Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Flower Kings, The
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2006
Játékidő: 126:54
Értékelés: 4.5/5
A munkamániás gitármester, Roine Stolt ismét visszatért modern prog rock monolitjával, a The Flower Kingsszel. Ráadásul megint dupla albummal, ami már a negyedik a sorban, és megint egy ambiciózus koncepcióval a háta mögött, ami úgy tűnik, lassan a zenekar hagyományává válik. Ezúttal nem kevesebbel foglalkoznak, mint az emberiség létezésének kérdésével, minden felemelkedésével és tévútjával együtt. Egyszerűen hangzik? Mindenesetre rendkívül ambiciózus zenészekről van szó, akik kivételes játék- és szerzői tudásuknak köszönhetően, grandiózus és változatos, többnyire epikus méretű kompozíciókkal albumról albumra újra meg újra bebizonyítják, hogy a szimfonikus prog rock a 70-es évek legjobb zenekarainak hagyományában ebben az évszázadban is él. Mindenki, aki ismeri a The Flower Kings alapfilozófiáját, és azt a művészetet, ahogy a hagyományos prog rock palettáját sokrétű, egymásba olvadó dallamokból, fordulatokból és csavarokból szövik, nagyjából tudhatja, mit hoz a „Paradox Hotel”. A zenekar az utóbbi években a modern szimfonikus prog rock pozitív, „örökzöld festőjének” hírében áll, akik dalaikkal és szövegeikkel a létezés szépségét hirdetik (nyilvánvaló példaképeik, a Yes stílusában). De ennek is megvannak a hátulütői. Mint a klasszikus progresszív rock nagy rajongóját, aki a „progresszív” jelzőt nagyon komolyan veszi, engem a zenekarnál gyakran zavart, hogy időnként túlzottan ragaszkodnak olyan legendás együttesek hangzásához és motívumaihoz, mint a Yes, a Genesis vagy a Gentle Giant stb. (amikor egy-egy kompozíció adott részében valami nyilvánvalóan „kölcsönvett” klasszikus motívumra ismertem). Az albumaikra emellett szinte mindig jellemző volt a kompozíciók nagyfokú egyenetlensége (a csúcsművek mellett jellemzően ott volt egy sor „kiegészítő” rövidebb szám is, amelyek többé-kevésbé nyilvánvalóan csak az album hosszát voltak hivatottak kitölteni). Ezért gyakran az volt az érzésem, hogy jobb lett volna, ha csak egylemezes albumot adnak ki, ahelyett hogy a rövidebb „töltelékekkel” megtörik az egyes lemezek lendületét. A „Paradox Hotel”lel viszont egyelőre úgy tűnik, legalább ezt a problémát megoldották, és végre olyan albumot hoztak össze, amit élvezet az elejétől a végéig végighallgatni, és amin nincsenek „kiegészítő”, felesleges számok. Az egyetlen gond, mint mindig, a zenekar kötődése a legendás progresszív együttesek 70-es évekbeli örökségéhez és az időnkénti saját ötletek hiánya, bár ez ezúttal észrevehetően kevésbé jellemző, mint a korábbi lemezeken. Már ezért is a „Paradox Hotel” pozitív és bátorító lépés egy olyan zenekar számára, amelynek mostantól második dobosa is van, hiszen Zoltan Csörszt Marcus Liliequist váltotta. Daniel Gildenlow (Pain Of Salvation) pedig személyes okokból úgy döntött, hogy befejezi az együttműködést a zenekarral.
A „Paradox Hotel” – mint a legtöbb munkájuk – valóban nem könnyű falat a „hétköznapi” hallgatónak, aki nem hallgatott végig legalább néhány progresszív rock csúcsművet, és nem tudja előre, mire számíthat a zenéjüktől. Mégis van rajta bőven rövidebb, kevésbé összetett, erősen dallamos szerzemény is, amely azokat is magával ragadhatja, akik nem szeretik a túlzott „bonyolítást”. Az album több mint két óra jó zenét kínál. A többnyire „örökzöld” hangulat számról számra gyakran változik, ahogy az egyes kompozíciók szerkezete is, ezért a zenekar hagyományos rajongói több mint elragadtatottak lesznek. A szövegeken és a számok hangulatán keresztül a zenekar végig egy-egy „részletet” mutat be az emberi létezésből: az emberiség történelmének sorsfordító pillanataitól egészen a teljesen hétköznapi életproblémákig.
