Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Helloween
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1991
Hossz: 44:02
Értékelés: 2.5/5
A »Pink Bubbles Go Ape« nemcsak a címe, hanem a zenei tartalma (ami a legfontosabb) alapján is meggyőzően a kultikus német powermetalosok, a Helloween legrosszabb albuma, ugyanakkor remek, bár nem szokványos borítója van, amelyet a legendás, sajnos már elhunyt brit grafikus, Storm Thorgerson tervezett, aki leginkább arról híres, hogy a Pink Floyd-borítók többségét ő csinálta. Thorgerson köztudottan csak azoknak a zenekaroknak készített borítót, amelyek zenéje tetszett neki, ezért a Helloween tagjai külön megtiszteltetésnek vették, hogy szánt rájuk valamennyit az értékes idejéből, és egy nagyon érdekes borítót adott a negyedik stúdióalbumukhoz, amellyel viszont sajnos nem váltották be a magas elvárásokat.
Miután szerződést írtak alá a patinás EMI kiadóval, amiben jó szót tettek értük barátaik, az Iron Maiden tagjai és a karizmatikus menedzser, Rod Smallwood is, a nyolcvanas évek végén úgy tűnt, hogy a Helloween lesz az európai heavy metal-szcéna legfelkapottabb neve, hiszen mindenük megvolt, ami a csúcshoz kell: egy karizmatikus frontember, akinek az éneklése Geoff Tate-re (Queensryche) és Bruce Dickinsonra (Iron Maiden) egyaránt emlékeztetett, egy rendkívül sikeres kettős gitáros páros, a teuton metal egyik legjobb ritmusszekciója, a tipikus metalszövegekhez való teljesen egyedi, humoros hozzáállás, és egy felismerhető színpadi díszlet emberi tökök formájú kabalafigurákkal. Mögöttük két kiváló koncepcióalbum állt, amelyekkel meghatározták az európai power metalt (a »Keeper Of the Seven Keys« saga), és amelyek világhírnevet hoztak nekik, csúcspontként az 1988-ban a donningtoni stadionban megrendezett patinás Monsters of Rock fesztiválon való fellépéssel. A következő három évben azonban a dolgok sajnos furcsa irányt vettek.
Először is az első koncertlemezük, a »Live in the UK« (1989,) megjelenése után otthagyta őket az eredeti gitáros (és egykori eredeti énekes), Kai Hansen, aki Michael Weikath gitáros mellett a hamburgi metalóriás kulcsfontosságú szerzője és ötletgazdája volt. Hansen, miután látta, hogy Weikathtal és az énekes Michael Kiskével semmiképp sem talál többé közös hangot, odébbállt, és a Blind Guardiannel való rövid együttműködés után saját zenekarával, a Gamma Ray-jel indult új alkotói útra. Távozása afféle kisebb katasztrófának bizonyult, hiszen a Helloween alkotói agyának gyakorlatilag a felét levágta. A megmaradt tagok úgy döntöttek, hogy folytatják, az új gitárossal, Roland Grapow-val, aki a homályos Rampage zenekarból érkezett. Az új albumhoz három évre volt szükségük, mert az új ötletek sehogy sem akartak előjönni. Emellett Kiske jelleme is egyre problémásabb lett, és vele, főleg miután csatlakozott egy bizarr vallási szektához, egyre nehezebb volt kijönni. Az egyetlen, aki értette a szeszélyeit, Ingo Schwichtenberg dobos volt, aki viszont egyre mélyebbre süllyedt a depresszióba, ami két évvel később öngyilkossággal végződött.
