Our Darkest Days (Limited Tour Edition)

Szerző: Sandi Sadar Šoba

Előadó: Ignite
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2007
Játékidő: 46:48
Értékelés: 4.5/5

Ha az Ignite besorolásán töprengsz, könnyen beleesel abba a érdekes dilemmába, hogy hardcore-ról, az MTV-s ízlésű modern rock mai változatáról, punkról vagy valami egészen harmadik világbeli dologról van-e szó. Az igazság az, hogy az Ignite ezzel a hatáskeveréssel pont annyi intrikát vitt a zenéjébe, hogy utánuk nyúlnak a csinos fiatal lányok éppúgy, mint a jó bulit és a dallamosan éles szerzeményeket szerető szakállasok. A örök érvényű lenyomatot és a függőség magvát az Ignite a Call On My Brothers és az In My Time élesebb, kevésbé csiszolt lemezeivel vetette el, majd a produkciót tekintve tökéletesebb, szívvel teli, a mai társadalom lovagias bírálatát hozó Past Our Means és A Place Called Home albumokkal folytatta, 2006-ban pedig berobbant a világba a kiváló Our Darkest Days is. Véletlenül egy jó barátom, a keményebb HC-dallamosság nagy rajongója jóvoltából került a kezembe egy igazi kincs: a 2007-es európai turnéra kiadott, rendkívül ritka kiadása az említett lemeznek, amely két extra számmal is megajándékozta a közönséget. A pont jókor érkező lázadó kiáltásként az újonnan felfedezett, régi csodálatos darab szikrája végig és még azon túl is feltölt, több tényező miatt, amelyeket örömmel megosztok veletek.

Először is: a mestermű már az első hallgatásra felismerhető, másodszor pedig az Ignite minden, csak nem szokványos Orange County-i banda. A zene rendkívül kidolgozott, de a hihetetlen gitárfal, a remek riffek, a dobok és a basszus mellett is a kulcs a nagy terjedelmű, több oktávos, átható tenor, Zoli Teglas, a kivételes vokális expresszionista hangja, aki lepipálja az összes olyan énekest, aki csak két-három hangszínében is bizonytalan, torokhangú üvöltést tud kipréselni magából. Teglas kívül esik minden versenyen ezekkel összehasonlítva, ha pedig ehhez hozzávesszük az intelligensen megírt szövegeket, amelyek tükröt tartanak az amerikai valóság és a társadalmi egyenlőtlenség elé, miközben megoldásokat is kínálnak megzenésített vázlatok és felvillanások formájában, a mérték szinte betelik, annyira, hogy a további érvelésre már nincs is szükség. Vagy még inkább van? Nem divatos, első hallásra működő játékról van szó, az Ignite minden, csak nem kereskedelmi szempontok vezérelte banda: a gyökerek, az egyenesség és az őszinte tartás a legfőbb ütőkártyája ennek a nagyon hallgatható albumnak, amely a dallamosság mellett sem mond le a nehéz hangzásról és a spontán, robbanékony felhívásról a mosh pitben való önfeledt kitörésre.

Az összes számban közös a tökéletes szerkezet és a természetes hajlam a rendkívüli dallamosságra, ez a bevezető Introtól kezdve végigvonul a lemezen, a szívet átjáró Bleeding erejével pedig az összes ütőkártya előtérbe kerül. Ezek a kiváló gitárpasszázsok, a remek dobok és Zoli örök érvényű, dallamos haragkitörése, amely leszámol a szabadság és a lélek minden megnyirbálójával. 2001. szeptember 11. után az ország a félelem körébe csúszott, a szorongás görcse pedig megváltásként a szabadságjogok és a szólásszabadság (és a gondolat szabadságának) korlátozását hozta magával. A Fear Is Our Tradition összefoglalja az amerikai társadalom minden jellemzőjét az ikertornyok leomlása után, egyik kiemelkedő, dallamos csúcspont megy át a másikba, és vége sincs. Az öttagú, kiváló zenészgárda itt a zenei ihlet új rétegeit hozza felszínre, a számok, mint a kiváló Let It Burn, a punkos, zsarnokság ellen időzített Poverty For All, a mérgesen jó My Judgement Day és rögtön utána a tökéletes Slowdown, szinte megtöltik a füledet és a lelkedet. Az ihlet annyi, hogy minden pórusból szivárog, az érv pedig, hogy a lemezt piedesztálra emeljük, nagyjából annyi, ahány szám van az albumon. Mégsem mehetek el amellett, hogy a saját, tesztoszteronbombákból álló szettjük – mint a Three Years, a szuperlendületes Know Your History vagy a Graffin-féle dallamossággal megkoronázott Strength – mellé idegen tojások is kerültek a tálba.