Az első lemezt a „Check In” intro nyitja, amely nem több, mint a NASA visszaszámlálásának felvétele. Aztán rögtön ott van előttünk a több mint 20 perces, gigantikus méretű eposz, a „Monsters & Men”! Nos, a zenekar a múltban már számos gigantikus eposzt alkotott, a „Monsters & Men”nél jobbakat is, mégis egy újabb egészen különleges epikus remekműről van szó, amely úgy indul, ahogy kell – nagyvonalúan. A ritmusváltásokkal és számos átmenettel, de főleg a zenekarra jellemző elsőrangú dallamos-űrös dallamokkal a kompozíció magával ragad, és az elejétől a végéig nem veszíti el a fonalat. Ezúttal is főleg a hangszeres részekben nyűgöz le minket a két mester, Stolt és Bodin kivételes technikai tudásával (Stolt a hangszerén mindig is a legjobbak közé tartozott). Az a hallgató, akinek az efféle epikus alkotások nem böhömmaszatok, néhány hallgatás után könnyedén megszereti a „Monsters & Men”t. Másoknak ehhez több idő kell. Mindenesetre ez a szám amolyan „próbakő”, amelyen a hallgató egy pillanat alatt eldönti, folytatja-e az „utazást”, vagy sem. Bár nem különösebben eredeti (a ritmus nyilvánvalóan a Yesére emlékeztet), mégis nagyszerű, magával ragadó kompozíció, amellyel a zenekar ismét bizonyítja, hogy az ilyen alkotások sikeresen élnek a 21. században is. Eközben folyton egy érdekes elmélet jár a fejemben: a The Flower Kings ma valószínűleg a prog rock egyik legnagyobb zenekara lenne, ha vagy 35 évvel korábban jelent volna meg. Az album leghosszabb kompozícióját a legrövidebb követi, a „Jelaousy”. Teljesen szokványos, egyszerű balladáról van szó, ami lényegében semmi különös. Viszont jó zongoraközpontú főmotívuma van. A „Hit Me With a Hit” címe talán erőltetetten cseng, és a funky ritmus miatt helyenként a szám is kissé erőltetettnek hangzik. A cím viszont valójában zseniális, amint a hallgató rájön, hogy az üzenet a zeneipar kritikája. Lényegében nagyon jó alkotás ragyogó gitárriffekkel, érdekes funky ritmussal és remek hangszeres átvezetéssel, amely egyebek mellett még mellotront is tartalmaz. A főmotívum szándékosan a popba hajlik, a középső részben pedig szándékosan a modern zenei disznóságra utal, amit a mai korrupt zeneipar favorizál. A tapasztalt hallgató itt először fedez fel néhány klasszikus progresszív zenekarra utaló elemet is. A „Pioneers of Aviation” Bodin űrös billentyűs bevezetője után egy újabb tetszetős szám, lényegében klasszikus prog rock instrumentális Stolt elektromos gitárjára építve. Bodin szintetizátoron a közepén és a végén is csúcsszólót nyom. Ebben a számban a hallgató a zenekar két fő kreatív erejének technikai tudását élvezheti. A főmotívum feltűnően emlékeztet a „Power of Kindness”re (Flower Power, 1998). Vajon van közöttük valami kapcsolat? Néhány hangulatában drámaibb szám következik. A sötét, melankolikus és titokzatos „Lucy Had A Dream” lényegében pszichedelikus rock, amely nyilvánvalóan a The Beatles által a 60-as évek végén játszott pszichedéliára emlékeztet (hehe, a Lucy név nyilván nem véletlenül lett kiválasztva). Az egész tulajdonképpen úgy hangzik, mint a The Beatles egyik slágerének fekete változata. A záró szintetizátoros hangszeres rész és a ritmus valami horrorfilmet idéz. Az album legsötétebb száma következik. Ez a ravaszul gonosz „Bavarian Skies”, amelyben Stolt szándékosan egy torzított effekten keresztül énekel (inkább szaval), hogy az ismert osztrák