Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Camel Productions
Megjelenés: 1992
Értékelés: 4/5
Az „On The Road 1972” a Camel – a brit szimfonikus prog ma is csúnyán mellőzött mesterei – minden rajongójának igazi történelmi ereklye, hiszen az egyik legelső fellépésüket rögzíti, még a „Camel” (1973) című első albumuk megjelenése előtt, egy olyan estén, amikor mindenki csúcsformában volt. A felvételen ugyanis a Camel eredeti, klasszikus és legkedveltebb felállásának remek összecsiszoltságát élvezhetjük: Andy Latimer gitáron, fuvolán és énekben, Doug Ferguson basszusgitáron, Peter Bardens billentyűn, Andy Ward pedig dobon. Latimer, aki évek óta a lángot viszi tovább, és 1982 óta az egyetlen eredeti tag, szavai szerint azért választotta ezt a felvételt, mert megvan benne az a tűz, ami annak idején arra inspirálta őket, hogy együtt kezdjenek zenélni. Ennek az együttműködésnek a gyümölcse az első négy album lett, amelyek ma is a legjobbak a életművükben, és amelyeken olyan klasszikusok szerepelnek, mint a „Slow Yourself Down”, a „Never Let Go”, az „Arubaluba”, a „Freefall”, a „White Rider”, a „Lady Fantasy”, a „Rhayader”, a „Rhayader Goes To Town”, a „Song Within a Song”, az „Another Night” vagy a „Lunar Sea”. Ezek a dalok a mai napig csiklandozzák az intelligensen felépített dallamok és a zene szerelmeseinek érzékeit, és elképesztő kifejezőerejükkel még mindig képesek meglepni.
Bár a hangzás nem makulátlan, aligha mondanád meg, hogy bootlegről van szó.
A műsor ugyan csak négy számot tartalmaz, de mindegyik eposzi hosszúságú. A fellépést, ahogy várható, a halhatatlan „Lady Fantasy” (Mirage, 1974) nyitja, a Camel valószínűleg legismertebb klasszikusa, amelyben az újító szellem elképesztő dinamikával és spontaneitással párosul. Hihetetlen, hogyan sikerül nekik a sok tempó- és ritmusváltás közben is megőrizni a dallamosságot, és ez az egyik fő oka annak, hogy a Camel – minden kereskedelmi hírnév hiánya ellenére – mindig kultikus státuszt és hatást élvez a progresszív zenészek számos későbbi nemzedékére. A tagok közti összhang irigylésre méltó szintű, ami a „Six Ate” (Camel 1973) remek előadásán is hallatszik; ebben az instrumentális darabban a jazz-rock fusionnel kacérkodnak, ami az eredeti hangzásuk fontos építőköve volt. Andy Ward az egész felvételen kiváló formában van, és bizonyítja, hogy a progresszív rock történetének egyik legújítóbb dobosa. A Camel a „White Rider” című szimfonikus mestermű kiváló változatával is előáll, amely híven tükrözi a könyvmoly, Tolkien-rajongó hírnevüket, pedig ez a zenekar egyik kevés, közvetlenül a fantasy témához kapcsolódó műve. A mellotronhullámok és a VCS3 szintetizátor hangjai itt is, ahogy kell, hihetetlenül ízlésesen kerülnek a keverékbe, és amikor még Latimer érzékeny gitárvonala is beúszik, a Camel-mese tökéletes. Bár az ének mindig is a zenekar kritikáinak fő célpontja volt, nekem a szívből jövő, történetmesélő erejű kifejezés sokkal fontosabb a technikai fölénynél vagy a „túlságosan előtör belőlem az egoerotika” stílusú kakaskodásnál. A jazz fusionnel átitatott, epikus instrumentális „God Of Light”, eredetileg Bardens szólómestersége, amely sajnos egyetlen stúdióanyagra sem került fel, minden bizonnyal az egész felvétel csúcspontja. Korántsem a hossza miatt, ami akár útjában is lehetne (időnként 20 percig is elnyújtották), hanem a határtalan energia miatt, amelyet mindenki elképesztő összhangja áraszt, különösen Bardens Hammond B-3 orgonaszólói és Ward hihetetlen dobátvezetései. Itt a Camel először mutatkozik meg az improvizáció mestereként is, noha koncerten ez általában nem igazán volt az ínyükre.
Az „On The Road 1972” kiváló dokumentuma egy akkor még fiatal és ambiciózus zenekarnak, amely szívvel-lélekkel a zenéjének élt, és nem érdekelte, milyen magasra kerül a rádióban valamelyik száma. A zenekar esszenciája Ferguson távozása után lassan teljesen megváltozott, és nem kevesen vannak meggyőződve arról, hogy máskülönben stabil felállás maradtak volna, sokkal egyenletesebb hangzással, bár kétlem, hogy ez bármit is fékezett volna az AOR-ral való flörtölésükön a 80-as években. Bardensot pedig, aki 1978-as kilépése után sikeres szólókarriert is épített (főleg az ún. „new age” zene terén), és akit évekkel ezelőtt alattomos betegség ragadott el, még sokáig fogjuk hiányolni. Kevés billentyűs játszott a rockzenében ilyen tűzzel Hammond-orgonán, mint ő. Ward 1981-es távozása után évekig súlyos depresszióval küzdött, néhány hétre még a Marillionhoz is csatlakozott, amikor új dobost kerestek, majd a 90-es években beszállt Bardens akkori „sztáros” projektjébe, a Mirage-ba, amelyben a Caravan néhány tagja is játszott. Ward állítólag azt is tanácsolta Latimernek, hogy a zenét a legjobb szürkületben hallgatni.
Andy saját kiadójának, a „Camel Productions”-nek kiváló húzása, hogy a hivatalos bootlegek sorozatának első darabjaként – amellyel a jól megőrzött koncertfelvételeket akarták megvédeni az illegális másolástól – az egyik legrégebbi felvételüket adta ki, amely a zenekart abban a pillanatban mutatja, amikor a művészi bizonyítási vágy és a kihívások utáni sóvárgás még magas lánggal égett. Ezt csak lelkesen üdvözölhetem. Minden felvétel, amelyen Bardens közreműködik, egyben emlékmű is a legendás zenésznek, aki ma is inspirációs forrás, és emlékeztet arra az eredeti Camel-hangzásra, amilyen soha többé nem lesz.
Felállás
Andrew Latimer – ének, gitár
Doug Ferguson – basszusgitár, vokál
Peter Bardens – billentyűs hangszerek, vokál
Andy Ward – dob
Produkció
Andrew Latimer
Számlista
1. Lady Fantasy
2. Six Ate
3. White Rider
4. God of Light Revisited
Az album hossza: 44:18
