Peter Gabriel (2 – „Scratch”)

0 8

Szerző: Peter Podbrežnik

Előadó: Gabriel, Peter
Kiadó: Charisma Records
Megjelenés: 1978
Játékidő: 41:29
Értékelés: 4.5/5

Második szólólemezén a zseniális énekes, Peter Gabriel végleg lekaparta magáról a rókamaszkos, teátrális proggeres ikon megszokott képét, amely még a Genesis-korszakából ragadt rá, és kísérletező hangvíziók széles palettáján mutatkozott be műfajilag teljesen szabad zenészként, akinek a progresszivitás nélkülözhetetlen kifejezési forma volt. Az említett remek, azonos című debütalbum után – amelyre a nagyközönség leginkább az önéletrajzi ihletésű sláger, a „Solsbury Hill” miatt emlékszik – elhatározta, hogy kigyomlálja magából a Genesis-örökség utolsó maradványait is, és zöld lámpát adott a korlátlan hangkísérletezésnek.

A viszonylag sikeres debütálással és a későbbi, irigylésre méltó kereskedelmi sikert elérő albumokkal szemben a „II”, vagy ahogy páran Storm Thorgerson remek borítója miatt szívesen hívják, a „Scratch” ebből a szempontból elég csúnya kiskacsa volt: a hazai brit földön kívül nem futott be említésre méltó helyezést a világ slágerlistáin. Slágert sem hozott, pedig akad rajta jócskán csillogó gyöngyszem, amelyektől az art rock-gourmet-k még ma is megnyalják a szájukat. A kritikusok többsége, aki a „II”-t általában félvállról veszi, és a Gabe-diszkográfia peremére számítja, téved: ez az egyik legcizelláltabb munkája az eklektikus hangzásvilágokkal való kísérletezés és a különféle műfaji terepek kipróbálása terén.

Az ehhez a remek albumhoz képest alacsony profil fő oka – amelyen minden proggerajongó csak somolyog –, hogy a „Scratch” Peter és a King Crimson főnöke, Robert Fripp szoros együttműködésének gyümölcse volt, aki itt vezető gitárosként és producerként tevékenykedett. Jellegzetes gitártechnikái az album nagy részén jelen vannak, a produkció pedig a diktátori modorú karmazsinvörös király „jóvoltából” érezhetően sötétebb hangulatú, mint Peter debütalbumáé. A kiváló zenészek között (mint általában) kiemelkedik az ő elmaradhatatlan cimborájuk, Tony Levin basszusgitáron, aki néhány igazán monumentális basszusfutammal járult hozzá a lemezhez. Nagyon fontos szerepet játszott az albumon Larry Fast billentyűs (ex-Synergy, Nektar) szintetizátorbirodalmával, valamint Jerry Marotta dobos, aki irigylésre méltó mennyiségű impulzivitást vitt Peter kísérőzenekarába. Mindketten Levin szólóegyüttesének tagjai ma, ami újabb bizonyíték arra, hogy Peter kivételesen jól kapcsol össze különböző zenei tehetségeket.

Ilyen hangszermesterek mellett igazán nem meglepő a kifejezőerő és a technikai tökély kiváló színvonala, sem az innovatív hangtechnológiák alkalmazása, amelyekről Peter mindig is híres volt. A szövegei ezúttal igen tág témákat és érzéseket érintenek, például az emberi szabadságjogokat, a diszkriminációt, a naivitást, az elidegenedést és a honvágyat. Innen már nem volt messze a rasszizmus elleni harcos és az emberi jogok karizmatikus ébresztőjének szerepe. Közben a leginkább az nyűgöz le, ahogy Peter énekesként fokozatosan fejlődik: a Genesis-korszak teátrális énekstílusát ebben a karrierszakaszban már további vokális megoldásokkal nemesítette, miközben megtartotta felismerhető, nagyon karizmatikus hangszínét.

Az album végig különféle műfaji elemek között hajózik, és jól érezhető, hogy a legendás művészt megszelídíthetetlen vágy hajtotta a saját, felismerhető művészi kifejezésmód felé, amellyel folyton emlékeztette a közönséget, hogy sokkal több, mint puszta egykori Genesis-énekes. Az elektromos „On the Air”, amelyen sikerrel házasította össze a hard rockos ütőerőt és a proggeres pompát, a pályafutása egyik legjobb nyitódala. A vakmerő gitárriffek egy pillanat alatt csontig hatolnak, miközben a szintetizátor-textúrák a szükséges adag finomságot viszik bele. Az egészet Peter hihetetlen vokális karizmája fogja össze  , amely egy nincstelen rádiós bemondóról szóló humoros szöveget közvetít . Az első stílusbeli kontrasztot már a kölykös „D.I.Y.” hozza, amelyben Peter úgy szól, mint valami pajkos suhanc, aki az egész világra ujjal mutogat. Az impulzív akusztikus kíséretre fektetett vokális kifejezésmód remekül illik a kortárs kontárok és hamis próféták lírai kritikájához. A legyek zümmögése vezeti fel a „Mother Violence”-t, az egyik legszebb balladáját, amely romantikus akusztikus dallamra épül. Ebben a figyelmen kívül hagyott, teljesen egyedi, pasztorális klasszikusban, amelyet első feleségével, Jillel közösen írt, a szöveg a félelemről szól, ami általában az erőszak fő oka.

