Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Black Sabbath
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1970
Játékidő: 42:07
Értékelés: 5/5
A Black Sabbath, a birminghami heavy metal-úttörők legendás csapata viszonylag rövid idővel az alakulás és a blues-os színezetű első lépések után kivívta magának a zenei újítók kultikus státuszát. Atmoszférikusan sötét, okkultista szövegekkel átszőtt debütálásuk az új rockalműfaj egyik első hírnöke volt. Jellemezte Tony Iommi, az innovatív ötletek mesterének recsegő és egyedi gitárhangzása, Terry „Geezer” Butler dallamos basszusvonalai, Bill Ward masszív, dinamikus dobtechnikája, az általánosan sötét hangulat és a mindennek mondható, csak idealistának nem a szövegek, Ozzy Osbourne technikailag fejletlen, de minden másban rendkívül karizmatikus előadásában. Ez az album már jelezte, hogy az egyik legtehetségesebb, egészen különleges kaliberű formációról van szó. Mondhatnánk úgy is, hogy a kultikus négyes sötét víziókkal és okkultista „kisiklásokkal” az új korszak szellemének egyik első zenei hírnöke volt: az érezhetően komolyabb, inflációval terhelt hetvenes éveké, szemben az összességében idealista és már-már naivan derűs hatvanasokkal.
A „Paranoid”, a második lemezük eredetileg a „War Pigs” címet kapta volna. A Vertigo „éles eszű” fejesei viszont úgy gondolták, hogy az eredeti cím megbánthatja a még mindig izzó vietnami háború támogatóit (értsd: a sólymokat), és meggyőződésük volt, hogy az album jobban fogy majd, ha a híres főkislemezről nevezik el. A „Paranoid” a heavy metal úttörő korszakának egyik legfontosabb teljesítménye, tele számos Sabbath-klasszikussal, amelyet minden vérbeli metálos, főleg éjfélkor, fejből elszavalna. Néhányuk, élen a címadó dallal, a „War Pigs”-szel és az „Iron Man”-nel, a teljes pályafutásuk legismertebb alkotásai közé tartozik, ma már a hard rock számos alkalmi hallgatója is ismeri őket, az évtizedek alatt pedig egy csomó ilyen-olyan feldolgozást is megértek.
Az elődhöz képest, amelyen helyenként már-már hivalkodó improvizálásból sem volt hiány, és a legtöbb szám blues-os lüktetése még jól kivehető volt, az sokkal tömörebb „Paranoid” dalai világos fókuszt, vagy ahogy mondani szokás, „fejet és farkat” kaptak. Geezer szövegeinek „baljós” okkultizmusa ezúttal háttérbe szorult, és helyet adott a társadalomkritikának, élén a pacifizmussal és a sci-fivel. Ez már a bizarr borítón is látszik: a „katonával”, egy különleges fajta paranoid védnökkel, aki alsógatyában, műanyag katanával és kartonpajzzsal áll előttünk. Az abszurditása abból ered, hogy ilyen formában az eredeti címhez, vagyis a „War Pigs”-hez készült, de a kiadók köztudottan híresek az értelmetlen húzásaikról.
