Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Yes
Kiadó: Arista Records
Megjelenés: 1991
Játékidő: 65:04
Értékelés: 2.5/5
Képzeletben, vagyis ha mondjuk átutazó megfigyelőként odaállsz valahová az Atlanti-óceán közepére, a „Union” az a lemez, amely földrajzilag egyesítette a keleti és a nyugati Yest. Szóval hol is tartottunk? Á, igen. A nyugati – az igazi, vagyis „amerikai” Yes (Kaliforniában letelepedve) 1990-ben Kaye, Squire, Rabin és White nevével volt képviselve, míg a keleti – a brit „nem igazi Yes” az „Anderson, Bruford, Wakeman, Howe” (A/B/W/H) projektben egyesült, amely 1989-ben ezen a címkén egy azonos című stúdióalbumot is kiadott, és amelynek a kiváló basszusgitáros, Tony Levin segített, aki a „Union”-on is közreműködik. Mindkét formációnak megvolt a saját anyaga. Aztán a sors láthatóan úgy akarta, hogy az ügynököknek sikerült mindkét felet rábeszélniük, hogy egy fedél alá kerüljenek. Mindenesetre a tömegek várakozása ismét az egekbe szökött, hiszen egy új szupercsapatról volt szó, neves emberekkel, akik végletekig uralják a zenélés mesterségét. Így akár „áhítattal” is lehetett remélni, hogy készül egy album, amely kacérkodik a hetvenes évek Yes-örökségével.
Á, dehogy! Ha közelebbről megvizsgáljuk az alapokat, tulajdonképpen semmi sem utalt erre. Minden fej más hullámhosszon dolgozott a stúdióban. Steve Howe, aki éppen az Asiától, illetve a GTR-től érkezett, frissen tanulta meg a rövid, gyúlékony rockszámok játékát, az „Anderson Bruford Wakeman Howe” (1989) könnyed pop art szemléletet árasztott, a „Big Generator” (1987) után egy kicsivel bátrabb progresszivitással, miközben a nyugati Yes még mindig a „Big Generator” (1987) álmait élte és álmodta mélyen. A „Union” ilyenformán érdekes, liberális keveréke a két formációnak, ami azonban nem feltétlenül az a kulcs a kiválósághoz, amit egy lemez megalkotásánál keresel.
Közel 70 perc zene, tizenöt szám, és a demokrácia is kielégítést nyert. Hogyan? Néhány szám megfelelően el van nyújtva, hogy minden zenésznek legyen lehetősége elmondani a magáét. A „Union” még mindig egyértelműen a nyolcvanas évek Yesének rajongóinak íródott. Howe mindenesetre jelen van (a Masquerade akusztikus instrumentális, de fényévekre van a The Clap szellemes felfedezőkedvétől), és ezt a dalokban persze lehetetlen nem meghallani. Ha felismerhetőséget szeretnél az AOR műfaj egyébként szűk keretei között, tedd be Howe-t a zenekarba, és megkapod a győztes formulát (Asia). A „Union” Yes-számai is megkapták ezt a kalandosan kutató meghosszabbítást. A lemezen valószínűleg Bill Brufordnak és Rick Wakemannek kellett leginkább visszafognia az egóját, két embernek, akiknek Howe-hoz hasonlóan rengeteg helyre van szükségük, ő viszont már bizonyította, hogy a hármuk közül ő alkalmazkodik legjobban az új évtized változásaihoz. Wakeman mindenesetre nem titkolta csalódottságát a lemez és a projekt miatt, és későbbi nyilatkozataiban előszeretettel nevezte megvetően „Onion”-nek, mondván, hogy ugyanolyan „fejetlen”, mint a „Tormato” (1978), és az rá gondolni mindig sírásra készteti (innen a hagyma).
Arra, hogy teljesen kereskedelmi trükkről volt szó, az óriási „Union”-turné is bizonyíték, amelyen a Yes különleges, „forgó” díszletben lépett fel: Anderson a két billentyűs közé volt zárva, és középen „lebegett”, miközben a két dobfelszerelés a koncert alatt süllyedt és emelkedett.
A „Union” kereskedelmi, a fülnek gyorsan ragadó „art pop” album, amelynek progresszív szólókban vannak a meghosszabbításai, amelyeket végre újra hallhatunk, hiszen velünk van Steve Howe, ugyanakkor Rabin riffelős fogásainak kompaktsága tartja össze. Semmiféle „széttöredezettség” nincs a dalokban. A fickók kidolgozott, kifejező motívumokhoz ragaszkodnak. A „Union” következetességi problémákkal küzd, mert egyszerűen túl sok fej volt a stúdióban, így túl sok ötlet is, és nincs egyértelmű irány vagy vízió, amelyet a lemez hordozna. Ezért ebben az esetben a liberalizmus, vagyis a pluralitás árt neki. Érezni, hogy apró darabkákból van összeragasztva, és hogy nem egy zenekar játszik rajta a szó klasszikus értelmében. A „Union” egyszerűen inkább egy mesterségesen, megfontoltan összerakott projekt, amelynek Union néven kellett volna maradnia, nem Yesként! A lemezt viszont egyértelműen könnyebb pénzzé tenni, ha kiírod rá, hogy Yes! Innen a átverés, amely sokakat megvezetett: megvették a lemezt a megjelenésekor, aztán fűvel-fával elátkozták, amikor nem azt hallották, amit kerestek. Mindenesetre ez a lemez ilyen szempontból sokkal inkább megfelel annak, amit akkoriban az A/B/W/H csinált, mint a Rabinnal felálló Yesnek, és jobb lett volna, ha a „Union” az A/B/W/H új lemeze lett volna, nem a Yesé.
Felállás
Jon Anderson – ének
Trevor Rabin – gitár, ének
Steve Howe – gitár
Chris Squire – basszusgitár
Tony Levin – basszusgitár
Tony Kaye – billentyűs hangszerek
Rick Wakeman – billentyűs hangszerek
Alan White – dobok
Bill Bruford – dobok
Producer
Jonathon Ellias
Számlista
1. I Would Have Waited Forever (6:32)
2. Shock to the System (5:09)
3. Masquerade (2:18)
4. Lift Me Up (6:30)
5. Without Hope You Cannot Start the Day (5:18)
6. Saving My Heart (4:42)
7. Miracle of Life (7:30)
8. Silent Talking (4:01)
9. The More We Live – Let Go (4:34)
10. Angkor Wat (5:24)
11. Dangerous (Look in the Light of What You’re Searching For) (3:39)
12. Holding On (5:24)
13. Evensong (0:52)
14. Take the Water to the Mountain (3:10)
15. Give and Take
