Játékidő: 35.25
Produkció: Rush & Terry Brown
Megjelenés: 1980
Kiadó: Atlantic Records
A „Permanent Waves”, a Rush átmenetet jelentő albuma lassan hátrahagyja a zenekar fantáziavilágát és a progresszív rockos zsargont, helyette szilárdan földet ér: egyre inkább az art rock lényegével és a nyolcvanas évek „mainstream” rockzenéjének megértésével foglalkozik. Kiváló köztes lemez, amelynek egyik tétele határozottan belelóg a nyolcvanas évekbe, és előrevetíti a zenekar további irányát: rövidebb, motívumokban sűrítettebb és könnyebben befogadható dalok felé tart. A Rush a két remek elődjével, a „Hemispheres”-szel és az „A Farewell To Kings”-szel kivívta a kritikai tömeg általános elismerését. Ez jótékonyan hatott a zenekar kivételes stúdióbeli felszabadultságára és világos fókuszára az új zenei kihívások megvalósításában, amelyek gyökeresen átformálták, megújították a Rush zenéjének jövőbeli arculatát.
Logikus volt, hogy Geddy Lee nem sikoltozhat a végtelenségig, és előbb-utóbb minden hangszála és nyakizma elszakad ettől. Az első gyökeres változás tehát az, hogy Lee többnyire „normális” hangon énekel, bár maradtak olyan szakaszok, ahol „kifut a hangjából” (például a Freewill előrefrenjének harmadik versszaka).
A Rush először épít egyértelműen és gyökeresen az ötletek minimalizálására a dalokban. Az új évtized új Rushának tipikus dala rögtön a nyitó The Spirit Of Radio. Maguk a versszakok a zenekar személyes megértéséből erednek azzal a varázslattal kapcsolatban, amelyet az alkotás és a zenén keresztüli önkifejezés szabadsága kínál. De reálisan. Rockzenéről van szó, természetesen. Minden benne van a szövegben, még az is, hogy csak az „őszinteség” kérdéséről van szó, a végén mégis az egész csupán illúzió, mert a megalkotott zene határtalan szépségét éppen a haszonlesők elkerülhetetlen csörömpölése értékteleníti el. A dal életvidám cinizmussal és pozitív felhangokkal bír, a Rush pedig a vége felé belevési a jól ismert kutatóhajlamú szellemességének bélyegét, amikor beleugranak egy odaillő reggae-trükkbe. Ez a dal a zenekar egyik legnagyobb erényét mutatja: sikerült benne ötvözni az összetett szerkezetet (főleg a bonyolult ritmusváltásokat) a tökéletes hallgathatósággal! A Freewill is megőrzi a lemez rádióbarát beállítottságát. Még gördülékenyebb dal, még hangsúlyosabb dallamos komponenssel, kivételes tömörséggel, amely egy pillanat alatt a bőröd alá kúszik. Ez a mai napig a Rush egyik fő favoritja a koncertrepertoárjukban, ahol különösen Lifeson gitárja lángol fel (ráadásul átkozottul gyors szólózással).
Mindazoknak, akiknek csuklani kezdett attól, hogy furfangosan rájöttek: a „Permanent Waves” bizony nem a „Hemispheres”, de nem is az „A Farewell To Kings”, némi reményt ad a Jacob’s Ladder. A szöveg a felhőfátylon áttörő sugarakra utal, amelyek látszólagos létrát alkotnak a nap felé, de eszünkbe juthat a bibliai pátriárka, Jákob is, aki létrán mászott, és közelről kacérkodott az angyalokkal (bár ez utóbbi megjegyzés nem a dal üzenete). A stúdióhang csiszoltsága és pontossága ellenére a Jacob’s Ladder tipikus progresszív dal, amelyet főleg a hosszabb középső instrumentális rész jellemez, a miszticizmus egy csipetnyi hozzáadott felhangjával, amelyet leginkább a háttérben megszólaló billentyűk lengetnek. A dal a lemez első olyan pillanata, amely a Rush-zene sötétebb oldalát is megmutatja, a habot a tortán pedig Lifeson éleslátó gitáraranzsai hozzák, amelyek képszerűen, dinamikusan és összhangban kapcsolódnak a ritmusalaphoz és a háttérben húzódó billentyűfüggönyhöz. Lifeson gitárja szó szerint hajtja előre az egész dalt, színes, sokféle motívumváltást fűz egymás után a körülölelő ritmusvonal kivételes kíséretében és párbeszédében. A hangsúlyos misztikus hangulat és a szintetizátorokon megszólaló, nyugodt hajózásra emlékeztető éteri pillanat a dal utolsó harmadának elején igazi balzsam a zenekar prog korszakát szerető rajongók sebére.
