Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Belew, Adrian
Kiadó: Sanctuary Records
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4/5
A King Crimson legeszelősebb tagjának szólómunkái a „Side Three”-vel megkapták az epilógusukat: ez a tavaly indult trilógia harmadik, záró fejezete. A 2005 januárjában megjelent „Side One” és a 2005 júliusában kiadott „Side Two” után a „Side Three” kerekíti le a „Side”-albumokból álló ambiciózus trilógiát. Adrian a szólókarrierje során eddig számos zenei korszakon ment keresztül: a crimsonosan disszonáns kompozícióktól a kompaktabb, popízű szerzeményeken át az elektronikus és a „cirkuszi” zenéig (nagyjából a nagy zenei tanítómestere, Frank Zappa „a humor is a zenéhez tartozik” mondása jegyében). Egy dolog azonban biztos: Adrian rendkívül széles spektrumú zenész, akiből csak úgy törnek elő az innovatív zenei ötletek. Őszintén szólva a mai King Crimson központi motorja és hajtóereje is ő, aki kiszámíthatatlanságával, lucidságával, gazdag zenei hátterével és ötleteivel gondoskodik arról, hogy a zenekar az új évezredben is tovább fejlődjön a zenei kifejezésmódjában. Ezt a szólóalbumaival is bizonyítja. Mind a „Side One”-on, mind a „Side Two”-n Belew szinte teljesen elhagyta a „pop” hatásokat (főleg az 80-as évekből valókat), amelyek korábban fontos szerepet játszottak a legtöbb munkájában, és teljesen átadta magát a kísérletező oldalának. A „Side Three” is az elődei stílusában folytatja. A „Side Three”-n nincs sok szöveg (akárcsak az előző két lemezen), ami mindenképp plusz azoknak a hallgatóknak, akik a zenét többre tartják a szövegeknél. A zene tehát az album központi eleme. Ezen a lemezen így bezárul a kör, és Adrian különböző zenei stílusai és ötletei összeállnak. Belew ezúttal is meghívott néhány remek vendégzenészt. Alkalmanként, két számban ismét a dobos Danny Carey (Tool) és a basszusgitáros Les Claypool (Primus) segít neki, ők adják a kiváló ritmusszekció alapját. Ezúttal két zenei legenda és a progresszív rock két nagy neve is feltűnik: az első nem más, mint maga a „Crimson King”, Robert Fripp „fuvolagitáron”, a második pedig a King Crimson egykori tagja, a Camelből is ismert Mel Collins szaxofonon és fuvolán. Adrian az albumon igazi multiinstrumentalistaként a hangszerek többségét maga játssza fel, kivéve néhány részt, ahol a vendégzenészek is kiveszik a részüket.
Az album a „Troubles”-szel nyit. A groove-os basszusmenethez kiváló párbeszéd társul, amelynek szerzője a „Prophet Omega” nevű figura, hozzá pedig remek központi gitártéma. Fenomenális felvezetés, ahol Belew rögtön megmutatja a legjobb oldalát. Az „Incomptence Indeference” tipikus adriani szöveggel, bolondos refrénnel és védjegyének számító gitárbetétekkel van tele. Ahogy a King Crimsonban is teszi, itt is képletesen és folyamatosan váltogatja a hangja színét: az igazi zappás modorosságtól az álmodozó dünnyögésen át a lennoni ezoterikáig. A gitáron néhány rendkívül érdekes akkordmenetet hallunk, és ott a beszélt szöveg is (úgy, ahogy azt csak ő tudja). Adrian itt ismét azt a vokális effektet használja, amelyet a King Crimson „ProzaKc Blues” című számában is (The ConstrucKtion of Light, 2000). A szám végén hallható Martha, a felesége telefonüzenete is. A „Turning Water to Wine” az album központi kompozíciója, amelyben Adrian régi barátja, játszótársa és mentora (a rosszindulatúak szerint főnöke), Robert Fripp gitározik. Annak ellenére, hogy csak ebben az egy számban működik közre, a hozzájárulása – ahogy egy ilyen legendától elvárható – ismét lenyűgöző. Fuvolahangzású gitárja („fuvolagitár”) szépen tölti ki az egyes verséket. Adrian gitáron és énekben megint remek. A szám egy kicsit a „Side Two” zenei stílusát idézi (az elektronikus ütősök itt érvényesülnek igazán). A „Crunk” egy percnyi igazi gitárőrület, ahol Adrian azonnal áttér egy elszállt szólózásra, és intenzív hangzásbeli csúcspontot teremt. A „Drive” egy autómotor hangjával indul. Groove-os basszus, éteri gitárhang; minden összhangban van Adrian kiváló énekével. A „crimsonos” disszonanciaérzet újra visszatér, és remekül működik a számot uraló többi elemmel