Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 1995
Értékelés: 5/5
A kanadai art rock legenda, a Saga a „Generation 13” konceptalbummal megjelenésekor újabb nagy sokkot okozott a hallgatóinak. Ezúttal szerencsére pozitív értelemben. A rendkívül sápadt „Steel Umbrellas” (1994) után, ami egy teljesen félresikerült, kizárólag a gyors haszon vágyából született filmes pop-rock kísérlet volt, úgy tűnt, hogy a régi hívek bizalmát nagyon nehéz lesz visszaszerezniük, és a legjobb esetben is a zenei középszerűség tengerében fognak elmerülni. Aztán megtörtént egy újabb, rendkívül ritka és szinte hihetetlen művészi fordulat, amit egyetlen rajongójuk sem jósolhatott volna meg még a legőrültebb álmaiban sem: a Saga a „Generation 13”-mal megalkotta addigi legambiciózusabb albumát, ami egészében véve zeneileg is a legközelebb áll a progresszív rockhoz az addigi pályájukon, ráadásul még egy érdekes, társadalomkritikus koncepciót is felvonultat. Azokat is alaposan meglepték, akik végig hittek a korlátlan progresszívrock-potenciáljukban, mégpedig zenei és koncepcionális szempontból egyaránt.
A „Generation 13” koncepciója első pillantásra nagyon hasonlít a The Who klasszikusáéhoz, a „Quadrophenia”-éhoz. Egy Jeremy nevű kisfiú körül forog, aki barátságtalan környezetben útnak indul, hogy megkeresse az igazi apját. Útja során számos többé-kevésbé kellemetlen találkozást él át, többek között a bűnöző kisgazemberrel, Sammel, és gyakran megkérdőjelezi küldetése értelmét. Ezen a történeten túl az album egy ma is (sőt, ma még sokkal inkább) aktuális problémából merít: az általános társadalmi széthullásból, amit a jövő „elbolondított”, jövőkép nélküli nemzedékei hozhatnak el, akiket megfertőztek a (felesleges) információk „gigabájtjai” és a fogyasztói szemlélet, és akik idejük nagy részét aszociális közegekben töltik, amelyeket modern hiperfogyasztói társadalmunk tenyésztett ki. Ennek a dekadenciának a következménye az érzelmi eltompulás, a végtelen egomániá és ebből következően az elkerülhetetlen ökológiai katasztrófa, mint az ilyen életfelfogás logikus eredménye. Az efféle társadalomkritikus koncepciók manapság elég népszerűek, általában már az ízléstelenségig banálisak, de 1995-ben a Saga az ökológiai problémákra és az elidegenedésre való figyelmeztetésével (amikor az internet még nem terjedt el ennyire) érezhetően megelőzte a korát, bár a „társadalmi ébresztő” szerep szerintem nem áll nekik túl jól, és a jövőben a szövegeik szúrásait inkább sci-fi metaforákba csomagolják majd. Ezek a gunyoros szúrások a szövegek többségében megtalálhatók, és ezek a szövegek ezúttal a karrierjük legjobbjai közé tartoznak. Ugyan ki merte volna hinni, hogy a Saga a sekélyes filmes fiaskó után képes lesz valami ennyire mélyet alkotni? Valószínűleg maguk sem.
Zeileg ez az egyik legerősebb albumuk, szerintem a legközelebb, ameddig valaha eljutottak a klasszikus progresszív rockhoz (az egész lemezt tekintve, nem csak néhány dalban). A Saga ezúttal semmit nem fukarkodik a szokatlan ütemváltásokkal, a komplex hangszeres részekkel, a drámai vokálokkal, a szólókkal, a változatos ritmusokkal, sőt a remek zenekari feldolgozásokkal sem. Ez utóbbiakat Richard Bakerrel, a dirigenssel és a The Panorama City filharmonikus zenekarral együttműködve vették fel. Ráadásul addig soha nem szóltak ilyen ütősen. Néhány dalnak kifejezetten nyers a hangzása (időnként már a progresszív metal határát súrolják), főként a sok torzított gitárpasszusnak és a tüskés ritmusvonalnak köszönhetően. Ennek a koszos hangzásnak egy része biztosan Jim Crichton basszusgitáros kiváló, modern producerkedését dicséri, aki a csapatot az előző, retrós album lidércnyomása után sikeresen és véglegesen visszatolta a 90-es évekbe. Michael Sadler énekes az egyik legjobb vokális teljesítményét nyújtotta ezen az albumon. Főleg a nyugodtabb részeknél, ahol teljes szívvel azonosul a koncepció főszereplőjével, a legmélyebb gratulációt érdemli. Ráadásul ezúttal az orgonát is megszólaltatja, ami valami újat visz a hangzásukba, és az egyes részeknek még nagyobb ívet ad.
