Helyszín: Bluesiana Rock Cafe / Velden am Woerthersee / Ausztria
A koncert dátuma: 2008. 03. 13.
Látogatók száma: 80
Jegyár: 30,00€
Mi jön ki belőle, ha összeáll a Living Colour tagságának fele, pontosabban a ritmusszekció, vagyis Doug Wimbish (basszusgitár) és William E. Calhoun (dob)? Hát valami, amit ők ketten Head>>Fake-nek hívnak. A két fickó két és fél éve járt a szlovéniai Maribor városában. Most megint eljött az ideje, hogy nekivágjanak egy új európai turnénak. Hogy több figyelmet kapjanak, kitaláltak egy remek dolgot: meghívták a turnéra az Apocalyptica tagját, Max Liljat. A turné neve: „Head>>Fake and One (Max Lilja) tour 2008”.
Olyan megbecsült, neves zenészeket, mint Doug Wimbish és Will Calhoun, kétségkívül nem kell külön bemutatni, vagy mégis, egy gyors körre? A Living Colourral készített aranyat érő életmű mellett Calhoun dolgozott már B.B. Kinggel, Mick Jaggerrel, Jaco Pastoriusszal, Harry Belafonte-tal, Dr. Johnnal, Carly Simonnal, Herb Alperttel, a Run-DMC-vel, a Public Enemyvel és Mos Deffel, barátja, Wimbish pedig Madonnával, Annie Lennoxszal, Mick Jaggerrel, a Rolling Stonesszal, Ron Wooddal, Seallel, Mos Deffel, és a lista még közel sem teljes. Wimbish 2008 májusában a Nightwish egykori énekesnőjének, Tarja Turunennek a koncertzenekarával indul új európai turnéra. 2008 februárjában pedig a Tack>>Head társaságában már járta Európát (Little Axe plus Bernard Fowler’s Bad Dog – RockLine-beszámoló ITT). Mivel Max Lilja Tarja Turunen csellistája, nem nehéz kitalálni, hogyan került kapcsolatba vele Calhoun és Wimbish.
A két fickó tehát folyamatosan színpadon van, és a bájos Bluesianát különösen szívesen látogatják. Calhoun csak 2007 decemberében két különböző formációban is játszott itt (Aza – RockLine-beszámoló ITT és Unified Presence – RockLine-beszámoló ITT), Wimbish „one man bandként” – Doug Wimbish Soundsystem (RockLine-beszámoló ITT) –, majd egy hónappal ezelőtt a Tack>>Headdel, akik mellesleg 2007 márciusában is felléptek a Bluesianában (RockLine-beszámoló ITT). Be van indulva a dolog (nem is akárhogy).
Ezúttal újra számottevőbb közönség látogatott el a Bluesianába, és úgy tűnik, a főnökasszonynak, Gudrunnak végre összejött a megérdemelt „kšeft” a több mint 20 éves hajtásért. Négy nappal korábban majdnem szétrobbant a Bluesiana helyisége, olyan szűkössé vált, amikor 200 néző zsúfolódott be Richie Kotzen koncertjére (RockLine-beszámoló ITT).
A Head>>Fake pontosan 22.00-kor kezdett, vagyis egy órával később, mint ahogy a Bluesianában hivatalosan minden fellépést meghirdetnek, a koncertek pedig általában 21.30-kor indulnak. Ők tehát még fél órát rátettek. Az első szó Doug Wimbishé volt a színpadon: „This is for you!” – szólt higgadt hangon a színpad jobb oldalán állókhoz, majd lengetni kezdte a karját a két „chaos padje” fölött. A kaotikusan sípoló hanghalmaz egy pillanat alatt elöntötte a termet, és jó ideig tartott, mire Doug befejezte a játszadozást kedvenc játékszerével. Will és Max közben szorgalmasan várta, hogy Doug végre a basszusgitárért nyúljon. „Head>>Fake is in the area!” – üvöltötte Doug, miközben a basszusa vastag akkordsorozatokat lőtt ki, gondosan befogva Will híres dobjátékának igájába. Max Lilja ebben a felállásban a legrosszabb kiinduló helyzetet kapta. Zenészként már csak azért is korlátozott, mert a klasszikus nagyok játszásának iskolájából jön, arról nem is beszélve, hogy sokáig egyáltalán nem lehetett hallani, amikor egy-egy szólócskát próbált kicsikarni a csellóból. Doug basszusa teljesen elnyomta. Valahányszor Doug úgy döntött, hogy a basszusát gitárrá változtatja, és vad szólózásba kezd, Max csellója eltűnt alatta. Wimbish szólóutazásai közben Lilja időnként riffes hátteret adott, Skip McDonalds gitáros pótlékaként, ha a Little Axe-ról van szó (felállás: Skip McDonalds/Keith LeBlanc/Doug Wimbish), bár a Head>>Fake mindenképp fényévekre van ettől az összehasonlítástól.
