Előadó: Various Artists
Kiadó: Radio Študent
Megjelenés: 2013
Hossz: 62:23
Értékelés: 3.2/5
Mindig válasz nélkül maradok a legfontosabb kérdésre: vajon a szlovén alternatív szcéna tényleg újabb és újabb neveket szül, és a fiatalok valóban képesek-e kisajtolni magukból annyi alternatív felforgatást, amennyit a Radio Študent Klubski maratonjai évről évre sugároznak, vagy az egész csak egy nagy átverés, amellyel a szlovén hallgatóságot etetik olyan projektzenekarokkal, amelyek épp csak egy rövid ideig léteznek, a stúdiós pogácsából viszont az államtól adományozott pénz rovására szelik ki a részüket az RŠ kevésbé hallgatott és általában kevésbé propagált zenéből főzött minesztrójában? Jó – a Radio Študent a szerkesztői politikájával évekkel ezelőtt megtiltotta magának, hogy bármihez hozzányúljon, ami kereskedelmileg eladhatónak ígérkezik. Miután viszont minden „kiárusított” távozott – köztük jó néhány olyan név, aki a minőségének köszönhetően került nagyszínpadra, nem pedig azért, mert hajlott volna a szellemi tulajdonát áruba bocsátani –, a polcokon úgy tűnik, még mindig akad elég nem, rosszul vagy kicsit kevésbé emészthető termék a normák elleni hangzó lázadásból. Ennek a kollázsa (vagy gulyása) az idei Klubski Maraton 13 is, amely a jól ismert „meglepetésekkel” szolgálta ki a közönséget. Egy tucat dal hat egymással összemérhetetlen, egymással versengő futó ujjai alól a klubok deszkáin – nem éppen a rengeteg tapasztalattal, a lefutott kilométerekkel lehet kérkedni, de tény, hogy idén olyan nevek is akadnak, akiket a korábbi években még nem lehetett hallani sem lemezeken, sem az alternatív kultúrtemplomok bensejében.
Érdekes a nyitó, titokzatos hangkonstrukció, a Christian Koupa, amely első hallásra excentrikus hangtájakat kínál: teljes szonikus kísérletet a statikával és a hangok miliőjével, személyes, esztétikailag tökéletes felhanggal. Kristjan Kroupa egy 22 éves fiatal, drone-os kifejezésmóddal, a finom gombkezelő ujjai alatt pedig elsőként a dklsfbr nevű misztikus, ködös szubsztrátum szivárog ki, az Eta Carinae, amely az ambient statika sűrű, nehéz felvillanásához áll a legközelebb. A hanggenerátorok és a számítógépek itt nem a l’art pour l’art handabandázás eszközei, hanem a dolog tényleg avantgárd és megtervezett módon zajlik. A töredezett zajdarabok sűrítése és permetezése aszimmetrikusan, karakteresen felismerhetően csorog, nem naivan és tolakodóan. Ezen elv szerint halad a baljós The Three Ages Of Man And Death is, amelyet a drone noise glitch fiatal szlovén avantgárd védelmezője a korábbi elektronikus oratóriumok színvonala fölé emel. Christian Kroupa olyan név, akiről a jövőben – a produkciós tökéletessége és ötleterőssége miatt, főleg pedig a dalok tökéletes kivitelezése miatt – még hallani fogunk. Ezekre a dalokra ugyan nem fogtok táncolni, de visszatükrözik azoknak az időknek a démoniságát és baljósságát, amelyekben manapság zombiként kuksolunk.
A Novo mesto-i Bipolar Disorder a másik oldalon valami egészen mást kínál. DIY punkos stampedo, a hardcore baljós alaphangjával, grinderséggel, metalizált down beattel. Az alig egyéves formáció a társadalom szociális posztulátumai elleni kritikus harag vitális lázadásának jeleit mutatja. A Razpadanje po koščkih demókazetta kritikájának egy darabját Zok, a gitáros és kísérő torok, a dobolásban robbanékony hölgy, Tena, a zenekar gégecsakrájának fő hordozója, Sandro, valamint a basszusgitáros Jon viszi el ezúttal a füledbe és az otthonodba, két bipolárisan zavart dallal. A Circle és a Ciciban az aktív forradalom színeit védi, és a „Boj za oblast – zemljocrust” jelszavak a defragmentált menetelés szaggatott hangjai között, crust és gutturális, rosszul játszott metal és grind határán egyenesen elkerülhetetlenné válnak. Jobban megfog a felfüggesztett Ciciban, amely jóval kiegyensúlyozottabban indul, aztán a srácok és a lány átcsapnak a dalocska magjába, amely egy kis, beprogramozott kölyökről szól, akit a szocializálás és konvencionalizálás katétereivel szépen megerőszakol az egész állami oktatási apparátus. A Bipolar Disorder nevéhez méltóan úgy dönt, hogy az artikuláltabb pillanatokba muszáj beleönteni és belekeverni még egy-két gombóc groteszkebb, kevésbé átgondolt, brutalizált szart, de hát ez művészi szabadság és önrendelkezési jog, vagy egyszerűen ízlés kérdése. Utóbbiról ezen a szemlélődési fokon nem vitáznék.
