Az ördög farka végigsuhintott a Bluesianán
Szerző: Rok Klemše
Helyszín: Bluesiana Rock Cafe / Velden am Wörthersee / Ausztria
A koncert dátuma: 2007. 11. 09.
Látogatók száma: 170
Jegyár: 32€ (a koncert napján 35€)
Végre! Első alkalommal jártam a RockLine csapatából a Bluesianában, amelyről mindenki olyan áradozva beszél! Hamar rájöttem, hogy nem ok nélkül: kivételes hangulatú klub ez, fantasztikus környezettel és barátságos személyzettel. Az osztrák Karintia ölelésében megbúvó kis klubot a szimpatikus tulajdonos, Gudrun asszony vezeti, és már a huszadik évében jár. Ez a tiszteletre méltó pálya alatt a Bluesiana színpadán szinte a teljes világ zenei krémje megfordult (a minőségi zenéé, hogy értsük egymást). Erre a szinte minden falat beborító legendás fotók emlékeztetnek, és már az októberi koncertprogram gyors átfutása is: Vernon Reid, Doug Wimbish és az első (és biztosan nem utolsó) bluesianai látogatásom oka – a Devil’s Slingshot.
A Devil’s Slingshot irigylésre méltó nevekből álló trió, amelyek hallatán minden zenésznek felszalad a szemöldöke és leesik az álla – basszusgitáron Billy Sheehan úr, a bolygó egyik legtiszteltebb basszerosa, akit többször kiáltottak ki egyenesen az első számúnak, számos formáció mestere: játszott a Talasban, a Mr. Bigben, a Niacinben, Steve Vai-jal és David Lee Rothtal. Gitáron és billentyűkön a virtuóz Tony MacAlpine, akit a Planet X-ből ismerünk, Steve Vai és Vinnie Moore gitárosaként, valamint kiváló szólóművészként. A dobok mögött az őrült ausztrál, Virgil Donati, aki szintén a Planet X-ből ismert, egyébként pedig már a világ zenészeinek egész csillagzatának kölcsönözte a kezét-lábát. Igen, ez az ördögi trió, a Devil’s Slingshot!
A Dante-féle Pokol kapui negyed tízkor végre kitárultak, amikor a kb. 200 fős tömeg harsány ujjongása közepette színpadra rontott a nagy három. Habozás nélkül lángra lobbantották a termet a Winter in Osaka című számmal MacAlpine Premonition szólólemezéről, és a nem egészen teli Bluesiana (ebben bizonyára a nem túl barátságos jegyárnak is szerepe volt) szinte felforrt. A trió két teljes órán át elállította a lélegzetünket: Tony MacAlpine pontos szólózásával és pörgős, olykor már-már thrashes riffjeivel (mint például a következő számban, a Nederlandban, a Devil’s Slingshot Clinophobia albumáról), Virgil Donati precíz ütéseivel, ultratechnikás dobolásával, klasszikus átvezetőivel és gyilkos dupláival, a nagy Billy Sheehan pedig a csak rá jellemző hihetetlen basszusjátékkal, teljesen egyedi, utánozhatatlan technikáival: kettős tappinggel, akkordokkal, kontrollált visszacsatolással és szinte saját kezűleg gyártott capodasztróval. De a srácok messze nem lelketlen technikusok: könnyedén átugranak a hangsebességű szólózásból a gyönyörű, álomszerű dallamokba, amelyeket MacAlpine a billentyűkkel bőségesen megtámogat, hiszen Tony klasszikusan képzett zongorista, inspirációt pedig főleg Chopinnél keres. Az Empire in the Sky-jal Tony visszavitt minket a szólókarrierjéhez, az Edge of Sanity című bemutatkozó lemezére, a címadó számmal pedig a legutóbbi munkájához, a Chromaticityhez. A Lay Offfal bemutatták nekünk a Clinophobiát (mellesleg a klinofóbia az alvástól való félelem), a Don’t Look Downnal pedig végre Sheehan is megkapta a magáét, és alaposan megmutatta a lenyűgöző basszusjátékát. Érdekes legenda, hogyan kezdett Sheehan játszani: eleinte gitáron. A nővére akusztikus gitárját folyton elcsente, és érthető módon hamar vágyni kezdett egy elektromosra. A nagyanyja azt mondta, csak a holttestén át, és lám, az öregasszony hamarosan elpatkolt, Billy pedig az örökségből megvette az első elektromos gitárját. Aztán amikor először meglátta Tim Bogertet (Vanilla Fudge), gyorsan lecserélte a gitárt basszusra, basszus-újítóvá vált, és a hangszer egyik legnagyobb nevévé. Miért? Hát, látnotok kellett volna a szólóját, vagy a Sheehan/MacAlpine-szólót, amikor a két vén macska könnyedén passzolgatta és cserélgette egymás közt a szólókat. Persze MacAlpine sem maradt le, aki két szólószámot is megengedett magának (gitáron és billentyűkön), és Donati sem, aki a legjobb dobszólót hozta, amit valaha átéltem. Nem csoda, hiszen Donati odalent, Ausztráliában már kétévesen megkapta az első dobfelszerelését, és rögtön az apja zenekarának dobosa lett. A Devil’s Slingshot triót hihetetlen kémia veszi körül a színpadon, a közönség rendkívül energikus, teljesen odaadó produkciót kap (ebben kiemelkedik a szórakoztató Sheehan), és a zenekaron nagyon meglátszik a rutin: teljesen lazán mozognak a színpadon, és messziről látszik rajtuk, hogy élvezik. Nos, ezúttal Donati volt a céltábla, Sheehan és MacAlpine pedig meglehetősen szellemes „stand-up” komikus betéteket hozott. MacAlpine az egész koncert alatt piszkálta Billyt egy pengetővel, amit Sheehan a vége felé végül elkapott, Donatinak viszont sajnos mégsem sikerült felajánlania. Sheehan pedig minden alkalommal, amikor a mikrofonhoz lépett, óriási nevetésorkánt csalt ki a közönségből, főleg amikor a mikrofon alaposan megrázta árammal. Hát igen, mi egy kicsit szadisták vagyunk. Elmerültünk még a Clinophobiában és mindhárom csodagyerek szólókarrierjében, és két teljes, adrenalinban dús óra után eljutottunk a búcsúig.
A Devil’s Slingshot teljes mértékben igazolta a magas jegyárat, a két óra kiváló zene minden eurót megért, a srácok pedig a koncert után jóindulatúan osztogatták az autogramot mindenre, ami a kezük ügyébe került – szórólapokra, plakátokra, albumokra, gitárokra, dzsekikre, csak egy-két női mell hiányzott… A koncert után Sheehan és MacAlpine még néhány tíz kitartó rajongónak adott egy igazi unplugged minikoncertet akusztikus gitáron és zongorán, Bowie, a Beatles, a Journey és mások klasszikusait játszva. Bár tiszta metálvér folyik az ereimben, egy ilyen este után a Bluesiana kétségtelenül még viszontlát engem!
fotók: Jani Lah
szöveg: Rok Klemše
Setlista
1. Winter in Osaka
2. Nederland
3. Empire in the Sky
4. Chromaticity
5. Lay Off
6. Don’t Look Down
7. Ballade de Bastille
8. Dog Boots
9. Witch & The Priest
10. Def Bitch Blues
11. Suspense Is Killing Me
12. Stream Dream
13. Taj (drum solo)
14. X-Mass Island
15. Confrontation/Naked