Szerző: Primož Novak
Előadó: Ocean, The
Kiadó: Metal Blade Records
Megjelenés: year_month
Játékidő: 53:13
Pontszám: 5/5
Manapság nem újdonság, ha felbukkan egy zenekar, amely különböző metalstílusokat kever. Csakhogy a puszta metalstílus-keverés ma már valahogy nem elég, ezért jönnek sorra a progresszív metal bandák, amelyek rockos, jazzes, olykor bluesos elemeket csempésznek a zenéjükbe. Több értelmetlen formáció akadt, mint értelmes, mert sokan csak úgy beledobálják a számaikba a metalon kívüli elemeket, pusztán azért, hogy kiérdemeljék a „prog” címkét.
A német–svájci The Ocean története más. Az első kiadványokon még a sludge metal és a kaotikus hardcore meglehetősen ötletes elegyét hallhattuk. Az álmodozó részeknek köszönhetően aztán megkapták a post-metal jelzőt is. Igazán progresszívvé a Precambrian albummal váltak: az egyfelől még a kaotikus hardcore-hoz és a sludge metalhoz kötődött, másfelől viszont néhány szám összetett és hosszú volt, az Opeth modorában. A Heliocentric és az Anthropocentric lemezzel a The Ocean megmutatta nyugodtabb oldalát, amely a post-rock és a progresszív rock fogalmaiból merített, még ha az Anthropocentric már ütősebb is volt.
A dupla Heliocentric/Anthropocentric után három évvel jött a hetedik csapás, amelyet a zenekar vezetője, Robin Staps Pelagial címmel látott el. Ismét koncepcióalbumról van szó, amely az óceán fenekére való alámerülésre épül. A számok az óceán pelágikus zónái szerint követik egymást, de érdemes hangsúlyozni, hogy maga a koncepció nem csak az alámerülésről szól. A hangszeres részekre ez talán igaz is. A szövegeket viszont Andrei Tarkovsky bizarr sci-fi drámája, a Stalker ihlette.
A Pelagial könnyed, rövid intróval indul, zongorával, a háttérben vonósokkal. Ez a könnyedség az óceán epipelágikus zónáját jelképezi. A mezopelágikus zónát megtestesítő hasonló hangulat az Into The Uncanny című számban folytatódik, amely az elején a hegedűkkel, később pedig fülbemászó refrénjével tűnik ki, de már itt ott van a beharangozás, hogy a zene hamarosan ütősebb lesz.
A következő három szám, amelyek a batipelágikus zónát képviselik, kétségkívül a legagresszívebbek az egész lemezen. A The Ocean ezekkel jelzi, hogy nem felejtette el a múltját. Erőteljes, kaotikus, hardcore-os színezetű riffek szólalnak meg a Precambrian, az Aeolian és a Fluxion hangulatában. Ugyanakkor a kétszólamúságokat és a ritmusváltásokat sem tolták félre. Mielőtt lecsendesedne a hangulat, a The Ocean még odacsap a Disequilibrated című számmal, amelyben az egész album legdurvább gitárjai szólalnak meg, és amelyet akár a death metalhoz is lehet hasonlítani.
A batipelágikus zóna ütőssége az abiszopelágikus zónában csillapodik, először a Boundless Vasts című számmal, amelyben újra előbukkannak a vonósok, a Signals of Anxiety-ben pedig a zenekar a dallamos gitárokkal, az énekelhető vokállal és a post-rockos hangulattal megmutatja sokoldalúságát.
Ezután az egész átmegy a hadopelágikus zónába, amely az óceán legsötétebb vidékét volna hivatott megjeleníteni, de itt az Omen of the Deep című rövid, ütős és atmoszférikus intró után a zenekar kilenc percnyi számot ad elő Let Them Believe címmel. Ez a lemez legprogresszívebb és legepikusabb szerzeménye, kellemesen szól, a sok dallammal és álmodozó részével pedig az Opethre emlékeztet.
A hadopelágikus zónával a The Ocean még nem érte el a mélypontot. A Let Them Believe-vel az egész túl szépnek és túl kevéssé morbidnak hatott volna. Ezért a The Ocean a másik végletet választotta, ami a Demersal: Cognitive Dissonance című számban mutatkozik meg: ebben több a post, a sludge és a doom metal összetevő. Itt a Neurosisszal is lehetne párhuzamot vonni. A hangulat ennek megfelelően sötét és melankolikus lesz. A ritmusszekció is lecsillapodik, nem bonyolít többé. A gitárok pedig mélyebbre vannak hangolva.
Sok album az utolsó számmal éri el a csúcspontját, a logikus lezárást. A The Ocean a Pelagiallal a mélypontra jut, ami nem jelent semmi rosszat. A Benthic: The Origin of Our Wishes az óceán fenekét zenésíti meg, ahol már csak a sötétség van. A zene a minimalizmushoz nyúl, a tempó lelassul, és csak sludge-os és doomos jegyek maradnak.
53 perc után a The Ocean bebizonyítja, hogy a maga módján pályafutása legjobb albumát sikerült megalkotnia. A hallgató az egész lemez alatt a zenei műfajok kiváló elosztásának tanúja, amelyek nincsenek összehányva, hanem az egész gondosan, fejjel és farokkal felépített. Érdekes egyébként, hogy a Pelagialt eleinte pusztán instrumentális albumnak szánták az énekes, Luci Rossetti hangproblémái miatt, de a vokálokat végül utólag mégis felvették, és remekül illeszkednek az album koncepciójába.
A The Ocean nem hanyagolta el a kezdeteit. Nem tért vissza a gyökerekhez, hanem az egészet értelmesen összekapcsolta, ami a kísérletezés eredménye, és a The Ocean kétségkívül kivételes érzékkel kísérletezik. Nem ismétlik magukat, gyakran meglepnek, mégis számítani lehet rá, hogy nem lettek hűtlenek a saját hangzásukhoz, amelyet a korábbi kiadványokhoz képest is tovább fejlesztenek.
A Pelagial nemcsak a saját (al)műfajában kiemelkedő album, hanem a metalban úgy általában is. Manapság ritkák az érdekes koncepcióval és jól megírt hangszerelésekkel dolgozó lemezek. A The Ocean továbbra is különc, mégpedig az igazán intellektuális fajtából. És ha így folytatják, nem fognak csalódást okozni.
Felállás
Robin Staps – gitárok, samplerek
Jona Nido – gitárok
Luc Hess – dob
Luci Rossetti – ének
Louis Jucker, Chris Breuer – basszusgitár
Produkció
Jens Bogren
Számlista
1. Epipelagic
2. Mesopelagic: The Uncanny
3. Bathyalpelagic I: Impasses
4. Bathyalpelagic II: The Wish in Dreams
5. Bathyalpelagic III: Disequillibrated
6. Abyssopelagic I: Boundless Vasts
7. Abyssopelagic II: Signals of Anxiety
8. Hadopelagic I: Omen of the Deep
9. Hadopelagic II: Let Them Believe
10. Demersal: Cognitive Dissonance
11. Benthic: The Origin of Our Wishes
