Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Marillion
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1983
Értékelés: 5/5
„So here I am once more…” Ezekkel a legendás sorokkal indult útjára a 80-as évek első felében a progresszív rock újjászületése. Abban az időben, amikor a punk, a new wave és a szintetikus pop a progresszív rockot szinte a puszta fennmaradás peremére szorította, és amikor a legendás bandák – például a Yes, a Genesis, a Kansas és a többiek – nevetségessé tették magukat a műveik túlzott kommercializálásával, zenei kifejezésmódjukat pedig eladták a nagyobb kereskedelmi sikerért, Nagy-Britannia földjén (hol máshol?) feltűnt egy maroknyi ambiciózus fiatal zenekar, amely elhatározta, hogy új életet lehel a már-már halott műfajba. Az élükön pedig a Marillion állt karizmatikus skót énekesével, Fishsel (az igazi neve, Derek Dick, kevésbé volt hangzatos), aki rendkívül karizmatikus hangjával és színpadi jelenlétével újra feltámasztotta Peter Gabriel (ex-Genesis) szellemét, vele együtt pedig mindazt, ami a progresszív rock aranykorában a legjobb volt. A „Market Square Heroes” (1982) című első kislemezükkel a Marillion már megüzente, hogy nem viccelnek, és komolyan gondolják a zenei küldetésüket. Bár gyakran hasonlították őket a régebbi proggal foglalkozó zenekarokhoz, elsősorban a Genesishez (a Fish és Gabriel közötti fent említett rokonság miatt), amelyek kétségtelenül jelentős hatással voltak a zenéjükre, a Marillion teljesen önálló zenekar volt, amely már az elején egy felismerhetetlenül saját hangzást tett le az asztalra. Fish például már akkor is rendkívül őszinte szövegeivel, amelyekbe gyakran saját magát öntötte bele, a (prog) rock egyik legjobb költője volt. A zenekar gitárosa és alapítója, Steve Rothery pedig hamar a korszak egyik legkifinomultabb gitárosaként vált ismertté. Gitárjátéka kissé David Gilmour (Pink Floyd) vagy Andrew Latimer (Camel) kiváló játékára emlékeztetett, de teljesen karakteres fogásokkal. Pete Trewavas basszusgitáros is a prog rock új hullámának egyik legeredetibb basszerese volt, ami tulajdonképpen még ma is igaz. Mark Kelly a billentyűkkel szintén megadta a szükséges adag szimfonikusságot, amely végig mértéktartó maradt, a ritmusnak és a gitárnak alárendelve, a 80-as évekre jellemző billentyűhangzással, amelyben a zenekar jelentősen különbözött a 70-es évek elődeitől (és ez az évek során a neo-prog rock egyik fő jellegzetességévé vált). Meg kell említeni a dobos Mick Pointert is (ma az Arena tagja), aki egyszerű, mégis ütős dobolásával hozzátette a magáét a zenekar jó ritmusvonalához. A Marillion akkoriban egészen biztosan a progresszív rock rajongóinak legnagyobb reménysége volt, és amikor kiadták a debütalbumukat, ezeket a reményeket messze felülmúlták. Felséges mesterművet és az új műfaj, a neo-prog rock végleges albumát alkották meg, amelynek akkor akaratlanul a társszerzői voltak. Ez a debütálásnál csak kevés zenekarnak sikerül.
Hogy különleges lemezről van szó, azt már a remek borító is elárulja, Mark Wilkinson munkája, amelyen egy szomorú udvari bolondot láthatunk hegedűvel (a zenekar korai időszakának védjegyét), ahogy magányosan és összetört szívvel hiába próbál szerelmes dalt írni. Ez a szokatlan figura természetesen csak egy a Fish számos megszemélyesítése közül, amelyek bevezetnek minket a mélyen személyes szövegek világába. Az album központi témája ugyanis a boldogtalan szerelem és az emberek közötti elidegenedés, amely a modern világban gyakran uralkodik. A lemezen hat kiváló minőségű, hosszabb szerzemény található, többnyire epikus motívumokkal, és mindegyiket kivételes változatosság, intenzitás és innovatív szellem jellemzi. Vagyis a progresszív rock legjobb tulajdonságai. Az albumot emellett remek produkció is kiemeli, amely egészen biztosan megelőzte a korát.
