a csúcspontját. A felvételek 1969-es birminghami és manchesteri fellépésekről származnak. Az előadott számok között többnyire a korai idők kedvelt space rockos alkotásai dominálnak. Elsősorban is a mindig népszerű „Astronomy Domine”, az egyetlen Syd-korszakbeli darab (az „Interstellar Overdrive”-ot, amelyet akkoriban szintén játszottak, nem teljesen világos okokból kihagyták). Ez a változat érezhetően eltért Syd eredetijétől, mert Gilmour és Wright éneke is hallható benne, az első versszak pedig itt kétszer ismétlődik. A hangszeres rész is bővült: a zárórészbe torkollás előtt Wright hosszabb orgonaszólót is kapott. Itt található a „Careful With That Axe, Eugene” kiváló előadása is, ez az érdekes progresszív rockos instrumentális szám, amelynek stúdióváltozata először a „Relics” (1971) válogatáson jelent meg. Drámai orgonahangjaival, egyszerű basszusgitárvonalával és Waters sikoltozásával (ez utóbbi később néhány Floyd-szám jellegzetes eleme lett) fokozatosan feszült hangulatot teremt, amely akkor is megmarad, amikor az előadás hosszabb instrumentális jammé fejlődik. A space rockos kísérlet, a „Set The Controls For The Heart Of The Sun” szintén az akkori kötelező koncertdarabok közé tartozott. Ez a változat érezhetően elnyújtottabb, kicsit dinamikusabb is, főleg az elektronikus effektek használatát tekintve, a hangulata pedig kifejezetten keletiesebb. Az „A Saucerful of Secrets” avantgárd mestermű záró előadása szintén jól hallhatóan eltér a stúdióváltozattól. A bevezető rész cintányérhangjait basszusgitár váltotta fel, több orgonaszólam is szerepel benne, a zárórész pedig gazdagabb, és fokozatosan, drámai módon csatlakozik be benne minden hangszer. Ezt a kiváló változatot a közönség méltóképp jutalmazta viharos tapssal. Az első hivatalos koncertlemezükig, a „Delicate Sound Of Thunder”-ig (1988) majdnem húsz évnek kellett eltelnie, ami szinte hihetetlen. Még furcsábbnak tűnik, hogy ha nem számolom az „Is There Anybody Out There”-t (2000), az „Ummagumma” koncertrésze (egyelőre) az egyetlen hivatalos koncertfelvételük a Waters-érából.
A stúdiós, vagyis a második rész kirándulás mind a négy tag teljesen spontán, rendkívül kísérleti szólóalkotásaiba, és ezt a legkönnyebben talán az „Ummagumma” szó fordításával lehetne leírni, amely angol szleng kifejezés a szexuális szabadidős tevékenységekre. Pontosan így szól ezeknek a kompozícióknak a többsége is, amelyek bizonyára a legkülönfélébb pszichoaktív szerek hatása alatt születtek (kétségkívül azok enyhébb fajtáié), bár a zenekar tagjai ezt sosem erősítették meg (és soha nem is fogják). A hallgatók többsége, aki csak a zenekar későbbi, rádióbarát alkotásait ismeri, ezt a stúdiórészt már az első hallgatás után teljesen emészthetetlennek bélyegezné, a zenei gurmék viszont gyorsan felfedezik számos rejtett báját, amely főleg az egyes teljesen spontán szekciókon belüli, nagyon feszült, atmoszférikus pillanatokban rejlik. Ezek négy részre oszlanak, úgy, hogy a zenekar minden tagja helyet kapott a saját kompozícióinak bemutatására. Nem szabad megfeledkezni a kiváló, teljesen egyedi, pszichedelikus hangulatú borítóról sem, amelyet a Floyd hosszú évekig tartó munkatársa, Storm Thorgerson készített, és amely a zenekartagok elhelyezkedésének térbeli váltakozását ábrázolja, míg a kép a portréban teljesen kicsi és kivehetetlen nem lesz. A szék mellett balra egy bakelitlemez is látható a „Gigi” című film zenéjével.
