Előadó: Depeche Mode
Kiadó: Mute Records
Megjelenés: 2005
Értékelés: 3.5/5
A „Playing The Angel”, sorrendben a 11. stúdióalbum bizonyítja, hogy a Depeche Mode felnőtt, és a húsz évvel ezelőtti homokozós játékokat, amikkel akkor süteményeket formáztak, messze maga mögött hagyta. Hihetetlen, mennyire kinőtte magát minden, milyen természetesen és aktuálisan szól a zenekar, és milyen telten, gazdagon hat a hangzásvilág. Az egykori himnikusság, amivel annak idején megtöltötték a stadionokat, helyét mostanra az atmoszférikus, magasröptű hangulatok megteremtésének művészete vette át, amelyeket áthat az érzelmi mélység őszintesége. Dave Gahan hangja évről évre bájosabb. A Depeche Mode az új albumon a produceri munkában kissé lejjebb hangolt, így a harmóniák még ragyogóbb színkollázsokból állnak össze, amelyek a zenekar jellegzetes hangzásának kényes kirakóját építik fel, minden lépésnél mesteri sample-ökkel díszítve – ezek a Depeche Mode tökélyének állandó elemei, tulajdonképpen a zenekartól megkövetelt és elvárt standard. Innentől az albumot már nem is kell recenzeálni.
Az ipari ropogás a A Pain That I’m Used To-t vezeti fel, és talán egy pillanatra a „Nine Inch Nails” felé rántja az embert, de a dolgok gyorsan a helyükre kerülnek, főleg amikor megérkezik a refrén. A dal szépen hullámzik az „industrial” zajtól a „techno” lekerekített „beatjeiig”, a Songs Of Faith And Devotion-t idéző gitárbetétekkel. Az instrumentális középrészből kilépve a kiválasztott motívum mindenesetre egy pillanatra súrolja a „Violator” lemezről ismert Enjoy The Silence-t. A Nothing’s Impossible hasonló kísértés, ahol kitűnik a bevált trükk, a hangsúlyos gitárvonal, amelyet az „industrial” szintetizálás összhangja támaszt alá. A John The Revelator szövege nyíltan kifigurázza az önjelölt prédikátorokat. Gahan itt agresszív az éneknél, az analóg „szintik” pedig a régi „eighties” trükköket hozzák a Master And Servant „feelingjével”, a refrénben „fekete” gospelbetétekkel megkoronázva, a Condemnation módjára. A John The Revelator így némi „csiszolgatással” gond nélkül lehetne a „Music For The Masses” lemez Pleasure, Little Treasure-je. A Precious pedig azt bizonyítja, hogy a vén motorosok egyszerűen értik a ragadós slágerek megírásának fortélyát, amelyek még mindig frissek és a zenekarra jellemzően egyediek. Ők a Depeche Mode. A zenekar, amely 25 év után is képes olyan dalt írni, ami az igazi „evergreen” várományosa (az Enjoy The Silence-féle sláger szintjén), mintha csak arra találták volna ki, hogy bármilyen hangulatban pörgesd a CD-lejátszóban. A Suffer Well egyszerű „beatet” hordoz, amely könnyedén befészkeli magát a fülbe, és újabb potenciális sláger alapját adja. A The Sinner in Me ismét több analóg szintetizálást hoz, ahol a Depeche Mode a szorongás és vágyakozás sötét érzéseinek számukra egyedi sorra fűzésével újra meggyőz. A Macro is mély, atmoszférikus dal. Gore egy különleges effekttel járul hozzá a dal rendkívül komor hangulatához. Az Introspectre és a Damaged People remekül őrzi ezt a borongósságot, Gore pedig énekben jégfagyasztóan hátborzongatóan tudja életre kelteni a lélek szenvedését, vagyis mindazt, ami a felszín alatt van, és ami általában rejtve marad a szemek elől. A Lilian olyan dal, amelyben ismét több a kacérkodás a klasszikus „dance” ritmusokkal, az album pedig atipikus húzással zárul. A mély balladai gyászének, a The Darkest Star szó szerint a legsötétebb csillag a szó igazi értelmében.
A „Playing the Angel” hihetetlenül érett és mély album. Ugyanakkor hihetetlen az is, ha visszatekintesz a zenekar nyolcvanas évekbeli kifejezésmódjára, mennyit nőtt a zenekar hangzása az azóta eltelt évek alatt, és hogyan vált – ha kölcsönvehetem a szót a progresszív értelemben – az interpretáció sokkal finomabbá és kifinomultabbá. A személyes vallomásos üzenetek könnyedén, hatásosan elevenednek meg. Törékeny és naiv gyengédség, ártatlan sebezhetőség, vágyakozás, szenvedély, düh, fájdalom, szomorúság. Röviden: ez az album nem a zenekar egykori dicsőségének fényét hajszolja, elkerüli a szerencsétlenül megválasztott zenei kalandokat, és egyszerűen a trió jelenlegi, érett lüktetését személyesíti meg, amely az elektronikus punk éveit már rég maga mögött hagyta. Popintellektus, amely a dalain meggyőzően él olyan vonzerővel és bájjal, aminek csak nehezen tudsz ellenállni.
Felállás
Dave Gahan – ének
Martin Gore – billentyűs hangszerek, ének, gitár
Andy Fletcher – billentyűs hangszerek
Produkció
Ben Hillier
Számlista
1. A Pain That I’m Used To
2. John The Revelator
3. Suffer Well
4. The Sinner In Me
5. Precious
6. Macro
7. I Want It All
8. Nothing’s Impossible
9. Introspectre
10. Damaged People
11. Lilian
12. The Darkest Star