A punkos lázadás állítólag haladóbb, ágas-bogas konstrukciója a társadalom fogaskerekei ellen csak most következik: egy rusztikusan beállított imitátorral, aki a műfaj aranykorának punklegendáit idézi (Diego Menendes legalább vizuálisan egy hazai Joey Ramone-változatra emlékeztet), valamint a szellemi univerzumunk errefelé eső oldaláról származó, balkános származékokkal. A Menendes Brothers egyetlen személy képében és nevében létező zenekar, aki úgy gondolja, hogy ő bármi lehet, és másokat említeni sem kell. A Ja sam sagradio ovaj grad című dal azt a vágyat vallja meg, hogy aki valamit megszült és megalkotott, annak joga van a lerombolásra is. Az abszurd színház politikai artikulálatlanságának kontraproduktív ballasztját nehezen nevezném hallatlannak és haladónak, Diego pedig dilettáns és szokatlan tartása ellenére a langyosságával nekem nem a legjobban jön be. Az Eno mrtvo žensko z zeljem prosim egzotikus fogása után sem. A fenébe! Vannak, akik a pár másodpercig tartó „dicsőségük” pillanatáért bármit lehánynak a színpadról, így a hullák és a nekrofil lakoma vágya sem nagy csoda, de nem tudom, mihez járul hozzá a tökéletes, ismétlődő értelmetlenség dadaista konstrukciója?
Nekem ízletesebbek a lemez első felének személyes kedvencei, az ilirskobistricai veteránok, a Reverend Haze stoneres ritmikai és dallamos játékának füstfelhői. A Diego, Sekire és Devastated-féle nehézmetál-keltetőből ezúttal valami kompakt és potens született. A stoner metalos golyókkal vág teljes gőzzel a Slayer című dallal, az ötös, a füstös orákulummal a volánnál pedig zsírosan beleszív a társaságba is, tudjátok, abba az ismert kínai csajba, akit Deja Vu-nak hívnak. Olyan zenekarokat idéz, mint a Lowrider, Faith No More-osabb vokállal és Kyuss-szerű tripezéssel, és a füstös univerzum hasonló szépségeivel jelzi, hogy Szlovéniában még van készleten egy átkozottul ízletes füstölt hús. Robi Miškič és Matej Gombač gitárduója szép elmosódott szólókkal és ritmikus passzázsokkal szolgál, amelyekre szépen rátapad Simon Boštjančič basszusából és Martin Čendak dobjából álló ritmusduó, Klemen Logar éneke pedig csupán a pont az i-re az egyébként nagyon átgondolt kompozíciókon. Utóbbi még kapna egy kis plusz edzést és produkciós csiszolást, de meggyőződésem, hogy a Reverend Haze a jól összeszokott ritmizálásával és a desert stoner édes struktúráival még messzire jut.
https://www.youtube.com/watch?v=pwjjyvAJluA
A lemez zajosabb pillanatát a bumfordi Koromač adja. Egészen a közelmúltig vrtojbai trió (kiegészítőkkel) igazán a szokásosnál fűszeresebb zajt tálal: Aljaž Škrlep gitárjának ambient sípolásain, Urban Kušar dobjának jazzes játékán és Matjaž Bajc basszusán túl a csoportban van még hely Žiga Ipavec ütőhangszereinek és dobjainak, Peter Krastin váratlan gitármetrikájával kísérletező betéteinek, valamint Jure Boršič szaxofon- és fuvolakitöréseinek is. A fenébe a múlt crust punk hardcore kifejezésmódjával – a jazz jobb a közönség zenei mindfuckjához! Márpedig a metrikával, a mintákkal és a sztereotípiákkal folytatott szavak nélküli játékra esküsznek a karneválian fűszerezett zaj kiváló artikulátorai. Szexi! A már a seggéből is büdös Anal Talk teljesen meggyőz, amikor pedig az egészbe belezúg a kövér elefántok csordája, és a Koromač feltálal még egy kis Elephant Stampedót, már világos, hogy a szűkebb válogatásba bekerült még egy csapat, amely egy kis effektes alappal akár az általam is rendkívül szeretett Demolition Group kísérőzenekaraként is versenybe szállhatna. A Koromač nem rendelkezik ugyan a brežicei veteránok szóbeli költészetével, mivel (egyelőre) nincs énekesük, viszont zeneileg egy kellemesen játékos kollektíva hat szabadgondolkodó és élesen éber egyénből, akik artikuláltabb és szebb felhangot adtak a klubzaj koncepciójának – és ez ne legyen sértés mindazoknak, akik csak a engedetlenségre esküsznek!