uszító festőmázolót parodizálja bajuszkával a beszédei közben. A hátborzongató és groteszk hangulat az egész szám alatt fokozódik, majd ambient befejezéssel zárul, amelyben hallani a „bajor zenekar” groteszk vonósfúvását, amelynek kíséretében a bajuszos emberi fenevad maró „aufviedersehn”nel búcsúzik a színpadtól. Az album összes száma közül ez messze a legkevésbé tetszetős, de legalább eredeti. Nos, a hallgatót azonban a következő pillanatban már jutalmazzák is, valószínűleg az első rész csúcsával, a „The Selfconsuming Fire” címet viselő kiváló alkotással, amely a zenekar néhány legjobb elemét tartalmazza, és amelynek hallatán a hallgató gyorsan elfelejti az előző kompozíció lidérces hangulatát. Ez tulajdonképpen a zenekar egyik legszebb és legtökéletesebb munkája, amellyel azt bizonyítják, hogy a retro elemek bősége ellenére, amelyek egyébként uralják a munkáikat, képesek teljesen saját lelkű, csodás kompozíciót alkotni. A gyönyörű akusztikus gitárok, a kellemes és fenséges dallamok, a ragyogó fretless basszusjáték, a fülbemászó refrén, az „öreg iskolás” mellotron és a remek hard rockos csúcspont a gitárszólón keresztül nemcsak a zenekar rajongóinak, hanem a jó (prog) rock minden szerelmesének is fülnek való. A szöveg ennek ellenére elég sötét. A „Mommy Leave The Light On” hangulata sötét és melankolikus, egy haldokló gyerekről szól, aki fél az elválástól és a magány előérzetétől. Az ambient billentyűs hangzások ismét remekek, míg az akusztikus gitár viszi a főmelódiát. A zenekar az első részt a várakozásoknak megfelelően hagyományos „örökzöld” (mondhatnám úgy is: „yesesen”) módon zárja. Az „End On A High Note” ugyanis igazi „desszert”, és valóban „záró magas hang”. Rendkívül szép, vidám és optimista mini-eposz, amelyben ismét előtör a zenekar hagyományosan kivételesen pozitív gondolkodása. A vidám refrének ultradallamos billentyűk és akusztikus gitár kíséretében, valamint az ízléses hangszeres részek érdekes szólókkal remekül zárják az album első részét.
A zenekar „retro” elemei az album második részében, vagyis a második lemezen jobban előtérbe kerülnek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az rosszabb lenne az elsőnél. Csak annyit, hogy valamivel kevésbé „progresszív” (legalábbis ahogy én értem ezt a fogalmat). Ahogy a kritika elején említettem, éppen ezek a „retro” elemek zavartak és gyakran elriasztottak annyira, hogy a The Flower Kings zenéjének (még) nem adtam meg a méltó elismerést, amit egyébként megérdemelhetnének, mert nem voltam tisztában azzal, hogy a gyakran emlegetett legendás zenekarok elemeit tudatosan kölcsönzik-e, vagy csupán véletlen inspirációkról és a zenekar elkötelezettségéről van szó, hogy a hagyományos prog rockot ebben az évszázadban is továbbvigyék, és így „felvilágosítsák” a fiatalabb hallgatónemzedékeket, akik lemaradtak az ilyen zene aranykoráról. Ez utóbbi mindenesetre nem járul hozzá a zenekar progresszivitásához. Mindazonáltal ezek a „véletlen” motívumok modern értelmezést kapnak, és alárendelődnek a zenekar egyre felismerhetőbb hangzásának, amely azonban még mindig nem teljesen kiforrott. Ezek a „retro” elemek ellenére a második lemez sokkal kevésbé megterhelő a „hétköznapi” hallgatónak, talán azért, mert nem tartalmaz egyetlen szuperhosszú eposzt sem a „Monsters & Men” stílusában. A „Minor Giant Steps” bevezetője mintha a Yes előtti főhajtás