Megjelenés: 1970. február 13.
Kiadó: Vertigo Records
Producer: Rodger Bain
Játékidő: 38:12
Stílus: heavy metal
Értékelés: 9.5
A legendás Black Sabbath, a heavy metal úttörője kétségkívül a rocktörténelem egyik legszínesebb pályafutását tudhatja magáénak, amelyben bőven akadtak csúcsok és mélypontok. A kultikus kvartett, amely 1969-ben még Earth néven blues rock zenekarként működött, mígnem kiderült, hogy már létezik egy azonos nevű csapat, és ekkor felvették a valódi és képzelt boszorkányok hírhedt ünnepének nevét (valójában egy 1963-as, azonos című filmét, egy Boris Karloff főszereplésével készült horrorét), négy szokatlanul színes egyéniségből állt. Közülük ma is kétségkívül a leghírhedtebb a karizmatikus és problémás énekes, John „Ozzy” Osbourne, aki később szólókarrierjével is világhírnévre tett szert, a zenekar technikai ereje viszont mindig is a nagy gitárinnovátor és különc Tony Iommi (a mai napig a Sabbath összes inkarnációjának egyetlen állandó tagja), a markáns basszusgitáros és szövegíró Terry „Geezer” Butler, valamint a „csonttörő” dobos, Bill Ward kezében rejlett.
Ami a Black Sabbathnak egy csapásra, már a kultikus, azonos című debütáló album megjelenése után ismertséget és a „rosszfiúk” hírét hozta a zenei idealisták tengerében, az az okkultizmus és a feketeség hírhedt aurája volt, amely pályafutásuk nagy részében körülvette őket, és amiatt sokan a sátánizmussal kezdték összefüggésbe hozni a zenekart. Ezt a hiedelmet tovább erősítette a lemez belső borítóján látható fordított kereszt. Ozzy és Geezer szövegei a „Black Sabbath” albumon valóban tele voltak jelenésekkel és bibliai démonokkal való találkozások metaforáival, ami különösen érdekes annak fényében, hogy Butlert katolikusnak nevelték – a zenekar tagjai ugyanakkor mindig tagadtak bármiféle sátánimádatot. A szürke, kilátástalan birminghami munkáskörnyezetből érkező srácoknak kétségkívül bőven akadt ihletforrásuk a dalszövegíráshoz, Ozzy pedig később, amikor már híres volt és „a maga ura”, a feltételezett okkult kapcsolatokból komoly üzletet is csinált.
Bár a Black Sabbath akkoriban nem az egyetlen sötét zenekar volt, amely az ördöggel cicázott vagy posztapokaliptikus víziókról énekelt (a progrock úttörői, a King Crimson és a Van Der Graaf Generator, valamint a nyíltan okkultista Black Widow már egy évvel korábban is riogattak a komor jövőről szóló prófétai jóslataikkal és számos brutális hangzásbeli kitöréssel), ők csinálták ezt a legkövetkezetesebben, és ennek szentelték pályafutásuk nagy részét. Míg az említett progresszív rockos legendák elsősorban az egyes tagok technikai tudására esküdtek, a Sabbath hangzáskollázsában a lassú ritmusokra húzott, koszos riffek ütőereje kapta a főszerepet. Ez egyrészt blues-gyökereik, másrészt Iommi gyári balesetének logikus következménye volt: a balesetben jobb kezének két ujjbegyét veszítette el, emiatt kellett lejjebb hangolnia a gitárját. Közben akaratlanul is feltaláltak egy új rockzenei műfajt, amelyet később heavy metalként ismert meg a világ.
