Szerző: Rok Klemše
Előadó: Symphony X
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2007
Értékelés: 4/5
(Túl)ooooly hosszú öt év telt el az amerikai progresszív metal mesterei, a Symphony X legutóbbi lemeze, a The Odyssey óta. Az utódja annyi csúszást és halasztást megélt, hogy lassan már attól tartottam, a progresszív metal „Chinese Democracyját” kapjuk. A Symphony X viszont – egy bizonyos skótszoknyás egomániással ellentétben – megbízható és profi, és amit megígér, azt teljesíti is… még ha ezúttal kicsit türelmesnek kellett is lennünk.
A Paradise Losttal a Symphony X úgy oltotta ki a szomjunkat, amely már a sivatagi oázis délibábjára emlékeztetett: megszületett talán pályafutásuk legjobb lemeze, és elérték vele azt a tökélyt, amihez – legalábbis szerintem – eddig mindig csak egy lépcsőfok hiányzott. Az amerikai kvintett az öt hosszú év alatt nem dőlt hátra babérjain, hanem keményen dolgozott, és ez a nagyon is sikeres munka már meg is térül: a Paradise Lost kizárólag (jogosan) lelkes, pozitív kritikákat kap, a legmagasabb pontszámokkal, a lemezt pedig nagy betűkkel írják be az év legjobb albumai közé.
Személy szerint elég jól ismerem a Symphony X-et, sőt még annál is jobban, mindig szerettem őket, de a „nagyon jó banda” szintjén túl nálam eddig nem jutottak. A Paradise Lost viszont kifújta az agyamat, mint egy jól célzott sörétes lövés közvetlen közelről! A cím szerinti paradicsom ugyan elveszett, a Paradise Lost azonban az a tiltott fa, amelynek gyümölcséért nem kiűznek az édenből, hanem minden leszakított alma (értsd: dal) csak fokozza a vágyat, és úgy vonzza az embert, mint lámpafény a molylepkét!
A Paradise Lost a modern progresszív metal magnum opusa, a Symphony X pályafutásának legnehezebb és legmodernebb műve. Megvannak azok az elemek, amelyeket az együttes korábbi lemezein megszerettünk, de most egy lépéssel továbbmennek, és megalkotják eddigi legagresszívebb albumukat. A Paradise Lost tele van dühös neoklasszikus szólókkal, hatalmas, bombasztikus riffekkel, morgó ritmusszekcióval és az egész fölött lebegő, agresszív Allennel. Russell olyan fényben mutatkozik be az új lemezen, amilyenben még nem láthattuk. Ennyire agresszíven Allen még sosem szólt, olykor már szinte a brutális thrash-ének közelébe jut, de többször bebizonyította már, hogy hihetetlenül sokoldalú énekes, és a Paradise Loston ezt még tovább fokozza. Egyik pillanatban úgy szól, mint egy veszett kutya, a következőben már a falzett magasságaiban jár. Megalkuvás nélkül! A Symphony X mindig is megtalálta az egyensúlyt a technikás és a dallamos hangzás között, anélkül hogy belefulladt volna a hangszeres tudás fitogtatásába, mint néhány zenésztársuk. A Paradise Lostön is bizonyítja a zenekar, hogy a progresszív power metal éllovasa, ezúttal viszont az egészet sötétebb, komolyabb köntösbe csomagolja, amihez az árulásról, bosszúról, korrupcióról, ártatlanságról, haragról szóló szövegek is hozzájárultak. De nyugi, a Symphony X nem esik abba a csapdába, hogy csak azért legyen nehéz, mert az szép. Az egy óránál valamivel hosszabb mestermű így soha nem válik unalmassá vagy ihlet nélkülivé. Köszönhető ez Michael Romeónak is, aki a már-már szállóigévé vált, lehetetlen gitárzsonglőrködés mellett kiváló ritmusmunkát is letesz az asztalra (csak hallgassátok meg a Set the World on Fire-t, ahol Romeo ritmusvonalai ragasztóként tartják össze a dalt), hihetetlen dallamos harmóniákat és eredeti riffeket hoz, így a lemez rendkívül változatos. Megemlítem még a lemez egyik személyes kedvenc pillanatomat is – Mike LePond basszusgitáros általában kissé a háttérben marad, a Domination basszusszólós felvezetése viszont a legjobb fényében mutatja meg.
A Paradise Lost azonban nem csak brutális fűrészelést kínál, ellenkezőleg: a nyugodtabb, könnyedebb, neoklasszikus részek ugyanolyan jók, mint a fűrészelős témák. Remek példa erre az Eve of Seduction, a Seven (e dal teljes őrületének Hacsaturján, a Sabre Dance szerzője is örült volna) és a Revelation (Divus Pennae Ex Tragoedia), amelyekben a jó öreg Allen hihetetlenül tiszta hangon mutatkozik be. A produkció a zenéhez hasonlóan tökéletes, kristálytiszta minden hangszer és Allen éneke is, a keverés is hibátlan. Szinte az összes dal refrénje már-már valódi tudatalatti üzenet: magam is önkéntelenül dúdolom a Set the World on Fire fantasztikus refrénjét, és biztos vagyok benne, hogy nálatok is rögzülni fog.
A Paradise Lost a progresszív metal modern mesterműve, amelyet idén rendkívül nehéz lesz felülmúlni, még a Dream Theater Systematic Chaosának is, így nyugodtan sorolom már most az idei év legjobb lemezei közé. Reméljük, hogy a következő Symphony X-albumig nem telik el megint öt év.
Felállás
Sir Russell Allen – ének
Michael Romeo – gitár
Michael Pinnella – billentyűs hangszerek
Mike LePond – basszusgitár
Jason Rullo – dob
Produkció
Michael Romeo, Jens Bogren
Dalok listája
1. Oculus ex Inferni 02:34
2. Set the World on Fire (The Lie of Lies) 05:55
3. Domination 06:29
4. The Serpent’s Kiss 05:03
5. Paradise Lost 06:32
6. Eve of Seduction 05:04
7. The Walls of Babylon 08:16
8. Seven 07:01
9. The Sacrifice 04:49
10. Revelation (Divus Pennae ex Tragoedia) 09:17
