Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Styx
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 1978
Játékidő: 42:18
Értékelés: 5/5
A „Pieces of Eight” a „The Grand Illusion” (1977) című remekmű után újabb nagy alkotói és kereskedelmi diadal volt az amerikai arénarock-óriás Styxnak, amely a hetvenes évek végén szinte fogadásból diktálta a slágerlisták sorsát, és az Egyesült Államok keleti partjától a nyugatiig megtöltötte a stadionokat, miközben zenéjének diadalmenete az Atlanti-óceán túloldalán is érezhető volt. A Styx egy rendkívül kifinomult receptet csiszolt tökélyre: a kiváló, ropogósan selymes produkciónak köszönhetően egyszerre elégítette ki a technikailag csiszolt proghoz még mindig hűséges régi tábort és az arénarock pompáját, valamint a drámai többszólamú, hatalmas dallamok kedvelőit. A „Pieces of Eight” – akárcsak elődje, amellyel rokon „mini” koncepció kötötte össze – többszörös platinalemez lett. Ezt a hízelgő trendet a következő két stúdióalbumon is folytatták.
Alapvetően nem konceptalbumról van szó, de a dalok többsége tematikusan a „saját álmaink követése az anyagi haszonszerzés helyett” gondolat körül forog. Erről árulkodik a érdekes, szokatlan borító is, amelyen három idősebb amerikai háziasszony kicsit giccses, valószínűleg „made in China” fülbevalót visel a húsvét-szigeti/Rapa Nui-i szobrok formájában. Érdekes, hogy a „Pieces of Eight” mindhárom nagy slágerét, vagyis legismertebb dalát, a „Sing For the Day”-t, a „Blue Collar Man (Long Nights)”-t és a „Renegade”-et is Tommy Shaw gitáros-énekes jegyzi, aki addigra Dennis DeYounggal, a billentyűs-énekessel, az együttes nem hivatalos vezetőjével társulva már kényelmesen elhelyezkedett a Styx első számú énekesének szerepében. Shaw a gitáros és szintén alkalmi énekes James Younggal együtt minden idők egyik legjobb gitárduóját alkotta. Nekik köszönhető, hogy a „Pieces of Eight” a Styx egyik legkeményebb albuma, és jó néhány arrogáns, lázadó, keményrockos pillanatot tartalmaz. DeYoung ezzel szemben hatalmas szimfonikus billentyűs hangszerelésével továbbra is a progresszív rock finomságának és az agyafúrt aranzsőri munkának a letéteményese volt. Érdekes, hogy a „Pieces of Eight” egyike azon rendes Styx-albumoknak, amelyeken nincs egyetlen DeYoung-féle vallomásos ballada sem.
Nem meglepetés, hogy az album tele van számos Styx-klasszikussal, de néhány kevésbé ismert dallal is, amelyekből szintén nem hiányzik a sok hangzásbeli erény. Már az elején teljes erővel ütnek: a nyitó „Great White Hope”, amely egy ökölvívó-mérkőzésről szól, az örök keményrockerként, mondhatni „metalosként” ismert James Young szerzeménye. Ő a dinamikus többszólamúságnak köszönhetően kivételesen átélten énekli el a remek dalt, miközben a háttérben ütős riffek gördülnek, pajkos szintetizátor-textúrákkal bevonva. Az „I’m O.K.” kissé szokatlan, de mégis érdekes kísérlet a prog és a melodikus rock vidám ambienttel való ötvözésére, ahol az énekes és „karmesteri” szerepet a billentyűs DeYoung veszi át. A „beatlesesen” fűszerezett, vidám dallam mintha csak koncerteken vagy sportmeccseken való skandálásra született volna, a dinamikus gitárharmóniák és szakrális hangulatú szimfonikus hangszerelések kíséretében megszólaló szaftos ARP-szintetizátorszóló pedig igazi csemege minden zenei gurmenak.
A kislemezként is megjelent klasszikus, a „Sing For the Day” egy újabb vidám hangulatú dal, amely szerkezetében kissé a Genesis és a Kansas közeli találkozójára emlékeztet, az előtérben játékos akusztikusgitár-hangszereléssel. A kiváló kísérő vokálharmóniák erős támaszt nyújtanak Shaw remek énekteljesítményéhez, a folyékony szintetizátor-textúrák pedig szépen összekötik az egészet. A „The Message” rövid, de szolid, ARP-szintetizátorra épülő instrumentális dal, amely elsősorban DeYoung ujjainak bemelegítésére szolgál, és nyitányként vezet át a következő számba. Az epikus hangulatú „Lords of the Ring”, ahol a tempót DeYoung energikus éneke szabja meg, afféle társadalmi szatirikus utalás Tolkien fantasy-klasszikusára, A gyűrűk urára, hatalmas hangszerelésekkel és pompázatos többszólamúsággal – olyan kombináció, amely a hallgatót könnyedén elröpíti a képzelt fantáziavilágokba.
