Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Opeth
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2014
Játékidő: 55:40
Értékelés: 5/5
A svéd Opeth az elmúlt néhány évben lenyűgöző átalakuláson ment keresztül: a progresszív death metaltól eljutott a progresszív rockig. Ez elsősorban a frontember-gitáros Mikael Åkerfeldt érdeme, aki odavan a „régi iskolás” progresszív rockért, egyúttal a modern skandináv rockszcéna egyik legtehetségesebb zeneszerzője és legéleslátóbb szövegírója, és sok mindent eltanult barátjától, a kultikus brit zenésztől és producertől, Steven Wilsontól (Porcupine Tree) is. Wilson hangmérnökként az Opeth legújabb stúdióprojektjében is közreműködött. A „Pale Communion” még határozottabb és merészebb elmozdulás a hetvenes évek progresszív rockja felé, mint amit az Opeth az remek elődön, a „Heritage”-en (2011) csinált. Ezúttal még dallamosabb irány győzött, nagy hangsúllyal a dallamos vokális harmóniákon, így nem meglepő, hogy ez is egy olyan stúdióalbum, amelyen nincs nyoma Mikael hörgésének.
Akárcsak a „Heritage” esetében, a „Pale Communion” is azt a stílusirányt hozza, amelyet Åkerfeldt Wilsonnal együtt a Storm Corrosion projektben is aktívan kutatott. Ez ambient hangulatú, sötét progresszív rockot jelent, időnként jazzes, klasszicizáló és progmetalos finomságokkal, kötelező háttérként pedig a billentyűs Joakim Svalberg hozta hatalmas mellotronfüggönyökkel. Åkerfeldt csapata a mellotronra még a korábbinál is jobban rágyúrt, és az sem kétséges, hogy a szimulált zenekari hangzás ilyen bőséges használatára büszke lenne a (korai) King Crimson, a (korai) Genesis és a Camel is, vagyis Mikael néhány kedvenc példaképe. A dalok többségét valami archaikus, szinte középkori hangulat jellemzi, amelyhez a pásztoridillt idéző hangszerelések változatos használata ad kulcsot, miközben egy-egy gitárfrázis, a kettős gitárharmóniák és a ritmikai árnyalatok helyenként szinte keleties ízt visznek a zenébe, ami egy skandináv együttesnél különösen érdekes és szokatlan.
Az „Eternal Rains Will Come” rengeteg őrült dobátvezetéssel és ötletes cintányérozással meglehetősen kompromisszumok nélküli felvezetése az albumnak, amelynél rögtön eláll a lélegzeted. Hamar eluralkodik a titokzatos, komor hangulat, amelyet finom zongorafutamok és pásztoros gitárvariációk fokoznak. Az Opeth tagjai ezután mesterien formálnak epikus motívumot, amelyhez idővel csatlakozik Åkerfeldt dinamikus éneke. A fenséges, nosztalgikus vokális harmóniákat végig összhangban fűzik össze a mellotronfüggönyök, a szórakoztató hangzásbeli színt pedig egy keleties hangulatú gitárfrázis adja.
A „Cusp Of Eternity”, amely kislemezként is megjelent, és az Opeth egyik örökzöldje lesz hamarosan, vastag basszusvonalakra épül, a perzselő gitárfutamok pedig Åkerfeldt énekét támasztják alá, amely ezúttal olyan, mintha egy szenvedő ember könyörögne a sivatagban. A dal csúcspontja megrendítő refrénje, rusztikus díszítésekkel és epikus vokális harmóniákkal, a titokzatos hangulat pedig valamiféle udvari intrikákat idéz a sötét középkorból (George R.R. Martin „A tűz és jég dala” című fantasysagája jut az ember eszébe). A virtuóz gitárszóló szépen feldobja a zseniálisan hangszerelt szerzemény dinamikus szerkezetét.
A „Moon Above, Sun Below” közel 11 perces proggressziv rock-eposz, amely rendkívül dinamikus hangzásával biztosan a Porcupine Tree rajongóinak is tetszeni fog, a brutális ritmusváltások és Åkerfeldt ezúttal nyersebb, dühösebb énekmódja viszont teljességgel az Opethre jellemzők. A közbeiktatott, kissé pszichedelikus betétek tovább mozgatják az átható melodramatikus atmoszférát, amelyben a mellotron megéli nagy diadalát, az akusztikus gitáron pedig elégikus akkordok sem hiányoznak. Ilyenkor jól hallatszik néhány hetvenes évekbeli progrockegyüttes hatása, amelyeket Mikael „tövéről hegyére” végighallgatott. A harcias progmetalos futamok ízlésesen olvadnak össze a masszív mellotronháttérrel, ami az érdekes vokális variációkkal együtt megrendítő atmoszférát teremt. A rövid akusztikus közjáték tulajdonképpen nyitány egy kifejezetten sötét szakaszhoz, amelyben nagy hangsúlyt kapnak az orgonák masszív rétegei. A többszólamú harmóniák és a dühös gitárfrázisok, amelyekben elsősorban a másik gitáros, Fredrik Åkesson hagy nyomot, szépen összeolvadnak. A hömpölygő mellotronfüggönyök eközben megteremtik az epikus diadalt, amelyet az égi és pokoli hordák Åkerfeldt metafizikus költészetéből ünnepelnek.
