Kiadó: Bloodfish Music
Megjelenés dátuma: 2007. 6. 21.
Produkció: Gabriel Moffat
Az album hossza: 66.59 perc
Műfaj: Progressive Rock
Értékelés: 9.5/10
Valahányszor a rókafarkú kis ördög, Rudi sakkba szorítja a hozzá hasonló rosszcsont gyerekeket, mint Jancsi és Juliska, az egész pokol megremeg a megzabolázhatatlan kölykök érkezésétől való félelmében. Ez az első gondolat, ami eszedbe jut, ha ránézel ennek a kiváló albumnak a pajkos borítójára. A „Doomsday Afternoon” a zseniális amerikai multiinstrumentalista, énekes és zeneszerző, Phideaux Xavier hatodik stúdióalbuma volt, egyben második fejezete az ambiciózus koncepciómesének egy disztópikus, apatikus és ökológiailag romboló társadalomról a „Nagy Testvér” árgus tekintete alatt, ahol a két főérték a profit és a biztonság. Ismerősen cseng? Phideaux azon kevés kortárs amerikai zenész és szövegíró közé tartozik, aki intelligens, társadalmilag szúrós szövegeket ír, ezért többekkel előfordult már, hogy valamelyik európai progrock-zenésznek nézték (ehhez bizonyára a francia gyökerei is hozzájárultak).
Ráadásul Phideaux sikeresen ötvözi a szimfonikus prog rock legjobb elemeit a korai Genesis, a King Crimson, a Camel, a Pink Floyd és a Van Der Graaf Generator hatásaival, kórusban éneklő női harmóniákkal, pszichedelikus rockkal és folkkal, és még egy-két más műfaji forrás is bekeveredik. Közben az is sikerül neki, hogy az albumain egyetlen hangszerelés sem emlékeztet valamire, ami ismerősen csengene a különböző prog-klasszikusok műveiből – márpedig ez előszeretettel megesik az úgynevezett harmadik hullám prog-revivalistáival. Xavier a „Doomsday Afternoon” lemezen szinte teljesen más stílusú, ének- és hangszerelési megközelítést választott, mint a kompaktabb elődön, a „The Great Leap” (2006) albumon, amely a fent említett disztópiás koncepciómese első fejezete volt.
A „Doomsday Afternoon” ugyanis a pszichedelikusabb, folk felé hajló elődjéhez képest igazi csemege mindazoknak, akik szeretik a „régi iskolás” prog rockot, amilyet néhány magányos farkastól eltekintve már jó ideje nem lehetett hallani az amerikai prog-termésben. Nem csoda hát, hogy ez volt Phideaux áttörő albuma, amely Xaviernek végre a legválogatósabb prog-gourmet-k tiszteletét is kivívta, akiket addigi projektjei még nem tudtak teljesen boldoggá tenni. Ez a mestermű tehát összetett kompozíciós és hangulati természete miatt közelebb állt a „Chupachabras” (2005) albumhoz, míg a „The Great Leap” a „Ghost Story” (2004) felé húzott.
A Phideaux-zenekar állandó tagjainak, Ariel Farbernek, Molly Ruttannak és Linda Ruttan Moldawskynak a női vokális szerepvállalása most nagyobb volt, mint korábban, és többször át is vették a főbb vokális harmóniákat. Ez jót tett a lemeznek, mert szépen kiegyensúlyozták Xavier karizmatikus énekét. Utóbbi a „Doomsday Afternoon” legtöbb dalát szinte teljesen másképp énekelte el, mint a „The Great Leap” albumon, ahol sokkal pszichedelikusabban, homályosabban és kevésbé kifinomultan szólt, most viszont a hangja sokkal kellemesebben hat minden szimfonikus prog rajongónak.
Összetett többszólamú harmóniákból, hatalmas zenekari hangszerelésekből, izgalmas improvizációkból és váratlan tempóváltásokból az egész album alatt nem fogysz ki egyhamar, az epikus, melankolikus és sötét hangulatú pillanatok pedig, amelyek gyönyörűen kiegészítik a disztópikus koncepciót, szintén bőségesen akadnak. A két régi munkatárs, Gabriel Moffat gitáros/producer és Rich Hutchins dobos, akik még soha nem játszottak ilyen fényesen, mellett ezúttal az új billentyűs, Mark Sherkus villogott különösen a hagyományos szimfonikus prog billentyűin. Xavier – aki a szokásos énekesi feladatai mellett jó néhány billentyűs hangszeren is játszott, élen a minimoogal, valamint tizenkét húros gitáron – a zenéje megalkotásakor soha nem sokat adott a puszta virtuóz „felfújásra” a hangszeres szekciókban. Az albumon van ugyan jó néhány virtuóz, technikailag irigylésre méltó pillanat, de ezek soha nem lépik át a jó ízlés határát, ráadásul Phideaux-nál a dallamos komponens mindvégig alapvető fontosságú.