kombinálva. A „Cinemusic” ideges és titokzatos darab, a felvezetésben zenekari hangszereléssel, de hamarosan „rémálom”-hangulatú számmá válik, visszhangzó harangokkal és különféle hangeffektekkel. A főtémája hasonló a „Side Two” „Happiness” című számáéhoz. Egyben ez az első szám az albumon, amelyben Danny Carey és Les Claypool ritmusduója is hallható. Mindketten összehangolt tempót adnak Belew groove-os gitárja alá. Adrian részvétele ebben a számban is kiváló. Itt a szimpatikus lucidságát szólókkal és remek énekkel hajtja a csúcsra. A „Men in Helicopters v4.0” nyilvánvalóan Belew tisztelgése a The Beatles előtt, nagyjából a végső korszakuk felé. Adrian itt kivételes Lennon-utánzónak mutatkozik az éneksávban. A szám egyébként kissé a „Side One” „Matchless Man”-jére is emlékeztet. Fenséges zenekari témája van, Carey dobján és Claypool dupla basszusán néhány remek fordulattal. A „kísérőzenekar” motívuma a számot egészen különleges szintre emeli, és a késő Beatles hamisítatlan hangulatát teremti meg. A „Beat Box Car” felidézi a „Side One” „Beat Box Guitar” című számának központi motívumát (amely – hihetetlen, de igaz – Grammy-jelölést hozott Belew-nak a legjobb instrumentális kategóriában), de ez az instrumentális sokkal elszállóbb. Erről főleg a legendás Mel Collins (21 Centruy Schizoid Band, ex-King Crimson, ex-Camel) kiváló szaxofonja gondoskodik. Adrian gitárja megint remek, és megfelelő rugalmasságot ad a számnak. A „Truth Is” fenomenális gitárral nyit, amely akusztikus csúcspontot teremt. Hangulatában kissé emlékeztet a King Crimson „Thrak” albumának (1995) „Inner Garden” című számára, főleg azért, mert csak gitár és ének szerepel benne. Az első vers után Mel Collins remek fuvolája kiválóan simul az akusztikus gitárbetétekhez. „The Red Bull Rides a Boomerang Across the Blue Constellation” hangulata hasonló a „Three of a Perfect Pair” (1984) „Nuages” (THat Which Passes, Passes Like Clouds) című számáéhoz. Megvan benne az az absztrakt/éteri hangulat, szellemes hangeffektekkel megtámogatva (mintha bikák bőgnének, ami nagyon is illik a szám címéhez), eredeti basszusmenettel. A záró „And” gyakorlatilag a teljes trilógia egyes instrumentális részeinek gyűjteménye. A „Side One” és a „Side Two” különféle témái itt újra felbukkannak, például az „Elephants” gitártémája (Side One) és a „Happiness” központi témája (Side Two). Belew ezúttal teljesen új, más érzetet ad ezeknek a részeknek (főleg azért, mert itt minden hangszert maga játszik, szemben a „Side One” Carey-féle közreműködésével). Végül az „Ampersand” központi témája egzotikus ütősök kíséretében zárja le ezt a kiváló albumot, és pontosan ott fejezi be a trilógiát, ahol elkezdődött. A kör a lehető legjobb módon bezárul.
Végül arra jutok, hogy ez valószínűleg „Ade” eddigi legjobb szólóalbuma. Szerintem semmi, amit eddig tőle hallottam, nem múlja felül ennek a lemeznek a zenei kidolgozottságát és érettségét. Remek a borítója is, amely Belew saját keze munkája (akárcsak az előző két borító). Kivételes léptékű kreativitás, amely még inkább rámutat, hogy olyan albumról van szó, amely egy zenei zseni és sokoldalú művész alkotása. „Ade” a „Side Three”-vel a lehető legjobb módon zárta le a trilógiát. Ha mindhármat sikerült volna egy év alatt kiadnia, az minden bizonnyal példa nélküli bravúr lett volna a modern zenei világban, de ez csupán mellékes apróság, amely semmit sem von le a „Side Three” remekségéből.
Felállás
Adrian Belew – minden hangszer, ének
VENDÉGZENÉSZEK:
Robert Fripp (KING CRIMSON)- fuvolagitár (3)
Mel Collins (21 CENTURY SCHIZOID BAND) – szaxofon (9), fuvola (10)
Les Claypool (PRIMUS) – basszusgitár (7 & 8)
Danny Carey (TOOL) – dob (7 & 8)
The Prophet Omega – hang (1)
Martha Belew – telefonüzenet (2)
Produkció
Adrian Belew
Számlista
1. Troubles (3:13)
2. Incompetence Differerence (5:01)
3. Water Turns to Wine (3:46)
4. Crunk (1:17)
5. Drive (3:27)
6. Cinemusic (1:37)
7. Whatever (3:17)
8. Men In Helicopters v4.0 (3:07)
9. Beat Box Car (4:30)
10. Truth Is (1:34)
11. The Red Bell Rides a Boomerang Across the Blue Constellation (4:34)
12. & (3:17)
Az album hossza: 35:23
