Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1997
Értékelés: 1/5
Az album zenei tartalmát egyetlen mondatban is össze lehetne foglalni: sok fájdalom, semmi öröm. Elég egyetlen pillantást vetni a förtelmes, végletekig banális „Pleasure And The Pain” borítóra, hogy elmenjen a kedvetek a hallgatástól, ami valójában még hasznos is volna, mert a lemez zenei tartalma még a külsőnél is rosszabb. Akkorát minőségben, mint amekkorát a Saga ezzel az albummal zuhant, addig kevés progresszív rockzenekar engedett meg magának. De hogyan lehetséges ez, vagy inkább: hogyan történhetett meg? Tényleg ugyanaz a kanadai art rock zenekar ez, amely a 70-es és 80-as évek fordulóján olyan art rock klasszikusokat adott ki, mint az „Images At Twilight” (1979), a „Silent Knight” (1980) és a „Worlds Apart” (1981), egy évvel ez előtt a rendkívül szomorú bukás előtt pedig a kiváló koncepcióalbumot, a „Generation 13”-at (1995), amellyel a későbbi lemezeik hangzásának is megszabták a keretét? Hiába is találgatnánk, mi járhatott akkoriban a Saga tagjainak a fejében, amikor a zenekar fennállásának 20. évfordulóján felvették pályafutásuk messze legrosszabb, a nevükhöz méltatlan lemezét.
A különféle zenei elemekkel való kísérletezés mindig is a vérükben volt, de ennek gyümölcse többnyire pozitív volt, most viszont csak az alkotói mélypontot érték el, amelyhez képest még a „Steel Umbrellas” (1994) is, amely addig a leggyengébb albumuknak számított, valóságos remekmű. Azon teljesen megtagadták a progresszív rockos oldalukat, végletekig elbanalizálódtak, és ízléstelen keveréket hoztak össze elektronikus techno ritmusokból, rengeteg robotszerű hangmintából, industrial metalból és néhány ritka, alig kivehető klasszikus Saga-elemből. A hangzás szándékosan reménytelenül összemaszatolt, hogy minél koszosabban, industrial metalosabban szóljanak. Az egész ezért úgy hangzik, mintha valamelyik szomszéd garázsában vették volna fel. A legrosszabb pedig az, hogy nem tudatos önparódiáról, rajongói klubtagoknak szánt EP-ről vagy horrorfilmzenéről van szó, hanem egy rendes Saga-albumról.
Ennek a vitatott irányváltásnak a fényében nem csoda, hogy az eredeti, régi dobos, Steve Negus (itt Glen Sobel (Impellitteri) helyettesítette) inkább úgy döntött, hogy még egyszer elhagyja a süllyedő hajót (később, amikor a helyzet kitisztult, visszatért), és nem koszolja be a kezét olyan zenélésben, amely nem méltó a Sagához hasonló muzsikusokhoz. Ahogyan az ókori mítoszban Héraklésznek ki kellett takarítania Augiasz istállójának trágyáját, úgy kezdte a Saga itt lapátolni az akkoriban népszerű zenei trágyát, amellyel alaposan bepiszkították a hírnevüket, és majdnem úgy tűntek fel, mint akik gúnyt űznek a régi hívőikből. Hogyan is magyaráznák ez utóbbiak másként, hogy valaki egyik legjobb albuma után ilyen bűnrossz lemezt ad ki? Úgy tűnik, a Crichton testvérek a gitáron és a basszusgitáron, Michael Sadler énekes és Jim Gilmour billentyűs azt mondták egymásnak, hogy a kerek évforduló alkalmából a „Steel Umbrellas” után megengedhetnek maguknak még egy különc kísérletet, amelyben megmutatják, mennyire „szélesek”, amikor a rockba techno elemeket és az akkoriban rendkívül népszerű industrial metalt kezdik belekeverni. Ha valami space rockerekről volna szó, mondjuk a Hawkwind fajtájáról, az ember még behunyná az egyik szemét, és azt mondaná, hogy ez egy ritka pillanat teljes alkotói apátiája és a gyors pénzszerzés vágya volt a tévedésből a rockpolc elé keveredő ravernek rovására. De mivel art rock zenekarról van szó, amelytől egészen mást várunk, mint a legrosszabb fajta tripelést, rendkívül szomorú és fájdalmas, hogy ilyesmire vetemedtek, és a tehetség súlyosan fölösleges pazarlása.