lenne, hiszen több mint nyilvánvalóan a remekművükre, „The Gates Of Delirium”ra (Relayer, 1974) emlékeztet. Bodin billentyűi mellett különösen Roine gitárjának hangzása és játékmódja húz nyilvánvalóan Steve Howe stílusa felé. A főrefrén és a befejezés is, bár korántsem paródiáról van szó, csupán arról, hogy a számot áthatja a régi, jó Yes szelleme (valójában kétlem, hogy az utóbbiak ma még képesek lennének ilyen jót alkotni) a hangszeres részekkel együtt, ahol a saját ötleteik jobban érvényesülnek. A lassú „Touch My Heaven” jó refrént és Stolt isteni, David Gilmour (Pink Floyd) stílusú szólóját tartalmazza női kórusvokál kíséretében. Úgy látszik, ezúttal sem ment legalább egy Pink Floyd-„ihlet” nélkül, de ha egy pillanatra elfeledkezünk erről, élvezhetjük az egyébként kiváló hangszeres részt. A remek, de több mint nyilvánvaló „retro” instrumentális, a „The Unorthodox Dancing Lesson” olyan elemeket tartalmaz, amelyek otthonosak a King Crimson (gitárszólók és ritmus) és a Gentle Giant (főleg a ritmus, különösen az ütőhangszerek) minden rajongójának és ismerőjének. Ez köznapian szólva keveréke annak az ismerős csíntevő ritmusnak, amely egy álmos (barátságos) óriás imbolygására emlékeztet, és egy fűrészelő, skizoid szólónak, ami éppen ezért kissé a „Larks’ Tongues In Aspic-Part 2”re (King Crimson: Larks’ Tongues In Aspic, 1973) hajaz. Igazi kataklizma ez, ami ellentéte az albumon uralkodó legtöbb szép és dallamos alkotásnak. A „Man Of the World” rendkívül nosztalgikus és romantikus szerzemény virtuóz szólókkal és jó vokálokkal. A „Life Will Kill You”ban a zenekar a ritmus & blues terén is kipróbálja magát. És meglepően sikeresen. A második gitáros (és énekes), Hans Froberg éneke az album egyik legjobbja. Alig kételkedem benne, hogy ha a zenekar kereskedelmileg ismertebb lenne, ez (a kompozíció hossza ellenére) rádióslágerré is válhatna. A „The Way The Waters Are Moving” szép, de azért kissé unalmas ballada a délkelet-ázsiai tsunami okozta közelmúltbeli tragédiáról. A „What If God Is Alone” könnyedén az album második felének egyik legjobb száma. Tartalmaz mindent, amit a legjobbat nyújtja a zenekar: számos csodálatos dallamos refrént, ízléses hangszeres részeket, magával ragadó ritmusváltásokat és remek, intelligens szöveget. Ha mégis ki kellene választanom a kedvenc számomat a második lemezről, valószínűleg a címadó „Paradox Hotel” lenne, ami rendkívül atipikus munka a The Flower Kings számára. Alapvetően ugyanis funky ritmusú hard rock szám, amely leginkább az újabb Deep Purple-re emlékeztet, rendkívül tetszetős szerkezettel, főrefrénnel, átmenetekkel és szólókkal együtt. Ismét meglep Froberg nagyon jó és erős éneke (főleg egy olyan zenekarnál, amely egyébként semmiképpen sem híres technikailag csiszolt vokáljairól). A záró mini-eposz, a „Blue Planet” pedig ismét tálcán kínálja a zenekar összes legjobb zenei elemét: csodás refrént, elsőrangú dallamokat, számos jó zenekari hangszerelést és a kötelező kiváló befejezést. A szám teljes hangulata (és szövege) végső kinyilatkoztatásnak és a zenekar pozitív üzenetének hangzik e bolygó minden lakója felé, szükségtelen, gyakran patetikus prédikálás nélkül, mint amilyet például az amerikai Spock’s Beard művel. Bár hemzseg a retro elemektől, a második rész logikus kiegészítése az elsőnek, és így dupla albumként remek egészet alkot. A zenekar történetében először.