Jóval engedetlenebb a záró zenekar, amely pár árnyalattal túlszárnyalja az elődök decibelszintjét. Az Ontervjabbit két hrastniki művész duója, igencsak jelentős zenei tapasztalattal a hátuk mögött. Neven M. Agalma mellett, aki Dodecahedragraph néven is otthagyta a nyomát a színpadokon, ott áll még az Icarus Down és a Neon Spektra tagja, Domen Učakar. Az Ontervjabbit a nehézsúlyú zaj hordozója, amely titokzatos módon nagyon extrém dobmetrikába sző kompakt monolitokat szintetizált, manipulatív kozmikusságból. Improvizáció bőven akad, hiszen a vörös szférába ugró decibelugrást könnyen asszociálom egy szupernóva-robbanás szonikus felvételével (ha a világűr vákuuma elbírna egy csepp hangot a teljes kataklizmából a mi levegős és szorongató légkörünkben, a bolygói magány ezen negyedében). A nyitó Alpha Programmer két tehetséges hang-megalomán belső érzéseinek totális kifejeződése, a záró Stud pedig az idei Klubski Maratonon még az utolsó néhány tonna provokatívabb arany zajt préseli ki a klubkínálat méhéből.
Tetszik, hogy az idei Klubski Maraton 13 jó néhány igazán minőségi meglepetéssel túlszárnyalta az előző évek meglehetősen megtépázott várakozásait, mégis a jövőben is figyelmesen és kritikusan fogom bírálni azt a tényt, hogy a szelektori szitán át a hat kiválasztott csomagjába ilyen könnyen belopakodnak a minőségtelen ötlettelenség és értelmetlenség pillanatai is. Miért nem szőttek bele valóban hat erős előadót, akik közül nehéz lenne kedvencet választani, és akik közül vesztest sem lehetne első hallásra kiszúrni pár ütem titkos költészet után? Én meggyőződésem, hogy Szlovéniában több kritikus szellem és több minőségi kínálat van. Idén elég sok hallható volt belőle a klubokat átszelő maratoni kóborlás során, ami azt mutatja, hogy az Alpok ezen oldalán is lehet az „igényesebb”, vagy inkább sznob alternatív fogyasztóknak valamivel többet kínálni, mint a felfújt avantgárd l’art pour l’art fátylát, aminek semmi köze a zenéhez, az őszinteséghez és még kevésbé a hallgathatósághoz. Persze minden a mércétől és attól függ, mit mérünk, de kétlem, hogy bármelyik ilyen hangi szélsőséges egyetértene azzal, hogy a mentális konstrukciója, a szonikus gyermeke valójában arra van ítélve, hogy csak kevesen dédelgessék, életének nagy részét pedig egy elsötétített szobában töltse, teljes elszigeteltségben a világtól. A Klubski Maraton a színpadokon az ilyen degenerált abszurdokat is megsétáltatja a zenei underground világából, ami dicséretes, mégis úgy vélem, hogy mindennek megvan a maga ideje, annak pedig, hogy zenészekből és egyéniségekből működő csoportok legyenek, méginkább. Egy hónap (vagy év) után a dolog nem lehet alkalmas arra, hogy a tömegek közé szórják, ha van benne legalább egy gramm kritikusság és szelektivitás, vagy legalább egy kis érett ízlésérzék, amiről viszont ma, ismét, nem fogunk vitázni. A dolgot érdemes átgondolni, a Maratonnak pedig újabb csiszolásokra van szüksége – mondanám, és ezzel zárom a mostani litániát. Ámen!
Felállás
CHRISTIAN KROUPA:
Kristjan Kroupa – hanggenerátorok, keverők, számítógép
BIPOLAR DISORDER:
Zok – gitár és ének
Tena – dob
Sandro – ének
Jon – basszusgitár
MENENDES BROTHERS:
Diego Menendes – ének, a többiek ismeretlenek
REVEREND HAZE:
Robi Mikšič – gitár
Matej Gombač – gitár
Simon Boštjančič – basszusgitár
Martin Čendak – dob
Klemen Logar – ének
KOROMAČ:
Matjaž Bajc – basszusgitár
Aljaž Škrlep – gitár
Urban Kušar – dob
Žiga Ipavec – dob, ütőhangszerek
Peter Kastrin – gitár
Jure Boršič – szaxofon
ONTERVJABBIT:
Neven M. Agalma & Domen Učakar – hangmanipulátorok, hanggenerátorok, szintetizátorok, keverők és számítógépek
Produkció
Jure Gruden, Gašper Kojek, Rok Kovač,Samo Pavlica, Christian Koupa, Ontervjabbit
Dallista
1. KM13 – Popotnica
2. Christian Koupa – Eta Carinae
3. Bipolar Disorder – Circle
4. Menandes Brothers – Ja sam sagradio ovaj grad
5. Reverend Haze – Slayer
6. Koromač – Anal Talk
7. Ontervjabbit – Alpha Programmer
8. Christian Koupa – The Three Ages Of Man And Death
9. Menendes Brothers – Eno mrtvo žensko z zeljem prosim
10. Koromač – Elephant Stampedo
11. Bipolar Disorder – Ciciban
12. Reverend Haze – Deja Vu
13. Ontervjabbit – Stud