Az „Elysian Woes” melankolikus, akusztikus bevezetővel nyílik, amely hangulatában egy hosszú utazás végét idézi. Az instrumentális részben néhány szimfonikus hangszerelés enyhén a klasszikus Genesisre emlékeztet, amit a mellotron még tovább erősít. Teljesen egyedi kifejezést ad Åkerfeldt melodramatikus éneke, amely a melankolikus kísérettel érzelmes zárlatot teremt. A „Pale Communion” egyik legjobb pillanata kétségkívül a szellemes jazz rock fusion csemege, a „Goblin”. Lenyűgöző instrumentális alkotás, amelynek fusion-improvizációi, főleg a Mendez–Axenrot ritmusszekció és az elektromos gitár között, olyan brit jazzfusionösökre emlékeztetnek, mint a Colosseum II vagy a Brand X, ha pedig kapnának hozzá egy trombitát is, biztosan a Nucleust idéznék. Talán ez a briliáns instrumentális szám előrevetíti az Opeth jövőbeli hangzásirányát, amelyben még nagyobb hangsúlyt kap a jazz rock fusion, és ez egyáltalán nem lenne rossz.
A „River” pásztoros folkballadaként indul, kellemes akusztikus hangszeréssel és többszólamú refrénnel, ami megint csak a hetvenes évek progklasszikusainak némelyik teljesítményére emlékeztet, és itt el kell ismerni, hogy az Opeth már rég nem szólt ennyire ambientesen barátságosan és világosan, ami e nagy skandináv „sötétlelkűeknél” valóban drasztikus változás. Ízléses gitárszóló dobja fel a pozitív hangulatot, aztán a szakrális orgonák és Mikael kaméleonszerű énekmódja hirtelen azt eredményezi, hogy a zenekar hangulatilag megint több évszázaddal visszautazik a múltba. Az instrumentális szakaszban újra nagy fusion-improvizátorokká változnak, a mellotronhullámok pedig ismét bizonyítják, hogy Åkerfeldt rajongása erre a legendás billentyűs hangszerre egyszerűen határtalan. A záró rész ennek ellenére még mindig igencsak progmetalos színezetű.
A „Voice Of Treason” című dalban újra a sötét Opeth uralkodik, mintha épp most mászott volna elő a komor svéd erdők aljnövényzetéből. A briliáns ritmusváltások, ahol a felfeszített gitárfutamok és a fenséges zenekari hangszerelések keverednek, igazi csemegék a melodramatikus, ambientes csúcsra járatások minden rajongójának. Åkerfeldt énekesi karizmájával megint gondoskodik róla, hogy a dal üzenetében számos összeesküvéses-ezoterikus tartalmat lehessen kihallani, miközben csak úgy mellékesen a szimfonikus fenségbe „valahonnan” egy keleties motívum is belopózik, amely biztosan tetszene a legendás Asszaszin-szektának is.
A záró eposz, a „Faith In Others” meglehetősen szemérmetlenül két King Crimson-klasszikusból merít ihletet: részben az „In The Wake of Poseidon”-ból, főleg pedig a „Starless”-ből, hiszen szinte azonos hangszereléseket, a „Starless”-hez hasonló nyitómotívumot és sötét, fatalista atmoszférát tartalmaz, de nem kell tartani attól, hogy tiszta másolatról lenne szó. Itt végleg diadalmaskodik a mellotron, a lehető legjobb King Crimson-hagyományban. Évekkel ezelőtt páran Steven Wilsonról és a Porcupine Tree-ről mint a King Crimson szellemi örököseiről beszéltek, de úgy tűnik, az Opeth lassan a legfőbb várományosa ennek a hízelgő címnek. Åkerfeldt itt a teljes album legjobb énekteljesítményét nyújtja, érzelmi változatosságban sincs hiány, ami remek összhangban van a zenekari függönyökkel és a minimalista gitárimprovizációkkal. E kiváló szerzemény csúcspontja az epikus refrén többszólamú harmóniákkal, amely a hangszereléssel párosulva elképesztően melankolikus, mégis fenséges finálét teremt, a legjobb shakespeare-i tragédiák szintjén.
Az Opeth a „Pale Communion” című lemezzel komoly esélyesét hozta tető alá 2014 legjobb progresszívrock-albumának. Művészi érésük ismét mesterművet termett, amely hangzásbeli és hangulati mélységével minden szempontból lenyűgöz. A metalos „hívek” néhány korai kommentárja a „Pale Communion” zenei tartalmáról meglehetősen türelmetlen, olykor egyenesen nyíltan ellenséges volt, ami a maga módján szomorú, hiszen teljes tudatlanságról és műfaji begyöpösödésről árulkodik, ugyanakkor másfelől várható is volt, hogy az Opeth rajongótábora még az eddiginél is jobban két pólusra szakad. A kőkemény metalosoknak is előbb-utóbb meg kell békélniük azzal, hogy az Opeth a hangzásbeli fejlődését a művészi és érettségi fejlődés következő szakaszába vitte, a múltat pedig messze maga mögött hagyta.
Felállás
Mikael Åkerfeldt – ének, gitár, produkció, művészeti vezetés
Fredrik Åkesson – gitár
Joakim Svalberg – zongora, billentyűs hangszerek
Martín Méndez – basszusgitár
Martin Axenrot – dob, ütőhangszerek
Produkció
Mikael Åkerfeldt
Számlista
1. Eternal Rains Will Come (6:43)
2. Cusp of Eternity (5:35)
3. Moon Above, Sun Below (10:52)
4. Elysian Woes (4:47)
5. Goblin (4:32)
6. River (7:30)
7. Voice of Treason (8:00)
8. Faith in Others (7:39)
