Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1975
Értékelés: 4/5
A „Power And The Passion” albumon az Eloy fontos stílusváltást hajtott végre a space rock kifinomultabb, szimfonikusabb árnyalatú formája felé. Addigi hangzásuk, amelyet sok tekintetben erősen befolyásolt a heavy rock, és főleg Bornemann elektromos gitárjának és Wieczorke hammond orgonájának összjátékára épült, a 70-es évek közepén a progresszív rock fejlettebb irányzatai mellett már elég régimódinak hatott, a zenekarnak pedig sürgősen lépnie kellett egyet előre abban a fokozatos fejlődésben, amely az egyik első német hard rock bandából a space rock világszerte elismert nagyágyújává tette őket.
A „Power And The Passion” volt az első koncepcióalbumuk, ami a következő lemezeken már szinte bevett gyakorlattá vált, és végül ahhoz is hozzájárult, hogy Frank szakított a zenekar addigi felállásával, amely nem értett egyet a haladó nézeteivel. Ahogy az a space rockos rajongókhoz illik, akik zenéjükkel és szövegeikkel gyakran szinte misztikus élménybe igyekeztek vezetni a hallgatót, ez is egy tudományos-fantasztikus történet az időutazásról. Nem különösebben eredeti, főleg ha összevetem a témában készült irdatlan mennyiségű irodalmi alapanyaggal és filmmel, mégis egész jól beleolvad az album zenéjébe és hangulatába, és minden jó koncepcióalbumnál ez számít a legtöbbet. Valahogy borítékolható volt, hogy a zenekar, amely a nevét H. G. Wells közkedvelt időutazós regényének népéről kapta, előbb-utóbb a maga módján ilyen koncepcióhoz is nyúl.
A sztori középpontjában a francia fiú, Jamie áll, egy zseniálisan őrült tudós fia. Az apa nem kevesebb, mint egy különleges pirula feltalálója, amely az időben is elröpítheti a használóját (Introduction). Amikor Jamie egy nap unatkozik, és az apja laboratóriumában kutakodik, rátalál a fent említett tablettára, és annak segítségével visszatér a középkorba, pontosabban 1358-ba (Journey Into 1358). Itt összefut a csinos parasztlánnyal, Shannie-val, akivel hamar szenvedélyes viszonyba bonyolódik, ráadásul még azelőtt rávezeti a marihuána füstölésére, hogy a farmon kemény munkához és hamis katolikus erkölcshöz szokott, pirospozsgás lányt az gyorsan teljesen elvarázsolja (Love Over Six Centuries). A jobbágyok zsarnok gróf elleni lázadása és Shannie sikertelen kérőjének bukása (Mutiny) után Jamie börtönbe kerül (Imprisonment), míg egy szórakozott varázsló segítségével ki nem szabadítja a múltbeli szerelme (Daylight). Az öreg varázsló aztán Jamie kérésére visszaküldi a saját korába, ahol a Notre-Dame küszöbén találja magát (Thoughts Of Home, The Zanny Magician, Back Into The Present, The Bells Of Notre-Dame). Se metafizika, se mély mondanivaló, csupán egy meglehetősen egyszerű romantikus mese két teljesen különböző, időben elválasztott világ találkozásáról. Frank a sci-fi koncepciók terén később még sokat fejlődik, de ez így is egész tisztességes kezdet abban az időben, amikor a koncepcióalbumok a prog rockban népszerűségük csúcsán jártak.
Ami magát a zenét illeti, az elődhöz, a „Floating” (1974) albumhoz képest szembetűnő a javulás. A szimfonikus hangszerelés sokkal gazdagabb és változatosabb lett, mert Wieczorke billentyűs végre kiterjesztette a hangszerparkját: a hammond orgonához való addigi megszállott ragaszkodás után megjelent a klavinet, a mini moog és a mellotron is. Bornemann gitárvonalai helyenként még mindig elég heavy rockosan ütősek, de már nem ők uralják a hangzást. Néha, amikor az orgona és a gitár vonalai egymásnak feszülnek, még felbukkan az a hatás, amely a korai években különösen érződött rajtuk: a Hensley-féle Uriah Heep, de ez már itt-ott jócskán háttérbe szorul a billentyűk színességéből adódó szimfonikus finomság mögött. A gitárhangzás szintén érezhetően gazdagodott, mert Franknek ezen az albumon társa akadt egy másik gitáros, Detlef Schwaar személyében. Ő ugyan nem volt olyan tehetséges, mint Frank, többnyire ritmusgitározik, de kulcsszerepe van néhány többszólamú, akár háromszólamú harmónia megalkotásában, főként az ütősebb, heavy rockos részeken. A ritmusszekció, amely itt még mindig Janssen dallamos basszusának és Randow masszív dobjának kezében volt, szerintem a korszak legjobb prog zenekarainak ritmusszekciójával is felveszi a versenyt, pedig nem a jazzből jött, mint a progban általában. Jam jóval kevesebb van ezúttal, inkább a tudatosan megszerkesztett hangszerelések kapnak hangsúlyt. A zenekar érezhetően fejlődött abban, hogy kezén-lábán összeálló dalokat írjon. Az egyetlen komolyabb kifogás néhány hosszabb pszichedelikus részre vonatkozik, amelyekben gyakran beszédhang is szerepel. Ezek időnként kissé monotonra sikerednek, de ez a pszichedelikus hangvételű zene többségének állandó velejárója. Ettől függetlenül a „Power And The Passion” nagyon jól adja át egyik dalból a másikba az átmenetet, a történet sikeresen életre kel bennük, az album pedig elég dinamikus ahhoz, hogy minden alkalommal öröm legyen hallgatni, bár a mesterművek közé nem sorolnám.
