Kiadó: Bloodfish Music
Megjelenés dátuma: 2006. 9. 14.
Produkció: Gabriel Moffat
Az album hossza: 54.08 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 9.0/10
Phideaux Xavier hiperaktív amerikai multiinstrumentalista, énekes, zeneszerző és tévérendező, aki a saját zenei világát egyszer „pszichedelikus progresszív gótikus rockként” jellemezte. Fő zenei hatásaiként a korai Genesist, a Pink Floydot, a Jethro Tullt, a Van Der Graaf Generatort és David Bowie-t említi. Zenei alkotásait Phideaux néven jelenteti meg, ezért páran tévesen azt hiszik, hogy zenekarról van szó, nem pedig szólóprojektről, amely mögött hű stúdió- és koncertbanda áll. Ezekből a lemezekből tényleg nem hiányoznak a pszichedelikus rock hatásai, noha a tágas hangkollázson belül számos más, sokféle műfaji hatás is felbukkan, főleg a szimfonikus progresszív rock és az új hullám elemei.
A legtöbb Phideaux-albumra jellemző az is, hogy koncepciót követnek, többnyire intelligens, társadalmilag éleslátó szövegekkel. Ez egy amerikai előadótól különösen ritka és dicséretre méltó, és sokat tett Xavier ismertségéért. Phideaux a korábbi albumaival is többször felhívta magára a figyelmet, ám a mai prog rock rajongóinak többségének kollektív tudatába csak az ötödik lemezével, a „The Great Leap”-pel került be, amelyen a művészi fejlődés új szintjére lépett.
A „The Great Leap”, amely ugyanabban az évben jelent meg, mint az elődje, a „313” (2006), Xavier ambiciózus koncepciótrilógiájának első része volt a „Big Brother” uralmáról és az egyetemes ökológiai válságról egy disztópikus társadalom közepén. A koncepciós saga második része a „Doomsday Afternoon” lett (2007, RockLine recenzió), a harmadik, egyben záró rész pedig az „Infernal” címet viseli majd (a hivatalos megjelenés dátuma egyelőre nem ismert). A kiváló borítóval ellátott „The Great Leap” szövegeinek többsége szarkazmussal fűszerezett, és kigúnyolja a modern társadalmat, amely a szabadságot a biztonságra cserélte a neoliberális szolgaság és a pénznek való szolgalelkűség védőszárnyai alatt, miközben továbbra is önzően szemetel a bolygón, ahol csak kedve tartja. Xavier úgy döntött, hogy a koncepciós saga mindhárom része más stílusú és más hangszerelési megközelítésű lesz.
A „The Great Leap”-et, amelyet Rich Hutchins dobossal közösen írt, a saga szerkezetileg legkompaktabb és legkönnyebben befogadható részének szánta, hiszen az albumon mindössze két szám haladja meg a hat percet, stílusában pedig helyenként még a pop rockhoz is közelebb áll, mint ahhoz a pszichedelikusan fűszerezett szimfonikus progresszív rockhoz, amelyet Phideaux a projektjein egyébként a legszívesebben művel. A „The Great Leap” tehát nem a trilógia legambiciózusabb darabja, ami a komplexitást és a hangszerelési sokszínűséget illeti, de számos más erénye van.
A szerzői és szövegírói mester, aki általában billentyűs és besegítő gitáros is, ezúttal meglepő módon basszusgitározott, és az album gitárjainak többségét is ő játszotta fel, ahogy az elektromos szitárt is. A billentyűs szólamok nagy részét Arian Shierbaum vitte, aki hammondorgonán, minimoogon, Wurlitzer zongorán és klavinéten brillírozott. A női vokális szólamok ezúttal sem maradtak el, ezek a legtöbb Phideaux-lemezen fontos szerepet kapnak, az időnkénti vonós- és fúvósaranzsok pedig atmoszférikus nagyszerűséget adtak a „The Great Leap”-nek.
Phideaux-nak szerencséje van: főleg szarkasztikus és pszichedelikus hangja, amely pillanatokra némileg, bár csak minimálisan, rokon Roger Waters (Pink Floyd) énekével, és időnként még Alice Cooperével is (az alacsonyabb fekvésekben), kellően sajátos és karizmatikus ahhoz, hogy felismerhetővé tegye, és szólóprojektjét lényegesen elkülönítse a hasonló prog előadóktól. Maga mellett ismét egy egész sereg kiváló hangszeres kísérőt tudhatott Gabriel Moffat gitáros-producer vezetésével, aki Xavier régi munkatársa. Xavier zenekara egyébként olyan emberekből áll, akiket élete nagy részében ismer, és egyben a barátai is.
Az album elég erősen énekközpontú, a legtöbb szám pedig a változatos hangulat mellett erős dallamos pecsétet visel, így rendkívül könnyen befogadható hallgatói élményt nyújt. A „The Great Leap” a „Wake Up”-pal nyit, amelyben szinte alternatívrockos gitárfrázis szólal meg, de Xavier szarkasztikus éneke és a kifinomultan szellemes hangszeres finomságok belépésével hamar átcsap pszichedelikus-szimfonikus színpompába. A „You And Me Against A World Of Pain”, amelyben nem hiányoznak a pszichedelia és a space rock hatásai, pásztoridillt idéző akusztikusgitár-akkordokra épül, fő erényei pedig a remek énekharmóniák és az időnkénti vonósaranzsok.
