Előadó: Metamorfosi
Kiadó: Vinyl Magic
Megjelenés: 1973
Értékelés: 4.5/5
Az 1970-es években Olaszországban több tucat olyan zenekar működött, amelyek csak egyetlen albumot (vagy csak egyetlen jó albumot) adtak ki. Sokan közülük az ország legjobb lemezeit alkották meg, aztán olyan gyorsan el is tűntek, ahogy feltűntek. A Metamorfosi is ebbe a kategóriába tartozik. Ezt a lemezt még egy album előzte meg, de az nem mérhető hozzá. A zenekar a kilencvenes években egyébként visszatért a zenei életbe, és kiadta a Pokol – Inferno folytatását, miközben sok más együttes ezt nem tette meg.
Az album Dante Isteni színjátékára épül. Ez az epikus költemény a világirodalom klasszikusai közé tartozik, a Poklot (Inferno) pedig általában Alighieri eposzának legjobb részeként tartják számon a háromból. A szövegeket illetően a zenekar hozzátett néhány saját ötletet is: a klasszikus gonosztevők és elvetemültek mellé néhány modern bűnözőt is felvett (politikusok, drogdílerek), így az album jobban illik a mai korhoz.
Az album zenéje csodálatosan írja le a poklot. A metsző szintetizátorok és a sötét, gyors orgonák rendkívül sötét hangulatot teremtenek, amely mindig jelen van, így a feszültség soha nem enged. Amikor már azt hinnéd, hogy jön egy kis pihenő (például amikor megszólal a szelíd zongora), kiderül, hogy csak csel: az ördög így próbál elaltatni minket, hogy ellazuljunk. Hamarosan megmutatkozik az ördög igazi arca, mert a szelíd zongorát tébolyult jazzes improvizáció követi, amely ügyesen festi le a pokoli kínokat. Mégis van egy rövid felüdülés az orgonák és a szintetizátor állandó őrlése után. A csembaló az egyetlen igazi szövetséges az utazó számára a pokolban, később pedig a zongora is, fuvolával párosítva, gondoskodik a gyengédebb pillanatokról. Vajon így próbál Sátán szirénénekkel elcsábítani minket?
A ritmusszekció adja meg az iramot ebben az alvilágban. A tempó soha nem lankad, az ottani lakók pedig semmiféle ritmust nem találnak a kínjaikban, mert az ütem folyamatosan változik, és szédülten hagyja őket. A gitárt nem használják gyakran, de amikor sorra kerül, hosszú, megszakítatlan hangokat hallani belőle, hogy kontrasztot alkosson a gyors ritmusszekcióval, és így még jobban összezavarja az összes bűnöst. Az énekes stílusa meglehetősen operai és nagyon esztétikus. A hallgatónak valahogy az az érzése, mintha maga Sátán mesélné el ezt a művet, és csalfa hangjával próbálna magához csábítani minket. A fő attrakció a billentyűs, aki remekül használja ki az orgonát, a zongorát és a szintetizátorokat. A játéka általában vad és feszült, mégis nagyon szervezett.
Az Inferno számomra az olasz szimfonikus progresszív rock egyik mesterműve. Az egész albumon érezni valami feszültséget, amitől úgy érzed, folyamatosan figyelned kell. Minden hangot meg kell hallgatni, mert sosem tudhatod, mikor történik valami érdekes vagy megrázó. Az albumot egyébként elég nehéz bármi máshoz hasonlítani. Hangulatában leginkább az Il Balletto di Bronzo mesterművére, az Ys-re emlékeztet, stílusában viszont sokkal többet köszönhet az Emerson, Lake and Palmernek. Rengeteg a fenséges orgona és szintetizátor, kicsit kevesebb a zongora és a csembaló, éppen elég a gitár, a ritmusszekció nagyon ügyes, az énekes pedig Olaszország egyik legjobb operai rocktenorja (közvetlenül Francesco di Giacomo után a Banco del Mutuo Soccorsóból). Egyszóval erről az albumról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.
Értékelés: 9 a 10-ből. Ha már a Pokol is ennyire isteni, vajon milyen lehet a Mennyország?!
Felállás
– Jimmy Spitaleri: ének, fuvola
– Enrico Olivieri: billentyűs hangszerek, ének
– Roberto Turbitosi: gitár, basszusgitár, ének
– Gianluca Herygers: dob, ütőhangszerek
Produkció
Metamorfosi
Számlista
1. Introduzione/Selva Oscura 7:51
2. Porta dell’Inferno 1:20
3. Caronte 1:19
4. Spacciatore di droga/Terremoto/Limbo 6:22
5. Lussuriosi 3:15
6. Avari 1:32
7. Violenti 3:45
8. Malebolge 1:32
9. Sfruttatori 5:42
10. Razzisti/Fosa dei Giganti 3:25
11. Lucifero (Politicanti) 2:32
12. Conclusione 1:37
Az album hossza: 40:18