Be kell vallanom, hogy a The Flower Kings ezúttal kellemesen meglepett, és végre egy rendkívül érett albumot alkotott. A „Paradox Hotel” mind hangulatában, mind a kompozíciók szerkezetében elég következetes és gördülékeny (dupla) album, amely így sok tekintetben jobb minden korábbi munkájuknál, beleértve a „Space Revolver”t (2000) és az „Unfold The Future”t (2002). Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez eddigi legjobb és legérettebb albumuk. A zenekar végre olyan albumot alkotott, amelyen nem találtok „kiegészítő számokat”, amelyek elvennék a lendületét és felhígítanák, ahogy az a múltjukban gyakran megesett. Az album a számok intenzitása és sorrendje szempontjából is pozitív előrelépés. Mégis szeretnék a jövőben a zenekartól még valamivel több figyelmet és előrelépést az innovativitás irányában, mert amíg a munkáikban a klasszikus zenekarok felismerhető motívumai nyüzsögnek (ezúttal egyébként észrevehetően kevesebb van belőlük), addig a zenekar (amely kétségkívül csúcsminőségű szimfonikus prog rockot játszik) nehezen fogja tudni indokolni komoly progresszív zenekari hírnevét a „progresszív” szó igazi értelmében. Való igaz, hogy a zenekar bizonyította, hogy több mint képes az elsőrangú motívumok kivételes értelmezésére, amelyeket a hallgató a prog rock legendái előtti csodálatos főhajtásként is felfoghat, de az innovativitás mégiscsak az a kulcselem, ami a „progresszivitást” meghatározza. Ezért a The Flower Kings a „Paradox Hotel” megjelenése után is bizonyos értelemben vitatott zenekar marad, hiszen úgy tűnik, még sokáig megosztják majd a progresszív rock rajongóit (az innovativitás hívei és a műfaj felismerhető irányvonalakban való fennmaradásának hívei között). Az előítélet nélküli hallgató mindazonáltal aligha tud betelni a gyönyörű, „örökzöld” dallamokból álló zenéjükkel, amelyek nyáron hatnak a legjobban, amikor a nap magasan áll a felhők fölött, a virágok nyílnak, és a madarak vidáman csivitelnek. Ráadásul a mai prog rock zenekarok közül kevés rendelkezik a hagyományos technikai fölényen kívül annyi intenzitással és pozitív vibrálással, mint amennyit a The Flower Kings tagjai a műveikbe visznek. A „Paradox Hotel” éppen a felsoroltak miatt a zenekar legjobb albuma és lépés a helyes irányba. Aki nem ismeri a zenekart, mindenképp ezzel kezdje.
Felállás
Roine Stolt – ének, gitár
Tomas Bodin – billentyűk, vokál
Hans Froberg – ének, gitár
Jonas Reingold – basszusgitár, akusztikus gitár, vokál
Marcus Liliequist – dob, ütőhangszerek, vokál
Hasse Bruniusson – marimba & szétszórt ütőhangszerek
Produkció
Roine Stolt
Számlista
CD 1 – Room 111 (64:50)
1. Check In (1:37)
2. Monsters & Men (21:21)
3. Jealousy (3:22)
4. Hit Me With A Hit (5:32)
5. Pioneers Of Aviation (7:49)
6. Lucy Had A Dream (5:28)
7. Bavarian Skies (6:34)
8. Selfconsuming Fire (5:49)
9. Mommy Leave The Light On (4:38)
10. End On A High Note (10:43)
CD 2 – Room 222 (62:04)
1. Minor Giant Steps (12:12)
2. Touch My Heaven (6:08)
3. The Unorthodox Dancing Lesson (5:24)
4. Man Of The World (5:55)
5. Life Will Kill You (7:03)
6. The Way The Waters Are Moving (3:12)
7. What If God Is Alone (6:58)
8. Paradox Hotel (6:29)
9. Blue Planet (9:42)
