Előadó: Reed, Lou
Kiadó: Warner Bros. Records
Megjelenés: 1989
Értékelés: 4.7/5
Az album kísérőszövegében Lou Reed azt írta, hogy a lemez mind az 58 percnyi zenéjét egyben kell végighallgatni, az elejétől a végéig, úgy véve, mintha könyv vagy film lenne. Nagyon találó tanács, hiszen Reed a modern és a közelmúlt rockjának egyik legjobb mesélőjeként ismert, a New York pedig a tartalmilag legkerekebb és társadalmilag legelkötelezettebb albuma.
Sokan, akik csak felületesen ismerik Reed munkásságát, még mindig a slágerekkel teli Transformerre esküsznek, és a szerző művészi és vallomásos csúcspontját is ebben a lemezben keresik. Ám az 1972-es, túlértékelt album, amelyet David Bowie producerelt (olykor úgy tűnik, mintha ő maga vette volna fel az egészet), igazi szellemi kis törpe a tizenhét évvel későbbi, jóval érettebb New Yorkhoz képest. Bár a Velvet Underground és az angol glam keveréke, amelyet Bowie és Ronson hozott a Transformerre, elég hatásosnak bizonyult, Lou Reed legjobb szövegei még messze nem születtek meg.
A New York Reed keserű himnusza a szülővárosához, amely szinte enciklopédikus alapossággal tér ki a modern társadalom különféle problémás területeire, és sötét utazásra visz minket egy dekadens metropolisz veszélyes és bizarr mellékutcáiban. Az „I’ll take Manhattan in a garbage bag with latin written on it that says: I’ts hard to give a shit these days” sorokkal a nyitódal, a Romeo and Juliet határozottan megadja az album alaphangját, és elsősorban a bevándorlók problémájára hívja fel a figyelmet. A Halloween parade az AIDS-ről szól, amely Reed számos barátját elvitte, és megtörte a magas sarkú cipőben járó, egykor büszke teremtményeket, akikkel a Transformer Walk on the wild side című dalában találkozhattunk. A Dirty Boulevardon, az album egyetlen klasszikus szerkezetű slágerén, amely négy hétig vezette a Billboard modern rock listáját, először tűnik fel a második gitáros (a gitárok jelentős részét Reed maga vette fel), Mike Rathke, akivel Lou főleg a későbbi projekteken dolgozott együtt. Mike segített felvenni a dalok többségét, és szilárdabb, következetesebb arculatot adott a lemeznek. A New York tehát nem pusztán vitatott szövegek gyűjteménye, hanem igazi, megalkuvást nem ismerő rocklemez.
Az Endless cycle a gyerekek bántalmazására figyelmeztet, a kissé szatirikusabb Last great american whale pedig rendkívül ötletesen beszél az amerikaiak korlátoltságáról és a természet pusztításáról. A szarkasztikus záró sor – „Like my painter friend Donald said to me: Stick a fork in their ass and turn them over, they’re done.” – magáért beszél. A Beggining of a great adventure-t jazzes hangok jellemzik, a Busload of faith pedig tiszta blueskatarzis. Gitáralbumról van tehát szó, de a lehető legminimalistább értelemben, hiszen a gitárok sosem nyomják el az éneket, inkább hangzásbeli díszletként szolgálnak, ami viszont mindig tökéletesen odaillik és hatásos. „Nincs jobb két gitárnál, basszusnál és dobnál” – írja Lou a kísérőszöveg végén. Ha pedig a dobok mögé még a Velvet egykori tagja, Maureen „Moe” Tucker is leül, aki két számmal dobta fel az albumot, a teljes nirvána elérve.
Természetesen Reed a politikánál is megáll. A Good evening Mr. Walheim ironikus főhajtás a tisztátalan múltú politikusok előtt, akik közé az ENSZ egykori főtitkára és osztrák elnök mellett a pápát is besorolja, hiszen köztudott, hogy a katolikus egyház története elsősorban a világi hatalomért vívott harc története. Reedet Jesse Jackson sem győzi meg magasröptű jelszavaival („Is common ground a word or just a sound?”) és politikai demagógiájával, amelynek a Strawman című dalban még több teret szentel.
Az utolsó dallal Lou ismét kicsit megnyugszik, és hazatér a megszokott terepre. A Dime store mystery filozofikus főhajtás Andy Warhol előtt, aki alig két évvel az album megjelenése előtt hunyt el. Természetesen mindenki ismeri Andy kapcsolatát a Velvet Underground-dal, kevésbé közismert viszont a hatása Bowie-ra, aki a Hunky dory albumán az egyik dalt a pop art művésznek ajánlotta. Reed a Transformeren emlékezett meg először Warholról, amikor az Andy’s chest című dalban felidézte az ellene 1968-ban elkövetett merényletkísérlet emlékét, amelyet azonban nagyrészt beárnyékolt Kennedy két nappal későbbi halála. A Dime store mystery így méltó búcsú a nagy művésztől, akinek a sorsa – különösen a hatvanas évek közepén – szorosan összefonódott Reedével, és 1987. április 1-jén a New York-i Szent Patrik-székesegyházban tartott gyászszertartással zárult.
A New York tehát klasszikus konceptalbum, amelynek témája elsősorban a nyolcvanas évek végi Amerika külső csillogása és politikai, erkölcsi dekadenciája közötti kontraszt. Ennek az időszaknak az egyik legkövetkezetesebb keresztmetszete, és a társadalom meg berendezkedése elleni egyik legcsípősebb kritika, amit a szerző maga, de a modern zene is fel tud mutatni. Míg Waters monumentális The Wallja homályos képeken és szubjektív, egyéni költészeten keresztül bírálja a rendszert, Reed szava egyszerű, sosem kétértelmű, és nem fogja vissza magát. Lou kevésbé ideologikus, inkább társadalmilag elkötelezett, a nép költője, aki közvetlenségével áthatol a társadalmi élet minden pórusán, és – ahogy már néhány korábbi műve is bizonyítja – bármilyen megközelíthetetlen tabut is megérint.
Összegezhetnénk tehát úgy, hogy a New York pontosan elrendezett, szinte már filmszerűen megrendezett impressziók gyűjteménye, amelyek helyenként polemikusak és kritikusak, máshol nosztalgikusak és borongósak, de egy közös pontjuk van: a fenséges város, ahol Reed egész életét leélte, és amelynek utcáin ma is összefuthatunk vele.
Felállás
Lou Reed – ének, gitár
Mike Rathke – gitár
Rob Wasserman – basszusgitár
Fred Maher – dob, basszusgitár
Maureen »Moe« Tucker – dob
Produkció
Lou Reed & Fred Maher
Számlista
1. Romeo and Juliette
2. Halloween Parade
3. Dirty Blvd.
4. Endless Cycle
5. There Is No Time
6. Last Great American Whale
7. Beggining Of A Great Adventure
8. Busload of Faith
9. Sick of You
10. Hold On
11. Good Evening Mr.Waldheim
12. Xmas In February
13. Strawman
14. Dime Store Mystery
Játékidő: 56.54