A „The Waiting” fekete humorú szövegének és pszichedelikus lüktetésének köszönhetően – amelyben nem lehet nem észrevenni a The Beatles és a Syd Barrett-korszakos Pink Floyd hatását – szinte valami hagyományos angol báj lengi körül, ami egy amerikai előadótól eléggé, de nagyon szokatlan. Az „Abducted”, a „The Great Leap” egyik legjobb pillanata, sötét hangulatával jó atmoszférikus kontrasztot ad, a szöveg pedig csupa szarkazmus a hírhedt társadalmi rendszerről és az általános apátiáról. A gúnyos refrén ezúttal remekül sikerült, a szintetizátortextúrákra rétegzett digitális minták és az epikus énekharmóniák pedig az általános, atmoszférikus beletörődésbe némi fenségességet visznek.
Az ugyancsak ambiciózus „Rainboy” pásztoridillt idéző bevezetővel és The Beach Boys-stílusú énekharmóniákkal indul, aztán teljesen megváltozik a jellege: a folk, a szimfonikus prog és a prog metal stíluselemei váltják egymást dühös gitárpasszázsokkal és vad dobmenetekkel. Az energikus „I Was Thinking”-et lenyűgöző orkesztrális-akusztikus hangszerelés viszi a hátán, míg a „Long And Lonely Way”-ben Xavier kaméleonszerű éneklésével nynyűgöz le, itt ismét az emberi önzést érő énekes szarkazmus az úr. Ez a pszichedelikus és folkos árnyalatokkal bíró, akusztikus hangzású szám, miközben a modern produkció és az elektromos gitár koszos hangzása arra emlékeztet, hogy ez a „régimódi” szám a 21. században született.
A „They Hunt You Down”, amely sok Pink Floyd-rajongónak a szívéhez fog nőni, újabb érdekes folkballada a pszichedelia, a szimfonikus prog és a pop rock elemeivel, amelyben Xavier ismét lenyűgöz énekbeli sokoldalúságával. Ezúttal különösen jól szólnak a női énekharmóniák és a fúvósaranzsok. A „Tannis Root” című számban, egy újabb atmoszférikusan gazdag darabban Xavier cinikusan szörnyülködik a (veszélyeztetett) állatok vadászatán, miközben ezúttal különösen magával ragad a rövid hangszeres szakasz billentyűs szólózással és az énekharmóniák sokszínűsége.
A „One Star” – címéhez és az azonnali hírnevet kigúnyoló szövegéhez híven – szórakoztató pop/alter/pszichedelikus rocker hammondorgona-rétegekkel. Xavier ezúttal az éneklésben kicsit punkosabb hangot üt meg, közben vokódert is használ, amivel azért egy hajszálnyit túlzásba esik. A „Last” kellemes, akusztikus ballada semmiképp sem túl émelygős szerelmes szöveggel, így az album egyik ritka pillanata, ahol a szarkazmus nyomát sem lehet felfedezni.
A „The Great Leap” hangzásbeli fejlődés tekintetében nem jelentett nagy ugrást előre, de Phideaux Xavier számára mindenképp előrelépés volt az ambiciózus koncepcionális ötletek kidolgozásában, amelyekkel fényévekkel megelőzte a legtöbb más kortárs amerikai prog előadót, és ettől olyan érdekes a szellemes zene minden rajongójának. A későbbi Phideaux-projektekhez képest a „The Great Leap” tulajdonképpen „könnyűsúlyú” volt, hiszen nem tartalmazott egyetlen többtételes szimfonikus prog eposzt sem, ugyanakkor rendkívül könnyen befogadható volt a pszichedelikus rock, a folk és a pop minden rajongója számára, akiknek ez elég jó kiindulópont Xavier további diszkográfiájához.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Wake Up (4:03)
2. You And Me Against A World Of Pain (5:35)
3. The Waiting (3:33)
4. Abducted (6:10)
5. Rainboy (6:15)
6. I Was Thinking (4:24)
7. Long And Lonely Way (4:18)
8. They Hunt You Down (3:54)
9. Tannisroot (4:52)
10. One Star (5:14)
11. Last (5:50)
Felállás:
Ariel Farber – ének, hegedű
Valerie Gracious – ének
Molly Ruttan – ének
Linda Ruttan – ének
Phideaux Xavier – ének, elektromos szitár, gitárok, Nord Electro 2, Fender Rhodes, autoharp, basszusgitár
Gabriel Moffat – gitár, fúvósaranzsok a 2. számban
Richard Hutchins – dob, ütőhangszerek
Közreműködő zenészek:
Arlan Shierbaum – Hammond-orgona, Wurlitzer zongora, klavinet, MiniMoog, zongora, szintetizátor
Probyn Gregory – teremin, trombita, harsona, kürt, szárnykürt, fúvósaranzsok a 2. számban
Biker Helfrostt – fuvola, furulya, zurna
Stefanie Fife – cselló
Scott Brannon – cimbalom (dulcimer)
Joe Pusiteri – pergődob
Derek Leininger – Fx