A többi tag is bebizonyította, hogy a Saga mint progresszív rockzenekar víziója egyetlen elhibázott kísérlet ellenére sem hunyt ki soha. Jim Gilmour billentyűs ismét meglep a billentyűs textúrák gazdag választékával, és hosszú idő után néhány kiváló szólót is bemutat. Ian Crichton a szokásos módon remekel az elektromos gitárján (azon kevés tag egyike, aki tényleg soha nem hagy cserben), ahol szépen vált a torzított ütősségtől (amikor úgy szólhat, mint valami hard rock/metal virtuóz) a kifinomult érzékenységig. Testvére, Jim a basszuson és Steve Negus dobos elérte, hogy a ritmusszekció ezúttal a történetük egyik legjobbja legyen, ami a változatosság és az ütősség kombinációját illeti.
Ez utóbbi tekintetében a Saga ezúttal nagyon közel került kanadai art rock társaihoz, a Rushhoz, némelyik helyen pedig még a korai Kansas örökségéhez is (főleg a szimfonikusabb pillanatokban). Bár az albumon található dalok többsége hol szimfonikus, hol keményebb kaliberű progresszív rock, mind rövidebb: a leghosszabb is csak kicsit több mint öt perces. Közben van néhány nagyon rövid (egy perc körüli vagy annál is rövidebb), általában akusztikusan vagy zongorán felépített „lélegzetvétel”, amelyek szerencsére nem felesleges töltelékek, mint ahogy az ilyenkor lenni szokott. A dalok, ahogy a koncepcióalbumoknál elég megszokott, egymásba folynak. Az album rendkívül változatos (itt szerintem valószínűleg a karrierjük csúcsát érték el), a koncepció végig sikeresen lélegzik a művekben, és egészként kitűnően működik. Nem hiányzik a remek szimfonikus rész, ahol a zenekar veszi át a kezdeményezést, sem az álmodozó jazzes pillanat. Egy szemernyi pop sincs benne, ami az előd túlzottan szirupos adagja után ezúttal több mint jólesett. Az album hangulata addig messze a legsötétebb a zenekar történetében, ami remekül illik a társadalomkritikus koncepcióhoz és a zenéhez, amely a hallgatót könnyedén megrázza tetőtől talpig.
A nyitó „Chances Are # 1” egy gyönyörű, gyengéd zongoradallam, amelyet Michael romantikus éneke kísér. Ez az album végén is visszatér. Ezt követi egy remek proggos katalizátor, a „Generation 13 (Theme #1)” című instrumentális, amelyet effektek, egy politikai demagóg felvett beszéde és erős torzítás nyit meg. Jön az ütős, menetelő ritmus és a nyers riffelés, amelyek együtt elég metalosan szólnak, majd egy remek átvezetés és ízléses barokk hangszerelések következnek a zenekar révén, amelyek a dalt a szimfonikus prog vizeire vezetik. Az „All Will Change (Goodbye And Good Luck)” ismét lecsendesíti a hangulatot gyengéd zongoradallammal és drámai énekkel, amely meggyőzően meséli el a barátságtalan világban elveszett kisfiú történetét. Jön a második szekció, „The Cross (Home #3)”, az album egyik legjobb darabja és szerintem egy igazi Saga-klasszikus, amely csodásan bevezet minket a zenekar modern, ütősebb, szimfonikus és misztikus arcába. Michael titokzatos éneke finom ritmuson, ambient billentyűkön és szellemes gitárriffen keresztül szól. Hamarosan ütős átvezetés és drámai refrén érkezik, rengeteg ütős gitárpasszussal és dinamikus dobokkal. Egy dal, amely a jövőbeli szerzeményeik számára is mércévé válik.