A „Script For A Jester’s Tear” szomorú, halk bevezetővel nyit, amelyben Fish melankolikus hangját halljuk, kifejezve a szeretett személy elvesztése fölötti mérhetetlen fájdalmat. Ezt követi a (legendás) ütős dobátvezetés, majd belép Rothery „síró” gitárszólója. Fish drámai éneke tele van megállíthatatlan hévvel, a melankóliától a dühig ível, amilyet csak egy összetört szív szülhet. Hangja a gitárszólók összefonódásával kivételes hangulatot teremt, amely hangulatban és ritmusban folyamatosan változik. Az egyes átvezetések között váltakoznak a nyugodt és drámai részek, Fish éneke pedig ilyenkor gyakran elbeszélőként szól. A legnagyobb hatású, legnosztalgikusabb és legdrámaibb pedig a szerzemény kivezetése a halhatatlan terces dallammal és a kivételes énekkel, amely még sokáig borsódzik a hallgató hátán. Kétségtelenül a (neo) progresszív rock történetének egyik legmelankolikusabb és legérzelmesebb, ugyanakkor legfelségesebb darabja, és szerintem a zenekar ezen korszakának végleges kompozíciója (egyben a zenekar általam legkedvesebb műve). Következik a klausztrofóbiásan ütős „He Knows You Know” messziről felismerhető gitárriffjével, amely az elidegenedésről és a drogfüggőség okozta őrületről szól. Ismét hallhatjuk Fish drámai és szinte szenvedő hangját, ahogy a függő elidegenedéséről énekel, aki stresszben, mániákban, őrületben és a drogozás okozta illúziókban fuldoklik. A Kelly szintetizátorán megszólaló legendás átvezetések és Rothery melankolikus szólója pedig meghozzák a fő csúcspontot. Amikor Fish ismét belép a „he knows you know” sorokkal, kísérővokálok erősítik meg, és ekkor a szerzemény eléri a csúcsát. Csodálatos dal, és az elsők egyike a rockban, amely egyértelműen felhívja a figyelmet a drogozás problémáira. A zenekar második kislemezén is megjelent. Az album számos csúcspontjának egyike az epikus és rendkívül változatos „The Web”, egy újabb felséges alkotás, amely örökre ott marad a rajongók szívében. A dalban elsősorban a kivételesen sokszínű átvezetések és a Rothery ötletes, finom szólóinak sora nyűgöz le, amelyeket Kelly szintetizátorai támasztanak alá. Ezúttal is a mű fő hordozója Fish rendkívül változatos és karizmatikus éneke, amely a számot nemegyszer egészen más szférákba, mondhatni egy másik dimenzióba emeli. Hihetetlen, milyen hangulatot képes teremteni ez a kivételes énekes, aki egyébként a technikai képességeiről sosem volt híres. Különösen „öl” a Rothery-szóló a középső részben, amely egészen biztosan az egyik legjobbja az albumon. Még inkább elvarázsol abban a pillanatban, amikor csatlakoznak hozzá Pointer dobjainak gyors átvezetései és Kelly ambient billentyűinek ragyogó betörése. Aztán Fish, ismét egészen más hangszínnel, új dimenzióba viszi a művet. A zárlatban Kelly és Rothery szólóinak kiváló összjátéka következik, erőteljes ritmusvonallal alátámasztva, és természetesen Fish éneke, amely végleg felfejti ennek a csodálatos, sokrétegű szerzeménynek a sűrű hálóját. Három végletekig drámai alkotás után jön a pihenő pillanata és a szórakozás ideje. Megszólal ugyanis az felejthetetlen „Garden Party”, ma is a zenekar egyik legkedveltebb száma. Nem nehéz kitalálni, miért. Egyszerű, könnyedén ugrándozó, egyenletes ritmusával és a brit felső burzsoázia dekadenciájáról szóló évődő szövegével rendkívül szórakoztató alkotás, amely a zenekart először mutatja meg kiváló mulattatókként is, jó humorérzékkel. A fő refrén ugyan nem valami kiemelkedő, az egyes