Az „Introduction” rövid, de fenséges felvezetés: templomi orgona hatalmas hangja, melankolikus gitárszólamok és kórusszerű többszólamú énekharmóniák szólalnak meg benne. A hallgatót gyorsan beszippantja a koncepció hangulata, és előkészíti a terepet a drámai folytatáshoz. A „Journey Into 1358”, az album egyik legütősebb száma, nyugodt, melankolikus énekkel, blues-os gitárral és finom zongorakísérettel indul. A forró vihar előtti dallamos csendet a basszus hirtelen dübörgése kezdi el jelezni, majd az első átmenet után jön a vágtató ritmusra és dinamikus hammond hangzásra épülő erőteljes riff, mindezt pedig Bornemann magas sikolyai, azaz visítása kíséri. E rész nyomai még ma is megtalálhatók néhány német heavy metal zenekar munkásságában. Persze nagyot túloznék, ha ezt a szolid szerzeményt már progresszív metalnak neveznénk.
A „Love Over Six Centuries” az album három terjedelmesebb darabjának egyike, erős pszichedelikus összetevővel. Itt is nyugodt bevezető fogad minket a produkcióban eltávolított, melankolikus énekkel és blues-os gitárral. Ez addig tart, amíg be nem lép az instrumentális rész, amelyben a basszus, a gitár és a hammond orgona vonalai folynak egymásba. A hammond hangzása időnként több mint nyilvánvalóan a Hensley-féle Uriah Heep-et idézi, különösen az ütős gitárvonalakkal és a dobátmenetekkel együtt. Következik egy újabb pszichedelikus szakasz, amelyben mini moog hangok szólalnak meg, és párbeszéd bontakozik ki Jamie (Frank, aki elég sikertelenül próbálja leplezni jellegzetes német akcentusát) és Shannie (különleges vendég: Mary Davis-Smith) között. Itt jön a történetnek az a része, amikor megismerik egymást, és Shannie elmondja, hogy az apja erőszakkal ki akarta házasítani egy helyi nemes fiához, de ő ellenszegült, és megszökött. Jamie ezután kínál neki egy sodrott „csodafüvet”, és amikor a lány kipróbálja, teljesen elvarázsolódik tőle (az egész olcsó kábítószer-dicsőítésnek hat, és ha nem egy olyan zenekarról lenne szó, amely ezt pszichedelikus kirándulásaival kötötte össze, a történetnek erről a részéről néhány keményebb szót írtam volna). Erre a pszichedelikus „álmodozásra” újabb ütős heavy rockos rész következik rengeteg „sikolyokkal” és ütős orgonapasszázsokkal, amelyekhez blues-os gitárszóló is csatlakozik.
A „Mutiny” egy újabb hosszabb szerzemény, amely megint nyugodt zongorás bevezetővel, a klavinet ambiens hangjaival és melankolikus, távolinak felvett énekkel nyit. A gitár és a menetelő dobritmus idővel drámai részbe viszi a dalt, ahol a hammond orgona fenséges hangja uralkodik. Frank ismét nem fukarkodik jellegzetes blues-os passzázsaival. A szám ezután gyorsabb tempóra vált zörgő basszussal, rétegzett billentyűs hangzással és szolid ritmusgitár-használattal. Frank éneke szépen kíséri az orgona és a gitár összjátékából születő fenséges vonalakat. A zárlatban újabb középkoris, epikus motívum bukkan fel menetelő dobokkal és mindkét gitár síró vonalaival, ahol ismét hallhatók heavy metal elemek. Mindenképp az album három központi szerzeményének egyike, amelyet a mellotron fenséges zenekari hangzása zár le.