https://www.youtube.com/watch?v=0jn5AslRvko

Ezúttal az írek, a kiemelkedően politikus hangvételű U2 képében. A Sunday Bloody Sunday az Ignite előadásában nem veszít az álmodozó, baljós hangulatból, ugyanakkor gitárokkal felgyorsítja a belfasti utcákon történt civil mészárlásról szóló elbeszélés fogaskerekét, a kiválóan dallamos Live For Better Days akusztikus záró finálé pedig úgy zárja az albumot, hogy a lemez szaftos magva nem romlik meg, és nem megy tönkre pár elektromosítatlan gitárpengetés miatt. Aztán még egy kis visszatérés Zoli otthonába, a magyar vidékre. Képzeld el a ködfoszlányokat a mező felett, amelyen valaha Attila hadserege járt, most pedig a mezőn átfúj egy fiatal hölgy magyar dallama, akihez az elektromos gitárok sivítása után anyanyelvén csatlakozik Zoli is. A lemez főrészének megkoronázott fináléját pedig két rendkívüli bónusz zárja. A Last Time egy tízmázsás kalapács erejével dörög, a pont az i-re pedig a Bleeding demóváltozata, amely szándékosan brutálisan csiszolatlan, a hangszórókból pedig szinte árad a próbaterem szaga, ahol az Ignite a zsenialitás kelyhébe önti a verejtékét, a vérét és a tiszta dallamos kötődését a földöntúli ihlet asztrális szféráihoz.

Talán úgy érzed, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, vagy akár azt gyanítod, hogy a magasztalás nem teljesen megalapozott, de én elsősorban azt adom ki magamból, ami kémiailag zajlik a saját testemben, a saját lelkemben és a saját gondolataimban. Az Ignite talán tényleg egy szikra a sűrű dallamos kovakőből, amely képes szép lángra lobbantani a lázadást, a fáklya pedig szépen bevilágítja az idő és a társadalom összes sötét zugát, amelyben élünk. Talán valakinek a naiv dallamosság nem teljesen hangolódik össze a forradalom és a lázadás szellemével, de úgy gondolom, hogy a 21. században az erőszakmentes, intellektuális forradalomra való felhívás jobban helyénvaló, mint a barbár fegyvercsörgetés. Az erőszak erőszakot szül. Az Our Darkest Days így összetéveszthetetlen értekezés a személyes felelősségről, sajátos, dallamokkal átszőtt, atipikus HC-punkos előadásmódjával pedig reményt ad arra, hogy a műfaji monotónia szépen továbbfejleszthető, és ezzel túléli majd a klónozottan hangzó zenei univerzum is, amelynek bandái úgy szólnak, mintha a Dolly bárány genetikailag megkettőzött sejtjéből készültek volna, amelyet Fat Mike a Fat Wreck Records pincéjében rejteget. A zsenialitás ritka kitörése ezúttal egyedi bizonyítékot ad arra, hogy az öreg veteránok játékába valami jót és szaftosat a jól felkészült fiatalok is hozhatnak Orange Countyból. Az Ignite így az a kivétel, amely nem erősíti a szabályt, hogy a zenei ihlet bármilyen módon összefügg annak a helynek a földrajzi származásával, ahol a fiatalok és a kevésbé fiatalok lelkesedői úgy döntenek, hogy hangszert ragadnak, és létrehoznak valamit „csak a sajátjukból”. Ez utóbbi csak keveseknek sikerül, az Ignite pedig ezt a zenei zen-állapotot tökéletesen abszolválta!

Felállás

Zoli Teglas – ének
Brett Rasmussen – basszusgitár
Brian Balchack – gitár
Nik Hill – gitár
Craig Anderson – dob

Producer

Cameron Webb

Számlista

1. Intro (Our Darkest Days)
2. Bleeding
3. Fear Is Our Tradition
4. Let It Burn
5. Poverty For All
6. My Judgement Day
7. Slowdown
8. Save Yourself
9. Are You Listening
10. Three Years
11. Know Your History
12. Strength
13. Sunday Bloody Sunday
14. Live For Better Days
15. Last Time (bonus)
16. Bleeding demo (bonus)