hangszeres részek viszont kivételesen szórakoztatóak és eredetiek. Ez elsősorban Fish énekére igaz, amely itt az album egyik legjobbja. Különösen mulatságos az a rész, amikor Fish a versszakokban a vidám társaság legkedvesebb titkos időtöltéseit írja le. Ezúttal sem hiányoznak a markáns gitár- és billentyűszólók. A végén a dal különleges fordulatot vesz, amikor gyors ritmussal zárja a kerti partira szóló meghívást. A következő szerzemény, a „Chelsea Monday” hangulata és szerkezete megint teljesen más, hiszen meglehetősen sötét, lassú bevezetővel nyit. Majd Fish zamatos énekjátéka után belép Rothery gyilkos szólója, amely a hallgatót ismét lenyűgözi az intenzitásával és finomságával. Különösen jólesik a terces dallamok bevetése, amelyek kissé már az Iron Maidenre jellemző dallamokra hajaznak. A legjobb rész pedig az, amikor Fish dühös és melankolikus éneke harmonikusan összefonódik a gitárszólókkal. A szerzemény tele van sokféle hangulattal, közben végig feszült, komor atmoszféra uralkodik. Az album utolsó darabja a csavaros és változatos mestermű, a „Forgotten Sons”, amely egy múltbeli terrortámadással kapcsolatos tragikus eseményeknek állít emléket, és szerintem Fish teljes pályafutásának néhány legjobb énekteljesítményét tartalmazza. A ritmus itt az album egyik legintenzívebbje, Rothery ízléses szólói pedig ezúttal a produkcióban egy hajszálnyit háttérbe szorultak. Ennek ellenére ezúttal is bemutat néhányat a legjobb és legütősebb szólói közül. A középső részben egy funky ritmus és gitárszóló is meglep, aztán jön a lényeg. Ahogy már említettem, Fish itt csúcsformában van, és fő pillanata a középső részben jön el, ahol egy rövidebb elbeszélést enged meg magának egy őrült, uszító vallási fanatikus szerepében. Különösen sokkoló a záró, fanatikus „amen” kiáltása, amit még néhány militáns kiáltás követ. Az egyik legjobb kritika az olyan képtelenségekre, mint a szervezett vallások és a bürokrácia. A csúcspont pedig a legendás, epikus zárlat melankolikus gitárszólóval és Fish végsőkig feldühödött énekével, amely az összes elfeledett fiúhoz szól, akik a világ mindenféle öngyilkos szektájának hatása alá kerültek.
Az 1998-as újrakiadás, amely dupla lemezes, kiváló bónuszszám-válogatást kínál. Ezek közül jelentőségét és ismertségét tekintve egészen biztosan a zenekar legendás első kislemeze, a „Market Square Heroes” emelkedik ki. Egyszerűbben felépített dal, amelyet ugrándozó ritmus és az, hogy Fish éneke itt is kiváló, különösen a dallamos fő refrénben, jellemez. Ezzel a Marillion már a pályafutása elején bebizonyította, hogy kivételes tehetsége van a kompaktabb, kereskedelmileg elérhetőbb művek megalkotásához is (ami a jövőben meg is hozza majd a gyümölcsét). A dal különösen népszerű lett a koncerteken, ahol Fish kelta maszkban, szinte fanatikus lelkesedéssel szólította fel a szöveggel forradalomra a közönséget. A „Three Boats Down From The Candy” talán nevetséges címet visel, de a zenekar egy újabb kiváló, kevésbé ismert műve, amely csak egy kislemez B-oldalán jelent meg. Egy újabb drámai szerzemény, tele hangulatváltásokkal és számos átvezetéssel, amelyet a remek fő átvezetés emel ki, amikor megszólal a kivételes hangszeres rész egy újabb halhatatlan Rothery-szólóval (könnyedén az egyik legjobbja). Ezt pedig Fish melankolikus refrénje követi. Mindkét említett művet azonban könnyedén elnyomja az epikus szvit, a „Grendel”, amely szintén csak kislemezen jelent meg. A zenekar egyetlen