Gabe bácsi nem lenne egykori Genesis-énekes, ha az „A Wonderful Day in a One-Way World” című dallal nem alkotna legalább egy szarkasztikus burleszket, amely a brit fekete humorból táplálkozik. Szimpatikus módon parodizálja benne a kispolgáriságot, amit évekkel később a „Big Time” slágerrel megismétel. Az epikus „White Shadow” is, amelyben ragyognak a szintetizátorok ambient hullámai és a fenséges slide gitár-futamok – Fripp felismerhető, skizoid szólóiról nem is beszélve –, maró szatíra a kapitalizmusról. Erős szimfonikus jellege miatt itt találni a legtöbb párhuzamot Peter Genesis-hagyatékával. Az „Indigo”, amelyben egy szeretett személytől való nehéz elválásról mesél, megható ballada változatos hangpalettával. Peter itt szívet tépő melankóliával énekel, miközben a háttérben a hangszeres díszítések színes választéka hömpölyög, élen a sokatmondó szintetizátor-futamokkal. Az „Animal Magic”, az album másik tréfás pillanata, érdekes hibrid a bluesos burleszk, a szalonzongorás futamok és a szimfonikus rockos fenség között. Gabe vokális és lírai kifejezésmódja olvad a fekete humortól, miközben egy lúzer története elevenedik meg, aki „igazi férfi” akar lenni, ezért belép a hivatásos hadseregbe.

Az album egyik csúcspontja az ambient-avantgárd „Exposure”, amely biztosan elbűvöli a King Crimson minden rajongóját, hiszen a jó öreg Bob bácsit hozza a híres frippertronics teljes fenségében (különleges felvett hangmintákban, amelyeket effekteken át közvetít az elektromos gitáron). Fripp gitárművészete, Levin dallamos basszusfutamai és Peter folyton váltakozó vokális fázisai közti interakció hihetetlen, és kivételes, keleties hangulatot teremt. Mindazok, akik véletlenül játszottak a vad fantáziával, mi történne, ha Gabriel valaha vendégszerepelne a King Crimsonban, itt kapják a legközelebbi közelítést ehhez az ábrándozáshoz. Ennek a klasszikusnak egy kissé más változata megtalálható Fripp azonos című, 1979-es bemutatkozó lemezén. A jazzesen fűszerezett „Flotsam and Jetsam” egy kudarcba fulladt emberi kapcsolat megható vokális és lírai ábrázolása, amelyet a kidomborított basszusfutamok és a szellemes zongorahúzások nemesítenek tovább. A „Perspective” csintalan hard rockos kísérlet szellemes szaxofon- és zongorabetétekkel. Peter nonszaláns énekteljesítményéhez pimasz kísérő vokálharmóniák társulnak. A nosztalgikus ballada, a „Home Sweet Home” az album megható zárása, amelyben Gabe a melankolikus vokális előadás közben a számára szokatlan country-, soul- és jazzelemekkel játszadozik.

Peter szólókarrierjének második fejezete remek kísérleti egytálétel, amelyben a művész fáradhatatlan kalandorként mutatkozik meg az eklektikus hangzásvilágok kifejezésében, és ezzel igazolja folyamatos művészi érését. Mondhatni, itt találta meg a progresszív rockos kifejezés saját stílusát, amellyel szinte teljesen eltemette a Genesis-hagyatékát. Mindazoknak, akiknek véletlenül nem ízlik a későbbi, nagyon kifinomult kísérletezése a világzenével és a pop rockkal, ez úgyszólván ideális választás. A „II” teljes kompozíciós spontaneitásával és (Gabe szokásos mércéjével) nyers produkciójával Peter diszkográfiájának teljesen egyedi darabja, ami az egyik fő forrása annak, hogy a szélesebb közönség nem értette meg. Érdekességként megemlítem, hogy a „II”-t eredetileg egy különleges, egymással összefüggő trilógia részének szánták, amelyet Fripp „Exposure” című bemutatkozója és Daryl Hall „Sacred Songs” című albuma egészített volna ki. Mindhárom albumot a szigorú Bobby bácsi producerkedése fűzte össze, akit Gabe mellett könnyen ennek a kiváló albumnak a fő „sztárjává” lehet kikiáltani  .

Felállás

Peter Gabriel – ének, zongora, szintetizátor
Robert Fripp – gitár
Tony Levin – basszusgitár
Larry Fast – szintetizátor
Jerry Marotta – dob
Sid McGinnis – gitár
Bayete – billentyűs hangszerek
Roy Bittan – billentyűs hangszerek
Tim Capello – szaxofon
George Marge – blockflöte a 6., 8. és 9. dalon
John Tims – rovarhangok a 3. dalon

Produkció

Robert Fripp

Számlista

1. On The Air
2. DIY
3. Mother Of Violence
4. Wonderful Day In A One Way World
5. White Shadow
6. Indigo
7. Animal Magic
8. Exposure
9. Flotsam And Jetsam
10. Perspective
11. Home Sweet Home

Az e-mail-címedet nem tesszük közzé.

Ez az oldal sütiket használ az online szolgáltatás, a hirdetési rendszerek és olyan funkciók biztosításához, amelyeket sütik nélkül nem tudnánk nyújtani. Az oldal meglátogatásával és használatával hozzájárulsz a sütik használatához. Elfogadom Tovább

Adatvédelem és sütik