Az album egészében véve a béka feneke alatt van, mégis kiemelem a legjobb pillanatait (valójában csak kettő érdemel említést), amelyek olyan ritkák, mint a négylevelű lóhere a mezőn. A hallgatható darabok közé biztosan odatartozik a nyitó, nehezen besorolható kísérlet, a „Heaven Can Wait”, amely valamiféle keverék a power metal, a grunge és a felismerhető Saga-elemek között (sós, pattogós gitárriffek, hatalmas ének és szolid billentyűs textúrák). A refrén valahol a power metal (gitárriff és ének) és a grunge (ritmusvonal) határán szól. Semmi köze a megszokott hangzásukhoz, és messze áll a Saga szokásos szintjétől, mégis talán ez a legtisztességesebb munka az albumon (a záró mellett). Innentől viszont az album többé-kevésbé csak lefelé megy. A „How Do You Feel?” szinte tiszta industrial metal valamiféle Nine Inch Nails stílusában, amitől mindig megfájdul a fejem, ha hallom. A „Welcome To The Zoo” egy újabb furcsa korcs valahol az industrial metal és a másodrangú britpop között, ahol nem hiányoznak a visszataszító elektronikus hangminták, a túlzott torzítás és az effekten átvezetett, kidolgozatlan ének. A „Where’s My Money” könnyedén a legundorítóbb alkotás a pályafutásukban – tiszta techno undorító elektronikus hangmintákkal, monoton ritmusgéppel, értelmetlen gitártorzítással és a legkellemetlenebb, többszólamú refrénnel (hangmintákkal, persze), amit csak ki lehetett találni, és ami valami részeg bunkók skandálására emlékeztet egy focimeccs közepén. Ilyen rosszat sem előtte, sem utána nem hallottam sokáig valamelyik prog/art rock zenekartól. Sajnos ezt tényleg legendás art rockerek csinálták, nem valami névtelen futószalagos banda. Miután a hányástál már alaposan megtelt, a negatív meglepetéseknek még mindig nincs vége.
Hogy mennyire szánalmassá és ötlettelenné váltak ezen az albumon, azt az is mutatja, hogy pályafutásuk során először két feldolgozást tettek rá, ami ritkán a kreativitás pozitív jele, hacsak nem valamilyen bónuszdalról van szó, amely nem kerül fel a rendes albumra. Az első a saját klasszikusuk, a „You’re Not Alone” (eredetileg az „Images At Twilight” albumról, 1979) kétségbeejtő, industrial metalos változata, amely sérti mindazok emlékeit és érzéseit, akik a kezdetektől kísérték a zenekart. A második a The Beatles klasszikusának, a „The Taxman”-nek a rendkívül ízléstelen feldolgozása, amely az industrial és az elektronikus hangminták áradatában úgy szól, mintha sárba mártották volna. Fekete-fehéren bizonyítja, milyen szomorú helyzetben kell lennie annak, aki a stúdióalbumra felveszi a saját feldolgozását, ráadásul olyat, amely beszennyezi az eredeti képét. A „You Were Made For Me” egy újabb tökéletes industrial metalos lövés a levegőbe, amit a jó gitárriffek és a tisztességes dobok sem mentenek meg. A „Gonna Give It To Ya” megint tiszta techno ritmust kapott, miközben Ian tisztességes gitárszólói, a szolid billentyűk és Michael éneke egyszerűen nem illenek hozzá. Ha nem lennének ezek a kétségbeejtő techno hangminták, ez egy teljesen rendes Saga-szám lenne, így viszont azzal, hogy modernül, vagyis „in” próbálnak szólni, teljesen tönkreteszik.
A „Fantasticaly Wrong” egy újabb teljes katasztrófa, amelytől a hányástál a végén már szét is robbant. Egy monoton, industrial metalos zagyvaság ez, fej és farok nélkül, ami sehova sem fejlődik. Jim Gilmour széles körben próbált kísérletezni az elektronikus hangmintákkal, de ezzel csak kárt okozott a zenekarnak. Bizonyára kissé banális megállapítás, hogy az albumon az egyedül tisztességes darabok az első és az utolsó. A záró „Pleasure And The Pain” ugyanis Jim Gilmourral az éneken egy tisztességes, kissé kelta hangulatú akusztikus ballada a Crichton fivérek két akusztikus gitárjának egyszerű kíséretével, ami élesen ellentétben áll az album egész hangulatával. Ennek ellenére nem tudja jóvátenni azt a kárt, amelyet az előző dalok okoztak a hallóreceptoraimnak.
A „Pleasure And The Pain” minden egyes meghallgatásánál csak hajszál híja, hogy ne kapjak gyomorgörcsöt, és már-már művészet, ha az ember végig bírja hallgatni az albumot az elejétől a végéig. Szerencsére a Saga még idejében felismerte, milyen mélyen belegázolt a sárba ezzel a kétségbeejtő techno/industrial metalos kísérletezéssel, és rájött, hogy karrierje döntő pillanata érkezett el: vagy végleges felbomlás, vagy újjászületés. Az utóbbi történt meg, és a Saga a következő albumokon minden rajongója megkönnyebbülésére visszatért a klasszikus stílusához, visszaszerezte egykori fényét, sőt, néhány legerősebb alkotását is megalkotta. Ezekkel idővel teljesen megváltották magukat ezért a szerencsétlen botlásért, amely gyorsan feledésbe merült a zenekar és a rajongók kollektív emlékezetéből, de biztosan az is megmarad, hogy ez a messze legrosszabb albumuk.
Felállás
Michael Sadler – ének
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár
Jim Gilmour – billentyűs hangszerek, vokál, ének (10)
Glen Sobel – dobok
Produkció
Jim Crichton
Számlista
1. Heaven Can Wait (6:13)
2. How Do You Feel (4:05)
3. Welcome To The Zoo (4:28)
4. Where’s My Money (5:17)
5. You’re Not Alone ’97 (4:17)
6. Tax Man (3:35)
7. You Were Made For Me (3:44)
8. Gonna Give It To Ya (3:56)
9. Fantastically Wrong (5:47)
10. Pleasure And The Pain (2:35)
Az album hossza: 43:57