A „Danger Whistle”, amely hátborzongató bevezetőt tartalmaz gyerekek suttogásával, átmegy az akusztikus „Leave Them Alone” részbe, ami elég keletiesen szól, Ian akusztikus gitárja pedig szinte szitárként. Majd az átvezetés után drámai, elég sötét rész következik, szerteágazó ritmusra és billentyűs függönyökkel. Az „I’ll Never Be Like You #1” templomi orgonát és vezeklő éneket tartalmaz. A „My Name Is Sam (Finding a Friend)” rövid pillanat a történetben, amikor Jeremy új barátra tesz szert, a bűnöző és elkényeztetett kisgazemberre, Sam-re. Gengszteres funky ritmusra van építve, amely a Sam személyiségét bemutató részeknél többször is visszatér. Ezt követi a drámaian felcsavart „The 13th Generation”, az album egy másik központi darabja, tele groteszk hangokkal, szokatlan ütemváltásokkal és a kötelező drámai refrénnel, ami jéghideg borzongást kelt. A gitárpasszusok teljesen felcsavarva szólnak, nem hiányoznak a virtuóz szólók, a ritmikai dinamika pedig irigylésre méltó szinten van. Szerintem az egyik legütősebb darabjuk egyáltalán.
A „The Cross” egy újabb elég sötét siratóének zongorára és ambient függönyökre, ahol Sadler éneke tele van fájdalommal és kétségbeeséssel, és filozófiai kérdéseket tesz fel magának az elveszett apáról. A rendkívül dinamikus „The Learning Tree” igazi csemege és egy újabb erős jelölt a Saga-klasszikus címre. A sötét hangulat itt teljesen megváltozik, amiről Jim basszusgitárjának funkys vonala és a kifinomult gitárpasszusok gondoskodnak. Michael hihetetlenül hatásosan váltogatja az énekbeli kifejezésmódját a dühödtség és az epikusság pillanatai között, miközben hatásosan játssza a dühöngő kisfiú szerepét, amikor Jeremy és Sam között összeütközés van. Az ütemváltások rendkívül változatosak, nem hiányoznak a hangszeres kitérők, miközben a rockos erő az elejétől a végéig tart. Az art rock igazi iskolája kicsiben. Az „I’ll Never Be Like You (Once Again)” az album egyik legszebb szimfonikus pillanata, ahol Michael énekbeli kifejezőereje új csúcsokat ér el. A gyönyörű zenekari hangszerelések nagyon hatásosan fonódnak össze a szívszorító előadásával. Szerintem a karrierjük szimfonikus csúcsa, és a legmesszebb, ameddig a klasszikus zene elemeinek a hangzásukba építésével eljutottak. A hallgató csak nem tudja elhinni, hogy egy évvel korábban még valami nyálas popot csináltak egy másodrangú akciós tévésorozathoz.
A „Snake Oil”-ban hosszú idő után megmutatják, hogy egyebek mellett sajátos színházi érzékük is van. A bevezető cirkuszi zenét tartalmaz, a jól ismert, szédítő bohócmotívumot, ami úgy szól, mintha rémálomból érkezne. Ehhez csatlakozik a zengő templomi orgonaréteg, majd hátborzongató dobfokozás, rémisztő hangeffektek és Sam meg a pszichiátere közötti párbeszéd következik. Sam időnként úgy hangzik, mint valami Bart Simpson, aki éppen készül valami igazán mocskosat kitalálni. A „We Hope You’re Feeling Better” második szekciójában epikus és dallamos refrén érkezik remek többszólamúsággal, ami hihetetlen kontrasztot visz a dal egyébként skizofrén hangulatába. Nem hiányzik a csodás, űrbéli gitárszóló sem, amely kitűnően fekszik rá a templomi orgonarétegre és az ütős dobokra. A dal nagyon hatásosan vált a sötét és a emelkedő hangulat között.