A kultikus címadó mestermű úgyszólván a klasszikus Black Sabbath megtestesülése: a sötétség, a lidércnyomás és az okkultizmus igazi portréja egyben, amelyet máig kötelezően „bedobnak” minden koncerten. Minden idők egyik leggonoszabb és legsötétebb rockszerzeménye olyan szöveget és hangulatot hordoz, amely tökéletesen összecseng a nyomasztó borítóval. Ez egy titokzatos, fekete ruhás nőt ábrázol, aki egy régi malom előtt áll az erdő szélén, és úgy fest, mintha boszorkánytáncra készülne. A gonosz e zenei „hű képmása” eső hangjával és a „fekete misére” hívó templomharang kongásával indul, mígnem az egészet ketté nem hasítja Iommi ütős gitárriffje, amely úgy szól, mint a mennydörgés a felhős égből. Az ingerült basszusfutamokra és komor dobátvezetésekre épülő lassú, hömpölygő tempó kifejezetten depresszív és hátborzongató atmoszférát gyúr. Ozzy rémült és egyben gonosz, libabőrt fakasztó éneke a pokol urával való közeli találkozásról mesél. A lassú első rész után a végén összetett instrumentális szekció következik, brutális gitárpasszázsokkal és dobrohammal.
Geezer saját bevallása szerint egy valós eset ihlette ezt a klasszikust: az éjszaka közepén nehéz lidércnyomásból ébredt, és egy rövid pillanatra egy hátborzongató, feketébe burkolózó alakot pillantott meg az ágya végében. A bizarr eset előtt a született katolikus feketére festette hálószobája falait, és fordított kereszteket meg Sátán-képeket aggatott rájuk. Elalvás előtt egy Ozzytól kölcsönkért, boszorkányságról szóló könyvet olvasott, és amikor felébredt, a jelenés rövid farkasszemezés után a villany felkapcsolásakor hirtelen eltűnt. Vele együtt eltűnt a kölcsönkért könyv is, ami az egészben talán a legbizarrabb volt. Geezer az első adandó alkalommal beszámolt az esetről Ozzynak, aki aztán megírta a már említett felejthetetlen szöveget.
A bluesosan fűszerezett örökzöldet, a „The Wizard”-ot Ozzy huncut szájharmonikája és Iommi szaggatott, harcra kész gitárriffje szövi át. A pajkos szájharmonikának groove-os basszusfutamok és kolomp társulnak. Igazából találgatni sem kell, hogy ez a klasszikus bódító szerek hatása alatt, Gandalf középföldi kalandjainak olvasgatása közben született. Ozzy a híres irodalmi varázsló tetteiről és utazásairól énekel. Tolkien művei főleg a hatvanas és hetvenes évek fordulóján voltak rendkívül népszerűek a rockzenekarok körében. Egyben ez az album egyetlen dala, amely nem sötét, depresszív témák vagy az okkultizmus körül forog, hanem kifejezetten pozitív kicsengésű.
A „Behind the Wall of Sleep” egy újabb mitológiai témákkal átitatott standard, hiszen H.P. Lovecraft „Beyond the Wall of Sleep” című írása ihlette. Itt is lassú tempó uralkodik, a levegőt izzó gitárriff hasítja, Ozzy „nyavalygása” pedig úgy cseng, mint egy posztapokaliptikus sivatag közepén eltévedt ember visszhangja. Iommi gitáros finomságai, élükön a szólóval, ma is igazi fülkényeztetést jelentenek, és semmivel sem kevésbé látványos Geezer záró basszusszólója sem.
Ezt közvetlen átkötéssel követi az „N.I.B.”, amely Iommi egyik legjellegzetesebb gitárriffjét tartalmazza. Ez a riff ütőerejével számos heavy metal alapkő lerakásához járult hozzá a jövő nemzedékei számára. A hangulat ismét sötét és megrendítő, Ozzy gyötrődő énekével. A rajongók többsége sokáig úgy hitte, hogy az „N.I.B.” a „Nativity in Black” rövidítése, mivel a szöveg a mesebeli pokolúr szemével mutatja be a világot, ám Ozzy sok évvel később egy interjúban elárulta, hogy a cím Bill Ward dobos kecskeszakállára utal. Ezt a zenekar tagjai gyerekes tréfáik közben többször is előszeretettel felgyújtották öngyújtóval, ami egyszer kis híján tragédiába torkollott.