Az albumot a továbbiakban „leegyszerűsítő” dalok az Entre Nous és a Different Strings. Remekül kevert akusztikus és elektromos hangzás, a Different Strings-be szépen beleszövődik a klasszikus zongora. Mindkét dal balladaszerűen hat, benne a korábbi, időben még nem túl távoli hasonló kísérletek, például a Madrigal vagy a The Trees esszenciájának egy morzsájával, de az elektromos gitár kontrolláltabb hangzása a produkcióban már jelzi, merre tart a Rush a jövőben.
Az album csúcspontját a végére tartogatják. A Natural Science a lemez második progresszív rockos eposza. Szvit, amely megismétli a hetvenes évek eltűnő varázsát, amelyet már a Jacob’s Ladder is megragadott. Ebben a trilógiában néhány olyan motívum szerepel, amelyet Peart egy hosszabb, a 14. századból származó Sir Gawain és a Zöld Lovag (Sir Gawain And The Green Knight) történetének szentelt költemény megalkotásához készített, vagyis Arthur király legendájának idejéből, az ötletet azonban később elvetette. A szövegek vezértémája a mai időkben is örökké aktuális: a természet tagadása az emberbe született szükséglet miatt, hogy leigázza azt. Következésképp az ember gyökereinek elvesztése a természettel szemben. A dal három részből áll, és majdnem eléri a 10 percet. Az „őszinte ember”, az emberi karakterek sokaságát tekintve, a Föld legveszélyeztetettebb fajai közé tartozik. Így volt ez 1980-ban, és így van ma is. Mindettől függetlenül a világ megy tovább. Így vagy úgy. Emberrel vagy nélküle (harmadik rész: Permanent Waves). Apokaliptikus, mégis tárgyilagos. A képzelet vagy a logika világa? A két ellentét együttélésének örök kérdése, amely nélkül nem létezhetünk. Az egyensúlyt pedig akkor borítjuk fel, ha az egyik vagy a másik javára billenünk. A dal egy szerteágazó, progresszív Rush-harmonika, amelyben a zenekarnak ismét sikerült optimálisan egyesítenie egyedi voltának minden tényezőjét. Rengeteg képszerű átmenet, összetett ütemváltások, a motívumváltások kiszámíthatatlan sorrendjének egy csipetnyi spontaneitásával, a magas dinamika és a hallgathatóság bravúros felhangjával.
A „Permanent Waves” 1980. 01. 14-én jelent meg. Az új évtized első albumai közé tartozik, és szerencsésen jelzi, merre fejlődik majd maga a „mainstream” rockzene. Egy átmeneti album szemléletes példája, amely olyan zenekar képét festi, amely fél lábbal óvatosan átlép a további fejlődés új zenei határainak küszöbén, és félelem nélkül kacérkodik a hangzásbeli és stílusbeli irány új kihívásaival.
9/10
Dalok:
- Spirit of the Radio (4:56)
- Freewill (5:21)
- Jacob’s Ladder (7:26)
- Entre Nous (4:37)
- Different Strings (3:48)
- Natural Science (9:17)
Zenészek:
Geddy Lee – ének, basszusgitár, basszuspedál, szintetizátor
Alex Lifeson – gitár, basszuspedál
Neil Peart – dob, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Hugh Syme – klasszikus zongora a Different Strings-ben
Erwig Chuapchuaduah – fémdob