A két hosszabb alkotás után a háromperces „Imprisonment” következik, amelynek elején a börtönőr lépteinek és az ajtó nyikorgásának hangja hallatszik. Az ambiens billentyűs bevezető és a melankolikus, a produkcióban eltávolított ének után (ez egyben Frank utolsó kísérlete, hogy a Jethro Tull-os Ian Anderson hangjára hasonlítson) dallamos gitár–billentyű összjátéknak vagyunk tanúi. A háttérben a billentyűk jól megteremtik a szomorú hangulatot. A „Daylight”, az előző szám közvetlen folytatása, jóval gyorsabb tempójú darab drámai énekkel és dinamikus dobokkal. A szerzemény kataklizmikus hangulatát a gitár, az orgona és a basszus kiváló összjátéka adja. A „Thoughts Of Home” nagyon rövid ügy klavinettel és melankolikus énekkel, tulajdonképpen afféle előkészület a következő számra. A „The Zany Magician”, amelyben a színre lép a középkor Albert Einsteinje, izzó, heavy rockos gitárriffel, forró orgonapasszázsokkal és abszurd, fintorgó énekkel nyit, ami leginkább Roger Waters egyes kirohanásaira emlékeztet (a zavarodott varázsló pszichéjének sikeres ábrázolása). Ez a szerzemény, amely többnyire gyors tempóban halad, a heavy rockos riff miatt elég sokat idéz a Black Sabbath egyes számaiból.
A „Back Into The Present” felépítésében és dallamában furcsán hasonlít az Uriah Heep klasszikusához, a „Love Machine”-hez a „Look At Yourself” (1971) albumról. Bár nem nevezném tiszta másolatnak, néhány orgonapasszázs pontosan úgy szól, mintha onnan lenne átvéve. Itt több mint nyilvánvalóan hallatszik, mekkora hatással volt az Uriah Heep az akkori német rockszínterre. A záró „The Bells Of Notre-Dame”, amely Jamie kalandjának végét jelenti, sötét hangulatú, lassú tempójú, hatalmas orgonahanggal és egy-egy melodramatikus, blues-os színezetű gitárpasszázzsal. A billentyűs textúrákat tovább gazdagítja a mellotron hangja. Sok szempontból ez a szám már a szimfonikus stílusuk előhírnöke, amely a következő albumon teljesedik majd ki.
A „Power And The Passion” albummal az Eloy (még) nem készítette el a progresszív rock space rockos változatának első mesterművét, noha nagyon jó, és addigi legjobb munkájuk mindenképp. Az Eloy ezen a lemezen mutatta először a koncepcionális ambíció jeleit, és azt a szándékot, hogy olyan albumot hozzon létre, amely akár a brit prog rock mestereinek egyes műveivel is felveheti a versenyt. Ezt a szándékot nemcsak a hangzásbeli és koncepcionális arculat tükrözte, amely egyre szimfonikusabbá vált, hanem a felismerhető, Yes-stílusú logó is, amely onnantól változatlan maradt, és a későbbi albumok többségének állandó eleme lett. A „Power And The Passion” egyfajta hídnak is nevezhető a korai, még heavy rockkal fűszerezett Eloy és a 70-es évek második felének szimfonikus-koncepcionális aranykora között. Frank további ambíciói még messzebb vezettek az ismeretlen galaxisok felé, távolabb a heavy rock hatásaitól, a szimfonikus-ambiens tágasságok és a sci-fi koncepciók irányába, ami az album megjelenése után a zenekar ezen felállásának felbomlásához és más hangszeresekkel való új kezdethez vezetett. A végeredmény az első albumuk lett, amely szélesebb áttörést hozott nekik, és karrierjük egyik kulcslemeze, de az már a következő kritika története.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Detlef Schwaar – gitár
Luitjen Janssen – basszusgitár
Manfred Wieczorke – billentyűk, mellotron
Fritz Randow – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Mary Davis-Smith – ének (3)
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
1. Introduction (1:10)
2. Jouney Into 1358 (2:56)
3. Love Over Six Centuries (10:05)
4. Mutiny (9:07)
5. Imprisonment (3:12)
6. Daylight (2:38)
7. Thoughts Of Home (1:04)
8. The Zany Magician (2:38)
9. Back Into The Present (3:07)
10. The Bells Of Notre-Dame (6:26)
Az album játékideje: 42:23
Bónuszdal az újrakiadásról:
11. The Bells Of Notre-Dame