Ha mindezeket a kellemetlenségeket figyelembe vesszük, amelyek a zenekart Kai távozása után jellemezték, nem meglepő, hogy a »Pink Bubbles Go Ape« teljesen skizofrén album, amelyen rövidebb stílusbeli kitérőkkel próbáltak némileg eltávolodni jellegzetes „happy” power metaljuktól, bár helyenként még mindig akadnak gyöngyszemek. Így az albumon négy remek dal van (»Kids Of The Century«,»Someone’s Crying«, »Mankind« és »The Chance«), amely mindkét »Keeper« lemezen elférne, három átlagos (»Back On The Streets«, »Number One« és »Your Turn«) és három csődtömeg (»Heavy Metal Hamsters, »Goin’ Home«, »I’m Doin’ Fine Crazy Man«). Az album egészében tehát jócskán elmaradt a rendkívül magas elvárásoktól, de minőségbeli ingadozása ellenére is megérdemli a helyét minden rajongó gyűjteményében. Bár Chris Tsangarides kiváló, legendás producer, aki leginkább a Judas Priesttel végzett munkájáról híres, a feladatát ezúttal nem végezte a legjobban, így nem meglepő, hogy a Helloween a következő stúdióprojektekhez ismét Tommy Hansent szerződtette.
A címadó dal rövid, humoros, akusztikus intrója után a nyitány sokat ígér. A »Kids Of The Century«, az album első kislemeze ugyanis Kiske egyik legjobb teljesítménye Helloween-tagként. Ez a rendkívül energikus nyitány minden alapvető hangzásbeli erényt tartalmaz, amelyek a zenekart a nyolcvanas évek második felében az európai metal legmenőbb nevei közé lőtték: dallamos gitárharmóniák, dübörgő dupla lábdob vad dobfutamokkal, valamint egy epikus refrén, amelyben Kiske egy cseppet sem spórol irigylésre méltóan magas hangregisztereivel. Sajnos az album innentől gyorsan felhígul, ami már a meglehetősen átlagos »Back On The Streets«-nél is érezhető, amelyben van huncut gitárfrázis és újabb kiváló énekteljesítmény, de teljesen arctalan a refrén. A dal stílusában már közelebb állt a hard rockhoz, mint a power metalhoz, de nem annyira, hogy az túlzottan zavaró lenne.
A »Number One«-on, az album második kislemezén elektronikus hangzású szintetizátorokat is használtak, ami sok rajongónak valóságos istenkáromlás volt. A végeredmény még így is egész szórakoztató, noha „pop metal” szerkezete és vidám, „eurovíziós” refrénje nem éppen az, amit a legtöbben vártak három metalklasszikus stúdióalbum után. Nehéz elhinni, hogy kevesebb mint hat évvel korábban, a »Walls Of Jericho« (1985) debütáláson még megvadult speed metalt játszottak. A »Heavy Metal Hamsters«, amelynek nyitó gitárfrázisát egyszerűen „kölcsönvették” a Deep Purple-klasszikusból, a »Rat Bat Blue-ból, valóban ostoba teljesítmény, amely miatt ma is elsüllyedhetnének szégyenükben. A Helloween mindig nagy viccmester volt, de ezúttal az önirónia a „nehézfémes hörcsögökről” szóló kétségbeejtő szöveg közepén teljesen célt téveszt. Hangszeres szempontból nem hibás alkotás, mindkét gitáros kínál néhány remek harmóniát, de ez kevés egy szövegileg is megalapozott, fejet-farkat tartalmazó dalhoz. Weikath sok évvel később elismerte, hogy ezt a szégyenletes valamit bónuszdalként kellett volna kiadni. A »Goin’ Home«, a power metal és a dallamos rock újabb hibridje, az első részben sokat ígér, de gyorsan csalódást okoz siralmas refrénjével, amely inkább valamelyik amerikai popdívának, például Mariah Carey-nek illene, mint a Helloweennek.