Wimbish és Calhoun néhány saját szólóanyagot és a Jungle Funk darabjait is beemelte a repertoárba (például a remek Trance-t). Hihetetlen, hogy a számok milyen teljesen új arcot kaptak. Doug Wimbish szólóanyagai elképesztő ívet és különleges karaktert nyertek, amikor csatlakoztak hozzájuk Will dobjai. A kiszámíthatatlanság és a spontaneitás foka amúgy is a fő attrakció, ha ez a két fickó együtt áll a színpadon, és a Head>Fake zenéjének összes építőeleme közül ez a legvonzóbb. A trió valóságos káoszt rendezett a fellépés alatt. A zenéből ugyanis minden pillanatban annyi zúdult a térbe, hogy nagyon nehéz volt menet közben tisztán felfogni, mi történik. Az egyetlen út az volt, ha teljesen átadod magad a dolognak, és hagyod, hogy elvigyen a saját világába. Így is történt. A Bluesiana különleges hely Ausztriában, és még a közmondásosan hűvös osztrákoknak is le kell kapcsolniuk valahol. Miért ne pont a Bluesianában? Nem tartott sokáig, és egész szép számú néző táncolta át magát izzadtra a pokolian cinkos funk/hip-hop ritmusokra, amelyek szabadon lebegtek át minden műfaji sablonon. A különféle hangmintákból álló sokaság, a további „alritmikus” minták és Doug basszusgitárjának szüntelen kígyózó hangjai – hol gitárszólót játszott rajta, hol szinte a trombita hangjához közelített – testvérpárra találtak Calhoun kézügyességében a dobokon. Minden működött a tomboló energia ellenére, időnként a pszichedelikus transzcendencia határát súrolva, amikor valamiféle révült szellemi térbe lépsz, egyfajta hipnotikus mámorba. Doug és Will elképesztően hangolódik egymásra. Évek óta ismerik egymást. Zenészként végérvényesen testvérek, és ha együtt vannak a színpadon, egyszerűen verhetetlenek.
Doug diktálta a tempót. Kiváló vezetőnek bizonyult, a koncert alatt bőségesen gondoskodott a humorról. Például a Headfake című szám hipnotikus ritmusával, delay pedálba mentett mintával támogatva, a koncert nyitányában, és: „I got my mind in the area”, „Headfake’s in the area”, majd jönnek a variációk: „…Will Calhoun is in the area…”, „…Gundi is in the area…” és „…Max Factor is in the area…” Hogy Calhoun és Wimbish miért keresztelte át Liljat egy női szempillaspirál (kozmetikum) márkanevére, az a mai napig rejtély. Wimbish totálisan elemében volt, amikor beleélte magát a szólózásba. Emellett az éneklés is rá hárult. Persze ebben sem fogta vissza magát, és a hangját szorgalmasan eltorzította a pedálokkal. Különösen zseniálisan szólt az „I am invincible!” idézet ismételgetése, különböző hangnemekben, a mennydörgő Zeuszétól egészen a lilliputiig.
A koncert nagyon intenzíven zajlott. Calhounnak például menet közben alaposan megbillent a „hi hat” cinje. Két szám közti szünetben például ez a párbeszéd zajlott le.
Will Calhoun (a háttérből Doug Wimbishnek, miközben a „hi hat” cint szorítja): „Will you give me 10 seconds?”
Doug Wimbish (az előtérből Will Calhounnak, miközben az új számhoz állítja a pedálokat): „Okey I’ll give you ten seconds.”
Will Calhoun, aki halad a „hi hat” cin rögzítésével: „I’m almost there!”
Ilyen és hasonló párbeszédekből sok volt a koncert alatt, jó részük a puszta szórakozás számlájára ment, a basszusgitáros és a dobos pedig végig rendkívül pozitív vibrációról gondoskodott a teremben. Még a jéghideg Max sem tudta megállni, hogy Doug csibészes ugrattásai közben ne húzódjon többször is széles mosolyra az arca.
Ezután ördögi szólószámok következtek. A kiváló Calhoun a sajátjába beleszőtte a Native Lands egy részét is, amelyben fuvolán is játszott, majd a wave dobján improvizált. Lilja néhány számot bravúrosan díszített remek szólókkal, amelyek gazdagították a dalok összképét. Ráadásul sem Wimbishnek, sem Calhounnak nem maradt sokkal adósa, hiszen ő maga is egy csomó pedálefekttel felfegyverkezve érkezett, amelyeket szorgalmasan használt hangminták tárolására és különféle harmóniák létrehozására, ezzel is hozzájárulva a magas szintű atmoszférikus hangulathoz. Doug Wimbishről szót sem érdemes vesztegetni. Mesterek mestere.
A Terrorism, amely keményen támadja G.W. Busht, Doug Wimbish súlyos riffjével a koncert egyik csúcspontja volt a végén. A koncert bizony 2 óra 45 percig tartott. Eszelős. A végére nemcsak a zenészek fáradtak el, hanem mi is. Alaposan megtömték a fülünket ezúttal. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere. Az egyetlen apró probléma a hang volt, amely nem volt egyenletesen elosztva. Max emiatt sajnos tényleg háttérbe szorult.
A Head>>Fake-et kötelező megnézni minden Living Colour-rajongónak, mert a Head>>Fake ritmusainak energiája és megjelenése sem tagadja, hogy az alma nem esett (túl) messze a fától. A dobosoknak és basszusgitárosoknak pedig, legyenek profik vagy amatőrök, feltétlenül látniuk kell. Egyszóval a zenei finomságok és ínyencek számára, no meg a táncolni szerető lányoknak is. A Head>>Fake teljesen egyedi élmény, Max Liljával pedig ezúttal különösen szerencsés összeállítás. Ő további alkotói teret adott a Head>>Fake zenei arculatának, új zenei dimenziók meghódításához, amelyekre az ilyen szabad szellemű kísérletezésnek a fejlődéséhez és fennmaradásához égető szüksége van. Újabb felejthetetlen élmény a Bluesianában mögöttünk! Vajon hány követi még? Az ember néha tényleg nem tudja, kinek mondjon köszönetet mindezért. Varázslatos.
Képgaléria