Az epikus hard rockos „Blue Collar Man (Long Nights)”, amely az esti robotolásról és a kékgallérosok kizsákmányolásáról szól, újabb népszerű Styx-klasszikus, amely kislemezként is megjelent, és amelyben Tommy Shaw ismét szenvedélyesen kiéli magát énekesként és szerzőként, miközben epikus többszólamúság, zúgó orgona és ütős gitárfrázisok kísérik. A „Queen of Spades”-ről akár elfeledett gyöngyszemként is beszélhetnénk, hiszen az együttes egyik legjobb műve, amely sosem kapta meg az örökzöld státuszt. A DeYoung epikus-melankolikus énekét hatalmas billentyűs-akusztikus hangszerelések övezik a háttérben, amelyek a „brutális” szekcióba való váratlan átmenetig lassan építik a drámai hangulatot. A keményrockos rész, amelynél könnyű elképzelni a kegyetlen pikk dámát, ahogy rettegésben tartja számos alattvalóját és szeretőjét, kiváló alkalom arra, hogy a Styx a lovagló ritmus, az ingerült gitárbetétek és az epikus többszólamú refrén hullámain ismét megmutassa a pompa és a teatralitás iránti kivételes érzékét.
A keményrockos örökzöldek sorát a „Renegade” remekműve zárja, az album harmadik kislemeze, amely a nehezebb rockzene kedvelői körében valószínűleg a legismertebb Styx-dal. Az AOR számos jegye mellett itt az is jól érzékelhető, milyen jelentős hatással volt a nagy Queen a Styx szerzői nyelvezetének fejlődésére: a bevezetőben lassan épülnek a pompázatos, melodramatikus kórusharmóniák, majd temperamentumos átmenet következik egy ütős, keményrockos motívumba, ahol a főénekesi stafétabotot ismét a lázadó hangulatú Shaw veszi át. Ez minden idők egyik legjobb keményrockos örökzöldje, amely mindazokat megcáfolja, akik azt merik állítani, hogy a Styx mindig is túl vidám és „selymes” volt ahhoz, hogy a „kemény metalos úttörők” első ligájába tartozzon.
A címadó dal, amelyet DeYoung energikus éneke irányít, újabb időtlen klasszikus, a Styx összes fő erényének megtestesülése: a dráma fokozatos építése, a fenséges szimfonikus hangszerelések szövése, a drámai többszólamúság fenomenális tárháza, dinamikusan összehangolt gitárharmóniák, valamint egy epikus-pompázatos, magasba törő refrén, amely úgy cseng, mint egy ókori himnusz a démonseregek elleni csata előtt. A záró ambientális instrumentális „Aku-Aku” (a cím a húsvét-szigeti, vitatott könyvre, az „Aku-Aku, Skrivnost Velikonočnega otoka” című műre utal) a sok pompa és dráma után a Styxot hirtelen kifejezetten szentimentális fényben mutatja, a hallgatót pedig bájos zongora- és akusztikusgitár-hangszerelésekkel lassan kellemes, békés hangulatba ringatja.
A Styx a „Pieces of Eight” idején karrierje alkotói csúcsán járt, és megérdemelten élvezte az amerikai arénarock-zenekarok közül a legizgalmasabbnak járó státuszt. A „The Grand Illusion” mellett ez az együttes pályájának „definitív” albuma, amely szerzői fölényét, az egyes hangszerelések lírai erejét és a gyönyörűen felépített melodikus dallamok minőségét tekintve szinte makulátlan dokumentuma az arénarock aranykorának.
Felállás
Dennis DeYoung – billentyűs hangszerek, ének
Tommy Shaw – gitár, ének
James Young – gitár, ének
Chuck Panozzo – basszusgitár, kísérő ének
John Panozzo – dobok
Produkció
Styx
Számlista
1. Great White Hope
2. I’m O.K.
3. Sing for the Day
4. The Message
5. Lords of the Ring
6. Blue Collar Man (Long Nights)
7. Queen of Spades
8. Renegade
9. Pieces of Eight
10. Aku-Aku
