Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: IQ
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1987
Játékidő: 64:26
Értékelés: 3.5/5
Az angol IQ az új hullámos progresszív rock egyik legjelentősebb képviselője volt, és egy ideig – főleg a remek „The Wake” (1985) megjelenése után – úgy tűnt, hogy a Marilliontól hamarosan átveszik a jogart, és ők lesznek a mozgalom legizgalmasabb zenekara. A nyolcvanas évek közepén az egyik olyan ritka formáció voltak, amely a hetvenes évek néhány prognagyságának hatását magán viselő progresszív rockot játszott, és úgy tűnt, hogy csak tovább erősítik majd magas színvonalú zenei artizmusukat.
Ez nem következett be, mert Mike Holmes gitárosnak, Martin Orford billentyűsnek, Tim Esau basszusgitárosnak és Paul Cook dobosnak más elképzelései voltak a zenekar jövőjéről, mint a karizmatikus énekesnek, Peter Nichollsnak. Az IQ-t hirtelen egy kicsit kereskedelmibb, „pop” vizekre akarták terelni, mert már nem volt elég nekik a progresszív rock újjáélesztői körében élvezett kultikus státusz, és a zenéjüket a tömegekhez is közelebb szerették volna vinni. Talán a Marillion volt a fő ihletforrás ehhez a döntéshez: ők voltak az egyedüli neoprog zenekar, amelynek sikerült a nagy kereskedelmi áttörés anélkül, hogy eladta volna a lelkét. Az idealista Nicholls nem értett egyet az új iránnyal, és inkább otthagyta pragmatikus cimboráit.
Az ő helyére a tehetséges Paul (P.L.) Menelt hozták, akinek Nichollsához némileg hasonló volt a hangszíne, és aki jó megoldásnak tűnt a zenekar akkori stílusváltásához, amikor elkezdtek új hullámos elemeket vinni a hangzásukba. Petert viszont nem érte utol a karizmájával, színpadiasságával és az intellektuálisan magasra csiszolt költészet iránti érzékével. Vitathatatlan énekesi tehetsége ellenére Menelből hiányzott az a karizmatikus tartalom, amelynek köszönhetően Nicholls – aki maga is sokat tanult Peter Gabrieltől (ex-Genesis) – mindig is olyan népszerű volt az IQ rajongói körében.
A hangzás átalakításának eredménye a „Nomzamo” lett, amelyet egy dél-afrikai kisvárosról neveztek el. Ez a stílusában meglehetősen sokszínű album legalább annyira kötődött a szimfonikus proghoz, mint az új hullámhoz vagy a pop rockhoz, vagyis a zenei stílusok szokatlan keverékéről van szó. A nyitó „No Love Lost” szemléletes példája ennek a két különböző stílussal való „játszadozásnak”. A szám titokzatos és drámai bevezetővel indul, amely néhány korábbi IQ-klasszikust idéz. A középpontban rétegzett szintetizátor-textúrák állnak, miközben Menel jó vokális háttér mellett bizonyítja, hogy az adott körülmények között egész tisztességes énekescsere volt. A dallamos, pop-rockos refrén és a viszonylag egyszerű ritmusváltások azt mutatják, hogy a zenekar megunta a korábbi kísérletezést.
Az IQ mindenáron meg akarta alkotni az első rádiós slágerét, amit a következő szám, a „Promises (As The Years Go By)” is bizonyít: szépen megszerkesztett darab erős új hullámos elemekkel és szép, többszólamú refrénnel. Holmes ízléses, záró gitárszólójával megmutatja, hogy a rádióbarát hozzáállás nem tépázta meg virtuóz erejét. Ironikus módon ez a „pop” irány sok régi rajongót eltántorított, az úgynevezett MTV-generációt viszont a viszonylag gyenge promóció mellett nem sikerült elérni. Ennek ellenére a „Promises” (Nyugat-)Németországban kisebb rádiós sláger is lett.
A címadó dal az új hullám és a világzene elemeit egyaránt tartalmazza, főként Cook ütőhangszerei révén, miközben Menel melankolikus éneke Orford szimfonikus függönyei közepette sikeresen tartja a dallamot. A középső rész melodramatikus csavarja ma is tetszeni fog a korai Marillion és az Arena minden rajongójának, és azt bizonyítja, hogy a „pop” korszakukban sem felejtettek el igényes progresszív rockot játszani. A zárórész szintetizátorhangzása miatt pillanatokra kissé a pop-korszakos Genesisre emlékeztetnek. A „Still Life” kissé könnyes szemű, ritmusában lassú power ballada, élénk vendég szaxofonnal. Menel jó énekesi teljesítménye és a harmonikusan hömpölygő szimfonikus függönyök ellenére az általános álmos hangulat nem hagy mély nyomot maga után.