Az album szinte összes dalát, néhány kivétellel, a hard rock rajongói ma klasszikusként tartják számon. A nyitó pacifista kiáltvány, a „War Pigs”, a „Luke’s Wall”-lal együtt alkotott kétrészes szvit központi darabja a vietnami háború bírálataként született, később pedig az egyik legkedveltebb háborúellenes rockszabvány lett, és a Sabbath teljes pályafutásának legjobb teljesítményei közé tartozik. Komor gitárriffel és légvédelmi szirénák vijjogásával indul. Ozzy szinte szavalja a vádló szavakat, amelyek késként fúródnak a koronás fők tomporába és a „elit” talárral, nyakkendővel koronázott nyakába. Iommi zsíros gitártémája kíméletlenül hasít Geezer fogazott basszusvonalai között, miközben Ward kavargó dobkörei a lehető legkompromisszumnélkülibb légkörről gondoskodnak. Iommi szellemes gitárpasszázsokkal és ínycsiklandozó szólózással a „Luke’s Wall” záró, dallamosabb szakaszának közepén ismét bizonyítja, hogy a gitáros újítás nagymestere. Az USA-ban a 2001. szeptember 11-e utáni időkben ezt az időtlen Sabbath-örökzöldet egyenesen betiltották a lejátszásból, mert felkerült Bush „Igazság Minisztériumának” „fekete listájára”, ami a legtöbbet elmondja arról, mennyire politikailag inkorrekt. Érdekes, hogy ez az örökzöld eredetileg „Walpurgis” volt, és az első szövege teljesen okkultista, boszorkányszombatról szólt, de az egészet pacifista témára kellett cserélni, mert a kiadónak az eredeti változat valahogy túl „sátánistának” tűnt.
A címadó dal az összes Sabbath-klasszikus közül a legismertebb: viszonylag egyszerű szerkezetével, könnyű befogadhatóságával és dallamosságával egy pillanat alatt beírta magát a hard rock minden rajongójának szívébe. A siker titka az egyébként megszokott Sabbath-mércével mérve kifejezetten felgyorsított tempóban rejlik, főleg a zörgő basszusvonalak révén, amelyeket átitat az izzó gitárriff és a masszív dobütések, miközben Ozzy paranoid mániákusként brillírozik. Ahogy az a nagy slágereknél és időtlen szabványoknál gyakran lenni szokott, a „Paranoid” úgyszólván az „utolsó pillanatban” készült el, a kiadó azon követelésére, hogy legyen egy reprezentatív kislemez. A kísérletező, már-már space rockos „Planet Caravan” a pályafutásuk legpszichedelikusabb alkotása, amelyben Ozzy vokóderen keresztül énekel, és a lüktető ütőhangszeres kíséret meg az akusztikus gitár visszafogott akkordjai mellett „betépett”, kissé futurisztikus hangulatot teremt. A szöveg arról szól, hogy egy véletlenszerű ember lebeg az űrben a párjával.
Az „Iron Man” egy újabb rendkívül népszerű klasszikus, amelyet elsősorban a torzított, maszatos és brutálisan zúgó gitárriff jellemez, Iommi egész pályafutásának egyik leghíresebb riffje, amely számos későbbi metalgitáros-szabvány alapjait vetette meg. Az elmúlt években az „Iron Man” új népszerűséghullámot él meg egy teljesen új hallgatónemzedék körében is, a névrokon, Marvel-szuperhősről szóló film miatt, hiszen az első rész 2008-as végefőcíméhez ez szólt. Ezért annál ironikusabb, hogy Geezer egyébként sci-fi szövegének semmi köze ehhez a népszerű képregényhőshöz: Ozzy egy időutazóról énekel, aki egy apokaliptikus jövőben köt ki. Az emberiség pusztulásától megrémülve megpróbál visszatérni a saját idejébe, hogy figyelmeztetést vigyen a katasztrófáról, de visszaúton egy mágneses mezőnek ütközik, amely fémemberré változtatja. A folyamat egyúttal némává is teszi, vagyis senkit nem tud figyelmeztetni a sötét jövő víziójára. A groteszk külsejétől és a verbális kommunikáció képtelenségétől megvadulva összeesküszik az emberiség ellen, és új erejével mindent elkezd pusztítani maga körül. A sors iróniája, hogy végül maga lesz annak a katasztrofális jövőnek a fő oka, amelynek egykor tanúja volt.