Elsőként Rick Wright billentyűs mutatta be kísérleti szimfonikus látomásait a „Sysyphus” szvittel, egy avantgárd, négytételes szvittel a görög mitológia tragikus alakjáról, akit arra ítéltek, hogy az alvilágban örökké egy sziklát görgessen fel a hegy tetejére, de valahányszor felér vele, a szikla legurul a hegyről (és így újra meg újra, a végtelenségig). Rendkívül kísérleti és pszichedelikus alkotás, amelyben Wright zongorán, orgonán és mellotronon váltogatott szimfonikus hangszerelésekkel rendkívül változatos hangulatokat teremt. Az első részben, ahol a mellotron és az orgona drámai hangjai dominálnak, a hangulat rendkívül komor, és jól megidézi az örök bűnhődő képét, akinek a Hádészban pokoli kínokat kell elszenvednie. A második rész, amelyben a zongora lágy dallama uralkodik, jóval finomabb. A második szekció vége felé azonban kiterjedt kakofónia tör ki Mason üstdobjain játszott újabb avantgárd ütős betétekkel, majomvisításra emlékeztető fura effektekkel és Waters artikulálatlan basszusgitár-cifrázásaival. A záró, negyedik rész a mellotron sötét zenekari függönyei miatt kissé a King Crimson néhány korai alkotására emlékeztet, bár a közbeékelődő orgonahangok és a madárcsicsergést idéző effektek egy kicsit oldják a komor hangulatot. Mindezek ellenére a záró kakofón orgonahangok és csörgő effektek rendkívül hátborzongatóak és teljesen obskúrusan pszichedelikusak. A „Sysyphus”-szal Wright ismét nemcsak kiváló billentyűsként mutatkozott be az albumon, hanem a változatos hangulatok kivételes mestereként és az album egyik legjobb részének megalkotójaként is. A komor, feszült, helyenként akár kissé epikus hangulat, amely életre kelti a tragikus Szizifosz-alakot, az, ami ezt a teljesen spontán avantgárd kompozíciót annyira vonzóvá teszi.
Waters szólószáma következik a „Grantchester Meadows”-szal, amely kellemes, pasztorális, pszichedelikus folkballada az ő énekével és akusztikusgitár-játékával. Közben különleges, utólag felvett effektek révén végig madárcsicsergés hallatszik, ami olyan hangulatot teremt, mintha a dalt valahol egy rét kellős közepén vették volna fel. A szám közepén egy túlságosan felajzott liba hápogása és felszállása is hallható. Waters szövege Grantchester, egy tipikus angol falucska pasztorális idilljét írja le, amely Waters későbbi „legjobb barátjának”, David Gilmournak a szülőhelye. A komor „Sysyphus” után ez az album rendkívül üdvözlendő, megnyugtató pillanata volt, bár nem tartozik azon Pink Floyd-klasszikusok közé, amelyek örökre belevésődnek a hallgató szívébe. Ez a folkballada egyébként jellemző volt Waters akkori dalszerzői stílusára, ami később első szólólemezén, a „Music From The Body”-n (1970), valamint a Pink Floyd következő albumán, az „Atom Heart Mother”en (1970) szereplő „If”-en is látszott. A szám vége felé következik a híres, szinte már legendás effekt, amikor idegesítő, egyre hangosabb légyzümmögés hallatszik, és ez addig tart, amíg valaki fel nem lépked a lépcsőn, és le nem csapja egy újsággal.
Waters viszont nem lenne Waters, ha az album legkönnyebben befogadható alkotása mellett nem a legavantgárdabbat és legobskúrusabbat is ő adná hozzá. Következik ugyanis egy ultra különc darab, nem kevésbé különc címmel: „Several Species of Small Furry Animals Gathered Together in a Cave and Grooving with a Pict”, amelyet gond nélkül az album avantgárd csúcspontjának és a zenekar történetének legőrültebb alkotására legesélyesebb jelöltnek nevezhetek. Ez a különc Waters-kísérlet számos obskúrus effektet tartalmaz, a musique concrète műfajára jellemzőeket, amelyet általában Frank Zappa egyes alkotásaihoz kötöttek. Ebben az esetben rendkívül obskúrus, teljesen elborult keverékről van szó, hangeffektekből és Waters vokális fintoraiból, amelyek madarak és különféle rágcsálók hangjára emlékeztetnek. Waters ehhez számos felvételi effektet használt a sebesség beállításánál, és mikrofonmanipulációkat is bevetett. Különösen groteszkül hat a teljesen kivehetetlen, érthetetlen, skót akcentussal előadott vokális fintorgása (a piktek a skótok ókori elődei voltak, és innen kap ez a húzás legalább egy kis logikát). Motyogása végén figyelmes hallgatással és lassított felvételen hallható a „thank you”. Lassított lejátszásnál ott van egy „rejtett üzenet” is, amelyben Waters azt mondja: „that was pretty avantgarde wasn’t it?” Ezzel az állítással tényleg nem is érthetnék jobban egyet.
Az érdekes, többnyire akusztikus „The Narrow Way” kompozíción, amely három szekcióra oszlik, Gilmour is megkapja a maga „öt percét”: főleg az első részben kínál akusztikus gitáron néhány tipikus bluesos futamot. A háttérben végig szokatlan effektek hallatszanak. A második rész, amelyet elektromos gitáron játszik, jóval obskúrusabb, és szintén számos pszichedelikus hangot tartalmaz. A záró rész, amelyet akár az album egyik legjobb pillanatának is lehet nevezni, Gilmour jellegzetes, bársonyos énekét, valamint kiváló slide gitár-, mellotron- és zongorahátteret kínál. Az album összes pillanata közül ez nyújtja a legjobb betekintést a zenekar hangzásbeli jövőjébe, főként Dave éneke, az álmodozó slide gitárfutamok és az éteri billentyűhangok révén, amelyek később elválaszthatatlan részévé váltak a legjobb korszakuk hangzásának. Érdekes, hogy mindhárom szekció tempója és hangzása más. Gilmour a megszokott ének és gitár mellett itt basszusgitáron, zongorán, mellotronon és dobon is játszott, és ezzel sikeresen bizonyította multiinstrumentalista képességeit. Ezt a kompozíciót egyfajta megfelelő egyensúlynak lehet tekinteni az obskúrus, avantgárd pszichedelikus effektek és az album stúdiórészén uralkodó dallamos, hangszeres akusztikus futamok között.
