Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hammill, Peter
Kiadó: Charisma Records
Megjelenés: 1979
Játékidő: 43:44
Értékelés: 4.5/5
A pH7 a vizes oldatok mérésére szolgáló kémiai skála azon pontja, ahol az oldat sem nem lúgos, sem nem savas. Nagyjából ilyen a »ph7« stílusa is, amely a Van Der Graaf Generator legendás mennydörgőjének, Peter Hammillnek a nyolcadik stúdióalbuma, egyúttal az utolsó szólólemeze a Charisma Records gondozásában. A VDGG felbomlása után mester Hammill minden alkotói energiáját a szólókarrierjébe fektette, amely addigra már rég epikus méreteket öltött.
A karizmatikus énekes, aki a gitárok, az ütőhangszerek és a billentyűk nagy részét is maga játszotta fel, ezúttal is kiváló társaságban dolgozott: a lemez zömén a VDGG régi szaxofonosa és fuvolása, David Jackson, valamint a hegedűs Graham Smith (String Driven Thing) segít neki. Smith a VDGG-nek csak a búcsú stúdióalbumán, a »The Quiet Zone/The Pleasure Dome« (1977) lemezen és a »Vital« (1978) koncertfelvételén volt tagja. A borítófotó New Yorkban készült, késő este. Néhány perccel később Hammill és Smith hegedűs a hírek szerint hajszálnyira kerülte el, hogy összeverekedjen egy helyi bandával.
Az album szerkezetében rokon Hammill hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji munkáival, vagyis az art rockos újhullám és a szimfonikus prog rock elemeinek vegyítése dominál rajta. A pasztorális hangulatú szerelmes ballada, a »My Favorite« kedves akusztikus gitár- és hegedűdallamra épül, a szöveg pedig bizonyítja, hogy Hammill gyorsan túltette magát korábbi kapcsolatán Alice-szel, akinek az »Over« (1977) című albumot ajánlotta. 1978-ban ugyanis feleségül vette Hilaryt, akivel a mai napig együtt él. A lemez végig ide-oda váltogat az ambientesen világosabb és sötétebb pillanatok között. A »Careering« például, amelyben szaggatott gitárriff és megbicsakló ritmus van, megint kissé sötétebb, enyhén disztópikus alapon mozog, ami különösen igaz a kaotikus befejezésére. A »Porton Down« az azonos nevű katonai komplexumra utal, ahol a legújabb gyilkos technológiákat fejlesztő kutatólaborok működnek, és ennek megfelelően kifejezetten sötét hangulatú, ingerült, zúgó gitárvonalakkal és mérgező szaxofonnal, miközben a „jezični doktor” éneklés közben ismét az egész felgyülemlett dühtől cibáltatik.
Az epikus »Mirror Images« ünnepélyes, szintetizátoron megteremtett hangulatú, és Peter költői hangja segítségével lassan fokozza az intenzitást. A csodálatos akusztikus ballada, a »Handicap and Equality« megrázó szöveget tartalmaz a fogyatékosság és az emberi kapcsolatok viszonyáról, így hangulatát és üzenetét tekintve az album egyik legerősebb darabja. A »Not For Keith« a nem sokkal korábban elhunyt basszusgitáros, Keith Ellis emlékének szól, aki a VDGG, a The Koobas, a The Misunderstood és a Juicy Lucy tagja volt. Ellis, aki a VDGG első albumán, a »The Aerosol Grey Machine« (1969) lemezen játszott, 1978-ban halt meg Németországban, az Iron Butterflyjal közös turné közepén. Hammill bűntudatot érez emiatt, mert Keith halálakor messze volt, és mert sosem szánt rá elég időt, hogy igazi barátság alakulhasson ki köztük.
A »The Old School Tie« című dalban mester Hammill zongoraszó mellett ismét kolerikus állapotban van, a társadalmilag tudatos szövegben (megint) a politikusok alkalmatlanságán és mohóságán háborog. Ez egy újabb remek szerzemény, rengeteg ambientes fordulattal. A sötét akusztikus siratóének, a »Time For a Change« Steve Robshaw és Chris Judge Smith szerzőtársi közreműködésével született; utóbbi a VDGG eredeti dobosa volt Guy Evans érkezése előtt. Az »Imperial Walls« jellegzetes militarista, menetelő ritmusát a »The Ruin« című 8. századi angolszász költemény első sorai ihlették. Ezek az ókori római Aquae Sulis erődítményére vonatkoznak, amely Bath városának helyén állt Somersetben. Itt mester Hammill egy különleges szintetizátoreffekt segítségével szórakoztató játékot űz a többszólamú falzettekkel.
Az apokaliptikus-összeesküvéses »Mr. X (Gets Tense)« messze az album legbrutálisabb szerzeménye: gördülő, ingerült elektromosgitár-riffek, huncut hegedűkíséret és a legkolerikusabb formájában lévő Hammill jellemzi, így a hatalmas VDGG-örökséggel való párhuzam magától adódik, főleg a teljesen kaotikus befejezésben. A posztapokaliptikus »Faculty X« kicsit csendesebb folytatás, amely szintén számos VDGG-s ambientes asszociációt ébreszt, amikor már csak a hamu és a túlélők maroknyi csoportja maradt, vagyis fajtájuk legrosszabbjai (régi hammilli költői szokás). Ehhez sokat hozzátesz Jackson huncut fuvolakíséretete, a pajkos hegedű, a zongorán idegesen fokozódó feszültség, az effekten át felvett többszólamúság, valamint a „jezični doktor” percről percre vigasztalanabb énekbeli tombolása.
Ahogy az egy ilyen kaliberű zenész esetében elvárható, a »ph7« is stílusában kifejezetten változatos album lett, amely sikerrel lavírozott Hammill fehér és fekete ambientes arca között, egyúttal méltó búcsú volt a Charisma Records kiadótól, ezzel pedig lezárult pályafutásának egy fontos korszaka, és elkezdődött egy új.
Felállás
Peter Hammill – ének, gitár, billentyűk, ütőhangszerek
Graham Smith – hegedű (1,3,10,11)
David Jackson – szaxofon, fuvola (2,3,11)
Produkció
Peter Hammill
Számlista
1. My Favourite
2. Careering
3. Porton Down
4. Mirror Images
5. Handicap and Equality
6. Not For Keith
7. The Old School Tie
8. Time For A Change
9. Imperial Walls
10. Mr X (Gets Tense)
11. Faculty X