A „Passing Strangers” újabb, nem túl átgondolt kísérlet egy AOR-sláger megalkotására, ahol az IQ inkább az Asiára emlékeztet, mint önmagára. Az egyes zenészek, főleg Holmes, ezúttal is sokkal jobban érzik magukat a hangszeres részekben, mint a vidám refrén megformálásában, ami az IQ-nak egyáltalán nem áll jól. Az idő próbáját meglehetősen rosszul bírja a skizofrén „Human Nature”, amely tulajdonképpen egy majdnem tíz percesre nyújtott pop rock szám, vendég szaxofonbetétekkel telepakolva – ezt tényleg nem lett volna szabad megengedniük maguknak, ha még jobban akartak hangzani, mint The Alan Parsons Project vagy a Trevor Rabin-korszakos Yes. A középső részben ismét „felébrednek” a klasszikus IQ-k: Holmes és Orford rengeteg teret kap virtuóz művei bemutatására, miközben Menel a lehető legjobb Peter Nicholls-imitációját adja elő. Itt hallatszik a legjobban a neoprog úttörőinek stílusbeli megosztottsága.
A „Screaming” című számban, ahol elektronikusan összepréselt szintetizátor-textúrák uralkodnak, az IQ tagjai időnként az It Bitesra emlékeztetnek, ami egyszerre jó és rossz. Jó, mert bebizonyították, hogy tudnak „prog popot” csinálni, rossz, mert teljesen megtagadták művészi önazonosságukat. A „Common Ground” valamivel több felismerhető IQ-hangzásbeli finomságot tartalmaz, amiről főleg a sötét, melankolikus első rész gondoskodik, a második részben pedig epikus hangszeres szakasz következik, ahol elsősorban Holmes ejt ámulatba érzékeny improvizációival. A bónuszszám, a „Colourflow” című szerelmes ballada, amelyben Menel mellett vendégénekesnő énekel kísérővokált, meglehetősen elcukrozott kirándulás a pop rockba, amelynek hallgatása közben a szacharinszint a szokásos mérték fölé emelkedik.
Az IQ a „Nomzamo” lemezen, a szimfonikus prog és az új hullám hibridjével, szórakoztató, ám kissé vitatott hangzásbeli mutációt hajtott végre, amely hosszú távon nem vált be, az album pedig a várakozásoknak megfelelően kereskedelmi bukás lett. A tömegeknek a gyenge promóció mellett is túl kísérletező, illetve túl progresszív maradt. Az IQ mindenáron két zenei világot próbált összeegyeztetni, ami helyenként jól sikerült, néhány szám viszont rosszabbul állta az idő próbáját, és nehéz belőlük kihallani, hogy ugyanaz a zenekar játszotta fel őket, amelyik az előző két stúdióalbumot is, hiszen érezhetően leengedték művészi mércéjüket. Ezt a kissé skizofrén hangzásvilágot a következő stúdiómunkán is folytatták, aztán beköszöntött a várható „kijózanodás ideje”.
Felállás
Mike Holmes – elektromos és akusztikus gitár, gitárszintetizátor
Paul Menel – ének
Martin Orford – billentyűs hangszerek, kísérővokál
Paul Cook – dobok
Tim Esau – basszusgitár, basszuspedál, ritmusgitár, kísérővokál
VENDÉGZENÉSZEK:
Ray Carless – szaxofon
Phillip Erb – Emu II programozás
Micky Groome – kísérővokál
Jules – vokális duett (9)
Producer
Ken Thomas
Számlista
1. No Love Lost (6:02)
2. Promises (As The Years Go By) (4:34)
3. Nomzamo (7:00)
4. Still Life (5:57)
5. Passing Strangers (3:47)
6. Human Nature (9:41)
7. Screaming (4:07)
8. Common Ground (6:59)
Bónuszszámok:
9. Colourflow (5:26)
10. No Love Lost (zongorás-énekes verzió) (4:12)
11. Common Ground (live) (6:34)