Az „Evil Woman”, az obskúrus amerikai blues rock zenekar, a Crow dalának feldolgozása jóval lazább hangulatú, mint az album legtöbb szerzeménye, és ahogy a címe is elárulja, szerelmi csalódásról szól. Ozzy itt szívfájdalmai miatt panaszkodik, de ha tudta volna, mi vár rá a nem is olyan távoli jövőben, vagyis milyen boszorkányt vesz majd feleségül, rájött volna, milyen prófétikusan szól az éneke. Az egyszerű bluesos szerkezet a kissé kapatos ritmussal és a koszos főriffel a bosszúszomjas refrénben csúcsosodik ki.
A komor „Sleeping Village” rejtélyes csengésű akusztikus gitárakkordokkal és közbeékelt basszuseffektekkel indít, majd a borongós atmoszférát szétoszlatja egy pajkos gitárriff betörése és egy váratlan dobroham. A hirtelen ütemváltások és improvizációk hamarosan teljesen szétzilálják e szokatlan kompozíció alapszerkezetét, és a zenekart a ritmusok nagy kalandoraiként mutatják be.
A záró kísérleti csemege, a „Warning” egy újabb blues rock standard feldolgozása, amely eredetileg az Aynsley Dunbar’s Retaliation dala volt; a zenekart a neves, sokoldalú dobos, Aynsley Dunbar vezette, aki leginkább Frank Zappával, később pedig a Journey-vel közös munkájáról ismert. Ozzy elkeseredett éneke, a szándékosan „részeg” bluesos gitárriffek, a csörömpölő basszusfutam és a pontosan időzített dobátvezetések klasszikus, bluesosan „becsiccsentett” hangulatot teremtenek. Afféle félig progresszív rockos, félig hard rockos hibridről van szó a pszichedélia és a blues számos elemével, főként a rengeteg improvizációnak köszönhetően. A klasszikus blues rockos vallomásból, Ozzy boldogtalan szerelemről szóló csalódott kifakadásából hamarosan elnyújtott improvizációs kirohanásokkal teli instrumentális szekció lesz. A Black Sabbath mindig is óriási potenciált hordozott magában az improvizációs kísérletezéshez, ezt azonban sosem aknázta ki igazán, mivel a srácok inkább a történelem első heavy metal bandája akartak lenni, mint egy a számtalan progrockzenekar közül. Iommi kétségkívül sokat tanult rövid, egyhetes Jethro Tull-os epizódjából, ahol nem akart Ian Anderson mögött a második hegedűs lenni, cserébe viszont megszerezte első, rendkívül fontos profi tapasztalatát.
A Black Sabbath már azonos című debütáló albumával valóságos forradalmat robbantott ki, hiszen a blues-zal kísérletezve váratlanul a rockzene egy teljesen új formájára bukkant, amelyet a korabeli zenekritikusok heavy metalnak kereszteltek el, így ez a műfaj történetének egyik legfontosabb albuma. A srácoknak kezdő naivitásukat és technikai hiányosságaikat már rögtön az elején sikerült szerencsésen ellensúlyozniuk egyedi hangzásukkal, újító szellemükkel és az egyes tagok kivételes „drámai” érzékével, így bármely hard rock zenekar egyik legjobb debütáló lemezét hozták össze. A sötét ikonográfia pedig, amely minden egyes hallgatáskor körülveszi ezt a kultikus teljesítményt, mércévé vált a jövőbeli hard rock és metal zenekarok egész sora számára.
A kritikát írta: Peter Podbrežnik
Dalok:
1. Black Sabbath
2. The Wizard
3. Behind the Wall of Sleep
4. N.I.B.
5. Evil Woman
6. Sleeping Village
7. Warning
Black Sabbath:
Ozzy Osbourne – ének, szájharmonika („The Wizard”)
Tony Iommi – gitár, slide gitár („The Wizard”)
Geezer Butler – basszusgitár
Bill Ward – dobok