A „My Name Is Sam (Your Time Is Up)” egy újabb nagyon érdekes kísérlet, amely torzított vokális effektet tartalmaz (ami a „rappeléstől” a végső vadállati üvöltésig fokozódik), valamint időnként szándékosan már-már rapperes ritmust. A második részben kiváló jazzes-funkos hangszeres szekció következik számos szokatlan ritmikai átmenettel és effekttel. Azt a pillanatot ábrázolja, amikor Sam mentális filmje végleg elszakad. A „Generation 13 (Theme #2)” egy újabb elég morbid instrumentális, amely valamiféle kompresszoron átküldött torzítást, hangfüggönyöket és egy demagóg vezető beszédét tartalmazza. Ezt egy megvadult, elég metalosan fűszerezett ritmikai csemege követi (ugráló dobok), amelyen át Ian dühös riffelése csikorog. A kontraszt, amely akkor keletkezik, amikor megérkezik a „Where Are You Now?” érzelmes, balladás bevezetője, ami időnként úgy szól, mint valami Tim Burton-féle gótikus film zenéje, nem is lehetne nagyobb.
De a „Screw ‘Em” második szekciójában már megjelenik a legkoszosabb és legfelcsavartabb dolog, amit addig létrehoztak. A tüskés riffelést, a megvadult dobokat és a zengő orgonaréteget egy átvezetés követi, ahol egy rövid rész érkezik, ami a vokális narráció és a ritmus miatt elég rapperesen hat. Ez persze nem tart sokáig, és jön a gitárszóló, ami orgazmikus és elállítja a lélegzetet. Ehhez csatlakozik a billentyűs szóló, majd ezek ismét szépen összefonódnak a gitárral és a ritmussal. Michael időnként ismét úgy szól, mint valami utcai kisgazember. Az ütemváltások rendkívül élénkek, és az album újabb progresszív rockos csúcspontját jelentik. A rendkívül romantikus és álmodozó, enyhén jazzes árnyalatú „No Strings Attached” című ballada maga a mese, és a legszebb, legérettebb dolog, amit valaha hallottam ettől a zenekartól. A dal tele van csodás éjféli hangulattal, álmodozó zenekari hangszerelésekkel (főleg a fúvósok, illetve a klarinét használata nyűgöz le, ami jazzes beütést ad neki), érzékeny gitárpasszusokkal, finom hangfüggönyökkel és szívszorító, mégis álmodozó énekkel. Ian időnként néhány avantgárd gitárdíszítést is megenged magának, a többszólamú refrén pedig tökéletes győzelem, ami megbabonázza a hallgatót, és egy másik galaxisba röpíti. A szerzemény még némi hangulatot és olyan elemeket is tartalmaz, amelyek a King Crimsonra (a 80-as évekbeli inkarnációra) és klasszikusukra, a „Matte Kudasai”-ra emlékeztetnek, ami a legbeszédesebben bizonyítja, milyen messzire sikerült eljutniuk ezúttal. Biztosan az album három legjobb alkotása egyike.
Az „All Will Change (It’s Happening To Me)” az album elején hallott könnyed zongoratéma megismétlése, csak hogy ezúttal sokkal „kifinomultabb” az ének, amikor a főszereplő tudatára ébred a belső változásainak. A „The Victim” hatalmas szimfonikus orgonaréteget tartalmaz, amelyen át hirtelen átvezetés következik, ahol megjelenik az a klasszikus Saga-motívum, amikor a dallamos, mégis szellemes énekes előadás fölött a billentyűs rétegek és az élesre fent gitárpasszusok váltják egymást, mindezt pedig kivételes ritmikai dinamika kíséri. A „One Small Step”, ami két szekcióra oszlik, ismét kiváló zenekari hangszereléseket és a kis szemétláda Sam hangját tartalmazza (helyenként kifejezetten antipatikusnak hat), ami az első, „Sam’s New Friend” című szekcióban található. A szimfonikus hangszerelések, amelyeken át finom gitárpasszusok törnek utat, ismét úgy szólnak, mintha valami gótikus filmből származnának. A hátborzongató hangulat után a „We Hope You’re Feeling Better” szekció következik, ahol még egyszer megismétlődik az album fő motívuma, ami a megvadult és végletekig torzított, hard rockos/metalos árnyalatú passzusok és a felcsavart zenekari hangszerelések között váltakozik. A végén még egyszer megismétlődik az a győzedelmes és emelkedő refrén, „We Hope You’re Feeling Better”, ami igazi himnikus indulóként szól. A nagy drámai finálé teljesen sikerült. A „Changes Are #2” úgy zárja az albumot, ahogy kezdődött – melankolikus énekkel és gyengéd zongorakísérettel. Így ér véget a zenekar addigi története legkidolgozottabb (ha nem a legjobb) alkotása.
