Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Dirtswitch
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2011
Játékidő: 50:07
Értékelés: 3.8/5
Először is lássuk a tényeket – a Dirtswitch kétségkívül olyan név, amelyről a hazai színpadokon (egyelőre) meglehetősen keveset hallottatok, de ez semmiképp sem lehet az a mérce, amellyel eleve leírtok mindent, ami számotokra ismeretlen. A Kranj melletti Naklo fiai ugyanis tavaly például sikeresen megtörték a jeget, és bejutottak a International Live Award nevű közép-európai fiatal zenei tehetségkutató elődöntőjébe, a bécsi Gasometer csarnokban adott pusztító koncerttel pedig csak egy hajszállal maradtak le a döntőről. Mindennek ellenére alig egyéves fennállásuk alatt átlépték számos zenész vagy zenekar sikerének Rubiconját ebben a mi olyan irigy és bizonytalanul versengő, frusztrált kis országunkban. A Dirtswitch hamar rájött, hogy a hazai tyúkól határai túl szűkek, és megérdemelnek egy pár yarddal nagyobb udvart, a sokak nedves álmait megvalósító pokoli teljesítmény bizonyítéka pedig az első album, a Phoenix Down is.
Nem akarlak áltatni titeket azzal, hogy forradalmi tökéletességről van szó, és hogy a fiúk nem a zenészek széles palettájából merítenek, akik évekkel ezelőtt olyan sikeresen hódították meg a rádiós és tévéhullámokat itthon és a nagyvilágban – ahogy rögtön az elején a nevek kisebb tengerét is a nyakatokba zúdítom, amelyek mondanak valamit nektek, ha viszont az aktuális divatirányzatok hívei vagytok, akkor édeskevés. Automatikusan eszembe jutnak a floridai poszt-grunge-osok, az Alter Bridge, valahol a háttérben ott sejlik Chad Taylor karizmájának kontúrja és a pennsylvaniai, megfakult reménységek, a Live, ehhez adjatok egy kis melankóliát és édeskésséget, amellyel 2001-ben a Staind csábított titeket, meg a creedes–nickelbackes mainstream-ethoszt, és megvan a hallgatás durva kerete. Semmi rossz, de nem is túl eredeti – mondanák sokan, amivel csak részben tudok egyetérteni. Tény, hogy a fent említettek az aktuális trendeket követték, és megpróbálták kifejni az utolsó csepp tápláló mannát is a grunge tejelő tehenének tőgyéből, a szlovén lelkesek viszont pusztán a hajdan hatalmas, flanelinges, szenvedélyes, melankolikus és ütős zenei világ képzeletbeli birodalma iránti őszinte szerelemből indultak ki (ezzel inkább a Soundgarden, a Pearl Jam, a Nirvana, a Stone Temple Pilots, az Alice in Chains és a többi név ősi világára utalok, akik miatt az ifjúság minden gondja ellenére ma is olyan időszak, amelyre szentimentálisan és a felhők közti mentális várak megingathatatlanságába vetett szenvedélyes hittel tekinthetünk vissza …).
Az első hangtól és akkordtól kiderül, mi ez a lemez, és ha a Restraints intrójának slide-os, koszos gitárjából következtetek, a fiúk alaposan képben vannak az aranykori grunge esztétikai eszményeivel. Egyáltalán nem zavaró az énekes, Luka Lamut édes, a gyengébbik nemhez közelebb álló hangja sem. A második kellemes tényező – hiszitek vagy sem – Jani Nendl masszív és szaftos gitárjai, amelyeket pont megfelelően támogat meg Uroš Markič dobolása és Rok Seifert bőven elég mozgalmas basszusa. A Restraints a fiatalok által írt része annak a párbeszédnek, amelyet az X generáció fiatalja vagy az indigó nemzedék gyermeke folytat a felnőttvilág gondviselőivel és véneivel a generációs szakadék másik oldalán. Mindannyian írjuk a saját fejezeteinket és kiindulópontjainkat, amelyekkel emlékműveket faragunk saját létezésünk téglájába, a Dirtswitch pedig a nyitószámmal megírta azt a vonalat, amelyen végigvezetnek titeket a következő 50 percben.