A „Doomsday Afternoon”-t a Pink Floyd „Wish You Were Here” (1975) című mesterműve mintájára két egymással összefüggő epikus szerzemény keretezi: ezek nyitják és zárják az albumot, együtt pedig majdnem fél órát tesznek ki. Xavier nem ismer kegyelmet a társadalmi berendezkedéssel szemben, ezért már a nyitó eposzban, a sokatmondó „Micro Softdeathstar” című dalban felvázolja a mai disztópikus társadalom képét, amely a „Nagy Testvér” autoriter emeltyűit szolgálja, és lelkesen elpusztít mindent, ami a keze ügyébe kerül.
A nyugodt bevezető rész, ahol Xavier hangja leplezetlen szarkazmust sugároz, hamarosan energikus szférákba vált át hatalmas hammondorgona-rétegekkel, élesre fent elektromosgitár-futamokkal és csodás vokális harmóniákkal. Ennek a gyönyörű eposznak minden szekciója teljesen más fejezet. A nyitó részben például rusztikus vonós hangszerelésekben, éteri billentyűs függönyökben és megható vokalizációkban lehet gyönyörködni, miközben lassan feszült, melankolikus hangulat épül fel. A ritmikailag kavargó kanyarokon át érkező drámai fordulatok, ahol kitűnő zenekari hangszerelések és ragyogó női vokális harmóniák uralkodnak, még tovább fűszerezik ennek a kiváló társadalomkritikus eposznak a kiszámíthatatlan természetét.
A csodálatos instrumentális „The Doctrine Of Eternal Ice (Part One)” pompázatos minimoog-futamokkal nyit, miközben a hatalmas hangulatot az ágas-bogas zenekari háttér teremti meg. A bravúros fúvós hangszerelések igazi füllegelők, a billentyűs improvizációk pedig ezúttal külön fejezetet érdemelnek. Moffat is alaposan kiereszti a gőzt az elektromos gitáron szólózva. A „Candybrain” titokzatos és sötét hangulatával, amely egy Tim Burton rendezte gótikus filmprodukcióra emlékeztet, újabb szemléletes bizonyíték arra, hogy Xaviernek nyoma sincs hiányában a hangszerelői és improvizációs ötleteknek. Phideaux ezúttal érzelemgazdag énekkel és a tizenkét húros gitár finom megszólaltatásával remekel, a nosztalgikus hangulatot pedig megható női vokális harmóniák fokozzák.
A „Crumble” rövid, ám hangulatilag gazdag instrumentális szám, amelyben finom zongoraaláfestés és kórusharmóniák szólnak. A „The Doctrine Of Eternal Ice (Part Two)” még ambiciózusabb teljesítmény, mint az „örök jég doktrínájának” első része, itt Xavier könyörtelenül leszámol a társadalmi konformizmussal és apátiával, valamint a mai disztópikus társadalom néhány további betegségével. A nyitó részben harmonikusan váltják egymást a férfi és női főhangok, majd hatalmas zenekari függönyök uralkodnak el, ami epikus pecsétet nyom erre az ambiciózus kompozícióra. Xavier ismét lenyűgöz maróan csípős énekével, ami egy amerikai rockénekesre egyáltalán nem jellemző, a szövegben pedig megállás nélkül gúnyolódik az emberi „birkákon”, akik semmi pénzért nem hagynák abba, hogy az ostort a gazdáik kezébe adják a „biztonság” fejében. A záró részben Xaviernek és társainak sikerül egy nagyon érdekes és innovatív instrumentális motívumot alkotniuk, majd hatalmas hangszeres variációk következnek, amelyek tovább növelik az epikus hangulatot.
Az ABBA egykor a „Thank You For The Music” című dalt énekelte, míg Phideaux úr a „Thank You For The Evil”-t. Ez utóbbi éteri bevezetővel nyit, ahol csodás billentyűs-gitáros harmóniák hömpölyögnek, és lehetetlen nem hallani, mekkora hatással volt Xavier zenei útjára a Pink Floyd. Ebben az epikus mesterműben minden az éteri hangulat felépítésének van alávetve, miközben Phideaux, aki ismét „cinikus elemében” van, kaméleonszerűen átalakítja az énekstílusát. Az egyes hangszerelések dallamos természetét még a közbeiktatott billentyűs és gitáros improvizációk sem zavarják meg, pedig irigylésre méltó technikai szinten szólnak. Az „A Wasteland Of Memories” drámai, pásztori-rusztikus vonós hangszereléseket és megindító női éneket tartalmaz, ami részben a legendás Mike Oldfield karrierjének néhány legjobb pillanatára emlékeztet. A „Crumble”, a zongorára építő ballada törékeny hangszerelésekkel és női főhanggal, újabb szép bizonyíték arra, hogy Phideaux mester mindig is tudott kompakt, kedvező kereskedelmi potenciállal bíró dalokat is írni.