A »Someone’s Crying« hirtelen legalább három szinttel emeli följebb a minőség mércéjét, mert visszatérés a vérbeli power metalhoz, amilyet Hansennel a soraikban csináltak. A könyörtelen dupla lábdobzúzás, a dinamikus gitárpasszázsok és a rendíthetetlen Kiske hatalmas vokális harmóniái ismét csúcsformában vannak, és rövid időre úgy tűnik, hogy a Helloween újra „igazi formában” van. Az ihletettségnek ez a ritka pillanata az epikus »Mankind«-nál sem hagyja el őket, ez egy újabb figyelmen kívül hagyott dal, amely a nyolcvanas évekbeli legjobb anyagaik szintjén van. Ezt a dalt teljesen szokatlan, sötét hangulat jellemzi, amely az élezett gitárvonalak és a háttérben hullámzó szintetizátorok keresztezéséből fakad. A fenséges vokális harmóniák egy újabb bravúros Kiske-teljesítménnyel epikus léptékű drámát teremtenek, a szarkasztikus szöveg pedig a legjobb az albumon. Ez az a klasszikus Helloween, amelyet a többi dal többségén annyira hiányolunk, például a kétségbeejtő »I’m Doin’ Fine, Crazy Man«-en, amely helyenként úgy hat, mintha egy teljesen másik zenekar vette volna fel, hiszen tökéletesen tükrözi ennek a „félmegoldásos” albumnak a kaotikus és következetlen természetét. Hogy ez a helykitöltő hogyan került fel az album szabályos anyagára, az ma is nagy rejtély.
Mindazonáltal az album vége felé a Helloween még összeszedi annyi erejét, hogy kínáljon még egy klasszikust. A pozitív hangvételű óda, a »The Chance« az egyetlen »Pink Bubbles Go Ape«-dal, amely a rajongók körében elég népszerű volt ahhoz, hogy a zenekar ezen inkarnációjának felbomlása után is még évekig megmaradjon a koncertprogramban. A szellemes gitárfrázis, amilyet csak Weikath képes kitalálni, alapot ad az energikus dallamnak és az intelligens dobátmeneteknek, a csúcspontot pedig a dallamos refrén jelenti, amely az „aranykori” nyolcvanas évek legjobb teljesítményeinek szintjén van. Az album lezárása, a melankolikus power ballada, a »Your Turn«, rengeteg akusztikus és zongorás aranzsmánnyal, nem a legszerencsésebb búcsú, főleg hogy mindhárom korábbi lemez kiváló „epilógusokat” tartalmazott, de pozitív refrénjével és üzenetével mégis az ihletettebb »Pink Bubbles Go Ape«-pillanatok közé tartozik.
Mindazok a Helloween-rajongók, akik a »Keeper«-korszak után újabb epikus remekművet vártak, a »Pink Bubbles Go Ape«-pel, amely hatalmas kereskedelmi bukás is volt, hideg zuhanyt kaptak. Már a borítóra és a megváltoztatott logóra pillantva, amelyről hiányzott a védelmező tök, láthatták, hogy ezúttal valami nincs rendben, és hogy a zenekar Hansen távozása után meglehetősen furcsa stílusirányt választott, elég vegyes eredménnyel. Egyrészt teljesen érthető volt, hogy a teljesen más zenei ízlésű srácokat lassan elkezdte untatni a power metal játszása, és a kiadó unszolására is, amely kereskedelmibb útra akarta terelni őket, valami újat akartak kipróbálni, hogy elkerüljék a túlzott sablonosságot. Másrészt viszont megbocsáthatatlan, hogy három év alatt nem sikerült legalább egy tisztességes utódot létrehozniuk a hatalmas örökséghez, még ha senki nem is várta a »Keeper of the Seven Keys – Part III«-at. Következő stúdióprojektjük még nagyobb kísérletezést jelentett különböző stílusokkal, és még távolabb vitte őket a hagyományos power metaltól, de jóval érdekesebb és ihletettebb eredményeket hozott, mint a »Pink Bubbles Go Ape«, így ennek a zenekari felállásnak semmiképp sem volt híján a pozitív szerzői erényeknek.
Felállás
Michael Kiske – ének
Michael Weikath – gitár
Roland Grapow – gitár
Markus Grosskopf – basszusgitár
Ingo Schwichtenberg- dob
Produkció
Chris Tsangarides
Számlista
1. Pink Bubbles Go Ape
2. Kids of the Century
3. Back On the Streets
4. Number One
5. Heavy Metal Hamsters
6. Goin’ Home
7. Someone’s Crying
8. Mankind
9. I’m Doin Fine, Crazy Man
10. The Chance
11. Your Turn
