Előadó: Aerosmith
Kiadó: Geffen Records
Megjelenés: 1987
A bostoni zenekar nyers energiája, amely az 1970-es években szinte mellékesen töltötte meg a stadionokat az óceán túloldalán, az 1980-as évek közepére az átlagos rockerlélek szemében már csak halvány emlék volt a réges-régi időkből. Az Aerosmith csillaga az évtizedforduló környékén kezdett halványulni a „nagy kísérlettel”, a Rock In a Hard Place című lemezzel, a Done With Mirrors-szal pedig végleg el is homályosult, és a kiüresedés örvényében odaveszett az 1980-as évek egyik legvártabb visszatérésének minden lelkesedése és eltökéltsége is. De nem sokáig! A Permanent Vacation, bár aerosmithes mércével mérve igencsak könnyen emészthető album, látványos formába lendülés: Tyler és társai végre elindulhattak egy fényesebb jövő felé.
Az Aerosmith a Permanent Vacationnel közel egy évtized után ismét bizonyítja, hogy megvan benne a zenei alkotás legfontosabb eleme, vagyis a kreativitás – ez különösen igaz a Tyler/Perry párosra. Kettejükön van az oroszlánrész az Aerosmith-hangzás alapos „regenerálásáért”, no meg persze a Bruce Fairbairn és a Geffenes cimborái vezette, érthetően szembetűnő hangzásbeli frissítésen is. A kiadó könyörtelen diktátumának számlájára írható, hogy egy sor amúgy elég ígéretes szám, a Heart’s Done Time és a Girl Keeps Coming Apart kárba veszett, a legrosszabbul pedig a Simoriah járt. De semmi pánik! A Rag Dollban és a Dude (Looks Like a Lady)ben rátalálunk a zsenialitás váratlan kitöréseire, és ezek elég erősek ahhoz, hogy a „permanens lustálkodás” végül kifejezetten kellemes kalandként maradjon meg az emlékezetünkben. Úgy tűnik, semmi sincs a véletlenre bízva. Biztos, ami biztos, itt van az Angel, a power ballada-műfajjal való első komoly ismerkedés, ami semmivel sem kevésbé lenyűgöző, mint az előbb említett gyöngyszemek csengés-bongása. A szkepticizmus koporsójába az utolsó szöget a cowboyos nyújtózkodás, a Hangman Jury veri be alattomosan, amely egyben azon kevés kilengés egyike, amely kiránt a túlontúl is kimódolt hangulatból, ami az egész albumot átjárja.
A végén minden szép és jó. Az Aerosmithnek tehát sikerült ráállnia az evolúció sodrására, aminek következtében a rock & roll öregjeit legalább egy kicsit megcsapta a félelem szele. Valószínűleg épp ezért nem meglepő, hogy az urak az album zárásában, mint a kullancsok, a gyökereikbe kapaszkodnak: előbb az indokoltan kölcsönvett I’m Down következik, a függöny pedig a rémisztő instrumentális The Movie kíséretében hull le, amelyből már túlontúl is áradnak az 1970-es évek „rózsaszín” napjai.
A Permanent Vacation mind a mai napig kétségkívül az Aerosmith-jellem legnehezebb próbatétele, amelyen a zenekar nagy stílusban, de jókora óvatossággal jutott át – ez tükröződik az album rugalmasságában és a minden lépésnél jelen lévő kereskedelmi beütésben. Az Aerosmith magas árat fizetett érte, sok ortodox „aero-kozmonauta” szerint biztosan túl magasat. De persze nem hiába! A merész húzás ugyanis egy csapásra közelebb vitte az Aerosmith zenéjét a fiatalabb generációkhoz, akik az elkövetkező években aztán gondtalanul szentelhették magukat az igazi dolognak – vagyis a hagyományos „aero” értékek felfedezésének!
Felállás
Steven Tyler: ének, szájharmonika
Joe Perry: gitár
Brad Whitford: gitár
Tom Hamilton: basszusgitár
Joey Kramer: dob
Produkció
Bruce Fairbairn
Számlista
1.Heart’s Done Time
2.Magic Touch
3.Rag Doll
4.Simoriah
5.Dude (Looks Like a Lady)
6.St. John
7.Hangman Jury
8.Girl Keeps Coming Apart
9.Angel
10.Permanent Vacation
11.I’m Down
12.The Movie
Az album hossza: 51.43