A „Formaldehyde” zseniálisan hangszerelt, progfolkrock jellegű csemege, ahol fuvolás pásztorhangulat burjánzik és az akusztikus gitár finom akkordjai szólnak, miközben a minimoog szépen megfűszerezi az átfogó kelta atmoszférát, amelybe a női főhang úgy illik bele, mintha odaöntötték volna. Ugyanez igaz Xavier énekére is, amely hatásos hangulati kontrasztot teremt. A nosztalgikus hangulat minden progfolk-rajongónak tetszeni fog, valamint a műfaj néhány mai képviselőjének kedvelőit is elbűvöli, élen a Mostly Autumnnal és a Karnatakával. A ravasz, záró instrumentális szekció pedig teljesen Phideaux úr sajátja, aki fő hatásai között mindig számon tartotta a Jethro Tullt is, és ez itt jól hallható.
A majdnem tizenöt perces záró eposz, a „Microdeath Softstar” a „Doomsday Afternoon” hangulati csúcspontja. A szakrális bevezetőt sűrű orgonarétegekkel és éteri kórusharmóniákkal egy összetett instrumentális szekcióba való átmenet követi, amelyen belül egyre fokozódik a melodramatikus hangulat. Az epikus szimfonikus hangszereléseket Xavier és az énekesnők kontrasztos vokális harmóniái egészítik ki, miközben számos élesre fent variáció hangzik el a billentyűk, a gitár és a vonósok között, amelyeknek a „régi iskolás” progresszív rock minden rajongója örülni fog. A ragyogó instrumentális pillanatok ellenére azonban Xavier hangja az, ami az önpusztító társadalmi valóság szétcincálása közben karizmatikus módon összefűzi az egyes hangszereléseket, és meggyőzően vezeti az albumot az epikus befejezésig.
A „Doomsday Afternoon” a modern progresszív rock mesterműve, olyan album, amely Phideaux Xaviert végleg a 21. század legizgalmasabb progrockos előadói közé katapultálta. Ezen az albumon minden – ennek a javíthatatlan zenei perfekcionistának a tolmácsolásában – valóra vált álom mindazoknak, akik meg voltak győződve róla, hogy a mai prog rock szcéna nem tud semmi igazán újítót és szellemeset kínálni. A „Doomsday Afternoon”-nek iskolapéldává kellene válnia arra, hogyan kell modern és eredeti hangzású szimfonikus progrock-albumot csinálni. Xavier már 2013-ban beharangozta a koncepciótrilógia harmadik részének megjelenését, de az „Infernal” megjelenésére még várni kell egy ideig, ami a maga módján jó, hiszen a hiperaktív fickó tipikus, perfekcionista módján minden egyes hangzásbeli részlettel foglalkozik, és a felvételi folyamatból tényleg a maximumot akarja kisajtolni.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
– Első felvonás:
1. Micro Softdeathstar (11:17)
2. The Doctrine of Eternal Ice (Part One) (3:01)
3. Candybrain (4:06)
4. Crumble (2:55)
5. The Doctrine of Eternal Ice (Part Two) (8:08)
– Második felvonás:
6. Thank You for the Evil (9:18)
7. A Wasteland of Memories (2:22)
8. Crumble (2:55)
9. Formaldehyde (8:17)
10. Microdeath Softstar (14:40)
Felállás:
Gabriel Moffat – „lap steel” gitár, Fx
Phideaux Xavier – zongora, Fender Rhodes, Moog Voyager, hat- és tizenkét húros gitárok, ének a 3. és 10. számban
Mark Sherkus – Hammond B3, MiniMoog, ARP String Ensemble, Korg Karma, sampler
Linda Ruttan – ének
Molly Ruttan – ének
Ariel Farber – ének, hegedű
Valerie Gracious – zongora, ének
Mathew Kennedy – basszusgitár
Rich Hutchins – dob
Közreműködő zenészek:
Matthew Parmenter – ének az 1., 6., 9. és 10. számban, hegedű
Joel Weinstein – szólógitár az 5. és 10. számban
Johnny Unicorn – Hammond B3, Moog Voyager, tamburin, ének a 3. és 10. számban
Martin Orford – szintetizátorszóló a 9. számban
Patti Amelotte – dulcimer az 1. és 6. számban
Steve Dundon – fuvola a 9. számban
Rob Martino – fuvola a 3. számban
Zenekari szekciók:
Paul Rudolph – hangszerelés, karmester
Mark Baranov – hegedű
Bing Wang – hegedű
Richard Elegino – brácsa
Jerry Epstein – brácsa
Dale Silverman – brácsa
Elizabeth Wilson – brácsa
Stefanie Fife – cselló
Barry Gold – cselló
Jason Lippman – cselló
Dennis Trembly – basszusgitár
Brian Drake – kürt
Bruce Hudson – kürt
Boyde Hood – trombita
James Wilt – trombita
Chris Bleth – fuvola, oboa, klarinét