A hátborzongató „Electric Funeral”, egy újabb teljes vérű, „doom & gloom” Sabbath-klasszikus, valódi rémálom, a hangulatát tekintve kétségkívül az album legsötétebb és legfatalistább műve. A szöveg ismét a teljes nukleáris háború következményeit és a posztapokaliptikus jövő kietlenségét érinti, ahol a túlélők között már csak egy maroknyi groteszk mutáns tengődik. A lassú tempó a gördülő gitárriffel, a vicsorgó basszusvonalak és Ozzy végletekig gonosz éneke ennek a komor doom metal-prototípusnak a fő elemei. A rövid fordulat a gyorsabb ritmusba szinte vakító mellékhadműveletnek hat, a gyenge optimizmus sugara a teljes sötétség közepén, de hamarosan behódol a fatalista főtéma teljes diadalának. A Black Sabbath már pályafutása kezdetén is nagy zenei kísérletező volt, ezt ismét szemléletesen bizonyítja a disztópikus romboló, a „Hand of Doom”, újabb pacifista kiáltvány a „War Pigs” szellemében, számos hirtelen tempóváltással és dinamikus, blues-os gitárfinomsággal, amelyekben érezni a legendás zenekar gyökereit. Ozzy ismét úgy énekel, mintha veszett rókákkal vívna kíméletlen küzdelmet, és brillíroz a hirtelen, szinte kolerikus epekitöréseivel.
A „Rat Salad” című instrumentális szám az összeesküvő basszusvonalak zörgése mellett gitár- és dobszólóból áll. Az első részben Iommi megmutatja, hogyan lehet rövid idő alatt szellemes szólóbetétet alkotni, a második rész a megállíthatatlan Wardé, mielőtt a végén Geezerrel ismét egyesítik erőiket. A záró örökzöld, a „Fairies Wear Boots”, amelyet az instrumentális „Jack the Stripper” szakasz egészít ki, a refrént és a szokatlanul „hétköznapi” szöveget tekintve talán az album legmókásabb darabja. A szöveg a zenekar tagjainak egy neonáci, kopaszra borotvált csoporttal való közeli találkozásáról mesél, akik azon gondolkodtak, hogy megrugdossák-e a marihuánacigit szorongató hosszúhajú négyest, de szerencsére végül nem történt incidens. Ennek a záró örökzöldnek nagyon érdekes és agyafúrt szerkezete van, váratlan ritmus- és tempóváltásokkal, ahol nem hiányzik a huncut basszusgitár-zörgés, amelyet áthatnak Iommi kompromisszumnélküli gitárpasszázsai, és a romboló dobtempó. Ozzy ezúttal kifejezetten gúnyosan énekel, és több mint nyilvánvalóan jól szórakozik az emberi butaságon, miközben harmonikusan kíséri az agresszív ritmika és a koszos gitárriff.
A „Paranoid” minden szempontból a birminghami hard rock-óriások legfontosabb albuma, és a heavy metal embrionális formájának mestermunkája, amely végleg a sztratoszférába lőtte őket a hetvenes évek első felének legizgalmasabb zenekarai közé. Hogy az minden idők egyik legjobb hard rock albuma óriási hatással volt a heavy metal minden formájának fejlődésére, azt ma már a verebek is csiripelik a háztetőn. Bármilyen hihetetlenül hangzik, még mindig az egyetlen Black Sabbath-album, amely a brit slágerlisták élére került, és ezzel is hozzásegítette őket a megérdemelt monumentális státuszukhoz. Ha egy teljesen avatatlan ember megállít, és megkérdezi, hol kezdje a Black Sabbath-életmű felfedezését, nyomd azonnal a kezébe a „Paranoid”-ot.
Felállás
Ozzy Osbourne – ének
Tony Iommi – gitár, fuvola
Geezer Butler – basszusgitár
Bill Ward – dob, konga
Produceri munka
Rodger Bain
Számlista
1. War Pigs
2. Paranoid
3. Planet Caravan
4. Iron Man
5. Electric Funeral
6. Hand of Doom
7. Rat Salad
8. Fairies Wear Boots