A „The Grand Vizier’s Garden Party” Mason záró, háromrészes instrumentális száma és az album újabb avantgárd csúcspontja, mert egész sor avantgárd hangot tartalmaz az ütőhangszerein. Az „Oszmán Birodalom nagyvezírét” játszó Masont az első részben rövid időre fuvolán kíséri akkori felesége, Lindy. Ez egyben az egész instrumentális szám legdallamosabb pillanata is, hiszen a második rész beköszöntével obskúrus, pszichedelikusan hangzó ütőhangszerek sora következik, amelyek többnyire úgy szólnak, mintha valaki konyhai fazekak aljára csapkodna. Az egész meglehetősen kakofón és teljesen spontán, a pillanatnyi ihlet műve, amely semmiképp nem tud valódi atmoszférát teremteni, ahogy az a korábbi szólókompozíciók többségének sikerült. A szekció végén Mason kiterjedt dobszólóval mégis megmutatja, miért tartják ma az egyik legbefolyásosabb dobosnak. A kompozíció utolsó, egyben az album stúdiórészének záró része fuvola és ütőhangszerek kombinációjával ér véget, és egy percnél is rövidebb. Az album mind a négy szekciója közül ez messze a legkevésbé érdekes, és ha nem lenne benne a jó záró dobszóló, egy cseppet sem hiányolnám.
Az „Ummagumma” legalábbis a stúdiórészét tekintve kétségkívül a rockzene történetének egyik legavantgárdabb és legvitatottabb projektje volt, rendkívül obskúrus még a 60-as évek végének a legkülönfélébb zenei kísérletekre tárt karú korszakához képest is. A Pink Floydnak akkoriban semmilyen akadálya és korlátja nem volt abban, hogy az akkori legkísérletezőbb brit rockzenekarként érvényesüljön, a zenei közösség pedig sokkal nyitottabb volt az efféle vállalkozásokra, mint ma, és meg is tudta őket jutalmazni (minden obskúrussága ellenére ez volt az első albumuk, amely bekerült az amerikai zenei listák legjobb száza közé, és hazai pályán is nagyon szolid, az addigi albumok közül akkoriban a legsikeresebb helyezést érte el). Ezt az albumot egészében (és nem csak a könnyebben befogadható koncertrészt) csak a zeneileg legnyitottabb, igényesebb ízlésű hallgatók tudják majd megfelelően értékelni, és sajnos ma már nincs belőlük sok. Köztük bizonyára a zenekar minden igazi rajongója is. Az „Ummagumma” korántsem tartozott azon Pink Floyd-mesterművek közé, amelyeknek minden háztartásban ott a helyük, de minden hiányossága ellenére fontos helyet vívott ki magának azon albumok között, amelyek hozzájárultak a progresszív rock és általában a modern kísérleti zene meghatározásához. Így a teljes spontaneitás és a kiadói vagy menedzseri vélemények iránti közömbösség csodálatos példája marad, valamint néhány jóval egyszerűbb idő terméke.
Felállás
David Gilmour – ének, gitár, orgona, zongora, basszusgitár, dob, mellotron
Roger Waters – basszusgitár, ének, akusztikus gitár, gong, effektek
Richard Wright – orgona, zongora, billentyűs hangszerek, ének, mellotron
Nick Mason – dob, ütőhangszerek, üstdob, effektek
VENDÉGZENÉSZ:
Lindy Mason – fuvola
Produkció
Pink Floyd (első rész), Norman Smith (második rész)
Számlista
CD1 (koncertlemez):
1. Astronomy Domine (8:29)
2. Careful With That Axe, Eugene (Instrumental) (8:50)
3. Set the Controls for the Heart of the Sun (9:12)
4. Saucerful of Secrets (12:48)
CD2 (stúdiólemez):
1. Sysyphus, Pt. 1 (1:08)
2. Sysyphus, Pt. 2 (3:30)
3. Sysyphus, Pt. 3 (1:49)
4. Sysyphus, Pt. 4 (6:59)
5. Grantchester Meadows (7:26)
6. Several Species of Small Furry Animals Gathered Together in a Cave and Grooving with a Pict (4:59)
7. Narrow Way, Pt. 1 (3:27)
8. Narrow Way, Pt. 2 (2:53)
9. Narrow Way, Pt. 3 (5:57)
10. Grand Vizier’s Garden Party: Enterance, Pt. 1 (1:00)
11. Grand Vizier’s Garden Party: Entertainment, Pt. 2 (7:06)
12. Grand Vizier’s Garden Party: Exit, Pt. 3 (0:38)
Játékidő: 86:11