hosszabb eposza, amely hosszában (és minőségében is) megközelítette a 70-es évek legendás bandáinak műveit. Egyben a zenekar egyetlen alkotása, amelyet joggal lehet a Genesis valamelyik művéhez hasonlítani. E szerzemény központi motívuma ugyanis meglehetősen emlékeztet a Genesis „Supper’s Ready” klasszikusának motívumára (az „Apocalypse in 9/8” szakasz) a legendás „Foxtrot” (1972) albumról. Mégis a „Grendel” még mindig eléggé különbözik a híresebb példaképtől ahhoz, hogy a zenekar egyik legfelségesebb művéről legyen szó. A szöveg is kiváló. A legendás Grendel-szörny történetét meséli el (a középkori Beowulf-eposzból), de a szörny szemén át (egy modernebb irodalmi előkép nyomán). Bármennyire hasonlít is az említett Genesis-műre, ez a mű mindig egyedi marad, és a zenekar legjobb szerzeményei között van, hiszen soha többé nem alkottak hozzá hasonlót (zenei szerkezet tekintetében). Túlzás volna persze azt mondani, hogy a legjobb művük, de az biztos, hogy addigi legambiciózusabb alkotásuk. A kislemezek B-oldalán megjelent művek közül itt van még a „Charting The Single”, ami egészen biztosan a leggyengébb szám ezen a kiadványon. A másik három bónuszszám a „Chelsea Monday” és a „He Knows You Know” demóverziója, valamint a „Market Square Heroes” alternatív változata (ez a verzió is különbözik attól, amelyik a kislemezen megjelent).
Az album megjelenése után következett a zenekar történetének egyik ritka, de fontos tagcseréje. Mick Pointer, egyébként teljesen szolid dobos és a zenekar eredeti tagja, mint a „leggyengébb láncszem”, Fish kezdeményezésére nem sokkal az album megjelenése után összepakolhatta a holmiját. Helyét Ian Mosley (ex-Steve Hackett, ex-Curved Air) vette át, aki ma is a zenekar dobosa. Sok évvel később Mick végül megtalálta a neki való helyet az újabb neo-prog zenekarban, az Arenában, amely sok tekintetben pontosan azt folytatta, amit a Marillion ezzel az albummal lefektetett.
A „Script For A Jester’s Tear” a progresszív rock történetének egyik legfelségesebb teljesítménye és a zenekar kulcsalbuma (de nemcsak a zenekaré, hanem az egész neo-progresszív rocké). Egyben az az album, amelyet annak ajánlanék, aki nem ismeri őket, és nem tudja, hol kezdje. A zenekar későbbi albumaitól elsősorban kiegyensúlyozott ütősségével és epikusságával különbözik, amit a Marillion soha többé nem ismételt meg (szerintem szándékosan, mert zeneileg más irányba kezdtek fejlődni, amelynek kevesebb köze volt a 70-es évek klasszikus prog rockjának hatásaihoz). A Marillion a következő években még egy sor kiváló és érettebb albumot készített, de egyik sem tudta felülmúlni a felséges debütalbum nosztalgikus aurájét és intenzitását.
Felállás
Fish – ének
Steve Rothery – akusztikus & elektromos gitár
Pete Trewavas – basszusgitár
Mark Kelly – billentyűs hangszerek
Mick Pointer – dob, ütőhangszerek
Produkció
Nick Tauber
Számlista
1. Script for a Jester’s tears (8:39)
2. He knows you know (5:22)
3. The web (8:48)
4. Garden party (7:15)
5. Chelsea Monday (8:16)
6. Forgotten sons (8:21)
Az album hossza: 46:44
Bónusz CD (az 1998-as kiadás)
1. Market Square heroes (Battle Priest version) (4:17)
2. Three boats down from the candy (single) (4:30)
3. Grendel (Fairdest Studios version) (19:08)
4. Chelsea Monday (Manchester Square version) (6:52)
5. He knows you know (Manchester Square version) (4:28)
6. Charting the single (single) (4:51)
7. Market Square heroes (Rerecorded) (4:48)
Teljes játékidő: 95:47