https://www.youtube.com/watch?v=OaDBfruHsww
Az aranzsmák hibátlanok, egy fikarcnyi felesleg sincs bennük, de a bombasztikus, magas oktánszámú alternatív rockhoz illő produkciós szerkezetben sem, amelynek köszönhetően a fiúkat könnyen el lehet képzelni a nagyvilág nagy fesztiválszínpadain. A következő verselgető cukorkát a Too Much kínálja, a fülem viszont inkább a harmadik számnál, a Sulfurnál ágaskodik fel, amely a nevét az iowai maszkosoktól, a Slipknottól kölcsönzi, a Dirtswitch azonban kevésbé gyilkos hangulatú. Az Another Breath creedes ecsetvonásaival megpuhítja a gyengébbik nem képviselőinek térdét, a szövegvilág metrikája viszont nem töri át ennek a meglehetősen klausztrofób univerzumnak az arany kupoláit, az én ízlésemnek kicsit túlcukrozott, de azért a rádióhullámoknak szánt patetikusságot, amelyet az album egyik fő ütőkártyája tetéz be – az első album legvalószínűbb slágerjelöltje: a Looking Back. Ahogy Scott Stappnek mindig kéznél volt a My Sacrifice ütőkártyája, úgy a Dirtswitch is megírta a sorokat: „Hey, I know it’s not too late / To make it better / Hey, are we the ones / Meant to stay together / Forever”, és garantálom nektek – a megfelelő megvilágításban és társaságban nem egy szem lesz kipirosodva, és ezzel nem csupán a közmondásosan szentimentálisabb nem képviselőire célzok … A Comatose méhében a Staind Dysfunction-lemezének energiája rejtőzik baljós egyvelegben a Live-diszkográfia Throwing Copper albumának eleganciájával (ha pedig inkább az orientális megszállottak közé tartoztok, hallhattok betéteket a Secret Samadhi albumról is).
Valójában elég nyilvánvaló, hogy a fiúk a szívszorító balladás fogásokhoz éppúgy értenek, mint a szervesebb férfiasság keményhangzású könyörtelenségéhez. A bizonyítékok sorra jönnek. Már az Over & Over újra felkavarja a lélek addig meglehetősen szendergő tükrét, a puhaság álmodozó ködébe pedig az album egyik legszebb balladája ringat el titeket – az Innocence. A megnyugvás meditációjának a szenvedély és az élet színeinek kitörése cseng. A My Story hipperenergikus mágnes a csarnok levegőjének felpezsdítésére, kicsit gyorsabb szívverés mellett pedig nem fogtok feleslegesen vérezni minden fejnyílásból (és a szemnek jobban rejtett nyílásokból sem). Én inkább az Overhang ősi riffjeinek ütősebb ritmikájáért lelkesedem, ahol viszont zavar egy árnyalattal (kettővel-hárommal) túlságosan megtisztított és kristálytiszta ének, amelyből talán már ti is kaptatok eleget, és hiányzik egy kicsit nyersebb, tesztoszteronnal átitatott, nem finomított kiáltás, vagy a féktelen lázadás és harag érdes kitörése. A Dirtswitch így a vége előtt inkább visszatér a balladás kiszámíthatóság biztonságosabb és a legtöbbek számára élvezhetőbb menedékébe, amit a utolsó előtti sztenderd, a Forever is megerősít, az albumot pedig a Today álmodozó és metafizikailag tökéletes balzsama zárja, amellyel az első lemez egységes és mindenképp több mint ajánlott csomaggá áll össze kettesben töltött intim estékre.
Minden rejtett összehasonlításra vagy az egykori MTV-s első ligához való hasonlóságra tett utalásra azt kell mondanom, hogy a Phoenix Down kellemesen meglepett az esztétika és az aranzsmák iránti elmélyült érzékével. A Dirtswitch ugyanis sikerrel szabta a nehéz riffeket saját képességeihez és szíve hatósugarához, ezért a Phoenix Down olyan termék, amely valóban gazdag és változatos útra számíthat a jövőben is, a fiúk lelkére pedig – minden szépzenei hangzás és lovagias megoldás mellett – azt kötöm, hogy legközelebb kicsit jobban nyissák meg a saját regisztereiket, és az angyalok mellett engedjenek a napfényre egy-egy ördögöt vagy kevésbé fotogén démont is …
Felállás
Luka Lamut – ének
Jani Nendl – gitár, vokál
Rok Seifert – basszusgitár
Uroš Markič – dob
Produkció
Tine Janžek & Dirtswitch
Számlista
1. Restraints
2. Too Much
3. Sulfur
4. Another Breath
5. Looking Back
6. Comatose
7. Over & Over
8. Innocence
9. My Story
10. Overhang
11. Forever
12. Today