A Saga az addigi pályája során már többször bebizonyította, hogy rendkívüli művészi bravúrokra képes, ha akarja, és ha nem a pénz logikája áll mögötte, hanem az új művészi aspektusok felfedezésének vágya. De hogy zenei csodákra is képes, azt csak ez a fenomenális konceptalbum bizonyította. A „Generation 13” a történetük egyik legjobb teljesítménye, a korai albumaikkal is összemérhető, az art rock tiszta remekműve, hihetetlen visszatérés és a rajongóik legőrültebb álmainak túlszárnyalása. Egyúttal nagy pofon mindazoknak, akik addigra már rég leírták őket mint progresszív rockzenekart, és inkább valami rádióslágerekre kihegyezett pop rock/AOR bandának tekintették őket. A „Generation 13”-mal a Saga rendkívül ragyogó progresszív rock ékkövet alkotott, amely ma is meglep a kifejezőerejével és a modern hangzásával, és bizonyítja, hogy a zenekar joggal tartozik műfaja legfontosabb képviselői közé. Sem előtte, sem utána nem szóltak ennyire progresszíven, és úgy gondolom, ez azon kevés albumuk egyike, ahol a Rushnak, art rock társuknak is jó leckét adtak, akik addigra már rég megcsömörlöttek a progresszív rockos koncepcióktól, és (egyébként nagyon sikeresen) visszatértek a hard rockos gyökereikhez. Sajnos a Saga nem tudta ezt az eredményét megfelelően ápolni, és rá építve utódot készíteni, mert újra megcsípte őket valami érthetetlen vágy, hogy a rajongóiknak egy bájos ifjú hölgy kebeléből kapott krémes után disznóepét szolgáljanak fel egy megfonnyadt vénasszony kezéből. A Saga a 90-es években az art rock igazi kaméleonja lett, mondhatni, hihetetlen sebességgel jártak be különféle hangzásbeli végleteket – a nagy emelkedésektől a hihetetlen zuhanásokig, és időnként biztosan nem volt könnyű a rajongójuknak lenni. Hinnéd, hogy a progresszív, illetve art rockos művészi csúcsuk után a következő albummal csak a karrierjük mélypontját érik majd el? Ennek is meg kellett történnie ahhoz, hogy újabb nagy zenei újjászületés következzen a hernyóból pillangóvá válással, ezúttal szerencsére a végleges.
Felállás
Michael Sadler – ének, orgona
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár
Jim Gilmour – billentyűk, klarinét, vokál
Steve Negus – dobok, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Mary Newland – vokál (17)
Richard barker & The Panorama City Philharmonic
Produkció
Jim Crichton
Számlista
1. Chances Are #1
2. Generation 13 (Theme #1)
3. All Will Change
a) The Cross (Home #3)
4. Danger Whistle
a) Leave Her Alone
5. I’ll Never Be Like You
a) My Name Is Sam
6. The 13th Generation
7. The Cross
8. The Learning Tree
9. I’ll Never Be Like You (Once Again)
10. Snake Oil
a) We Hope You’re Feeling Better
11. My Name Is Sam (Your Time is Up)
12. Generation 13 (Theme #2)
13. Where Are You Now?
a) Screw’em
14. No Strings Attached
15. All Will Change
16. The Victim
17. One Small Step
a) Sam’s New Friend
b) We Hope You’re Feeling Better
18. Chances Are #2
Az album hossza: 68:50
