Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1975
Játékidő: 42:55
Értékelés: 5/5
A „One Size Fits All” volt Frank utolsó albuma, amelyen kísérőzenekara a legendás The Mothers Of Invention néven működött. Ezt a nevet viselte pályája kezdete óta kísérőzenekarainak többsége, bár a Frank-rajongók többsége egyetért abban, hogy az egyedüli igazi The Mothers Of Invention az első volt, vagyis a 60-as évek második felében működő felállás. Az ezen az albumon közreműködő zenészeknek így az a megtiszteltetés jutott, hogy ők mentek be a történelembe utolsóként, akiket Frank még az eredeti banda hiteles utódainak tekintett.
A Mothers utolsó változatában sok kiváló zenész gyűlt össze, akikkel Frank korábban már dolgozott, stúdióban és színpadon egyaránt. Közülük kiemelkedett George Duke billentyűs, addig kétségkívül a zenekar legnagyobb becsben tartott tagja, Tom Fowler basszusgitáros, Napoleon Murphy Brock szaxofonos, fuvolás és énekes, valamint Ruth Underwood ütőhangszeres. A dobosváltás ezúttal sem maradt el: a „One Size Fits All” a legendás Chester Thompson stúdióbemutatkozása volt. Thompson később a jazz fusion legenda Weather Reportnál lett híres, majd a progresszív rock legenda Genesis koncertdobosaként, valamint Phil Collins koncertdobosaként is.
A vendégek közül külön említést érdemel Frank régi barátja, az excentrikus Captain Beefheart, aki az egyik dalban szájharmonikázik, valamint a legendás blueszenész, gitáros és énekes, Johnny „Guitar” Watson, aki két szerzeményben mutatja meg énektudását. Bár Frank zenei útjára, különösen zeneszerzői szerepére a klasszikus zene, illetve az avantgárd zeneszerzők élete és munkássága hatott a legjobban, például Edgar Varèse, Igor Stravinsky és Anton Webern, gitárosként többször is Watsont nevezte meg azon gitárosok egyikeként, akik a legnagyobb hatással voltak a játékstílusára.
A „One Size Fits All” Frank avantgárd-hard rockos (egyébként igencsak általánosító megjelölés) trilógiájának záró darabja, amelyet a kiváló „Over-Nite Sensation” (1973) és „Apostrophe(‘)” (1974) albumokkal indított el. A „One Size Fits All” tartalmazza pályájának néhány legjobb szövegét. Ezek a maró társadalmi szatírától, amely ezúttal inkább az emberi tömegek apátiájára és butaságára fókuszál, mint a politikára, egészen a „Sofa” záró részének megszokott vécéhumoráig terjednek.
Az album a remek „Inca Roads”-zal nyit, amely Frank egyik legbonyolultabb, mégis legismertebb műve. Ez a csodálatos szerzemény rendkívül szokatlan ritmikai szerkezettel és a falsetto ének szokatlan használatával büszkélkedik Napoleon Murphy Brock előadásában. Mellette a háttérben Frank avantgárd vokális improvizációi szolgálnak társaságul. A kezdeti funkys ritmusok után jazz fusion irányú szakaszba csap át a dal, ahol egy kiváló Frank-gitárszóló robban be. Idővel egy rendkívül kellemes motívum érkezik többszólamú vokális harmóniákkal és számos komikus betéttel vibrafonon. Ezek Frank zenei burleszkjeiben mindig is nélkülözhetetlenek voltak, és ezen az albumon sem hiányozhatnak. Ahogy illik, nem maradnak el a billentyűs űrbéli effektek és az effektekkel eltorzított vokális improvizációk sem. A dal szövege űrlényekről szól, akik évezredekkel ezelőtt valahol Peruban leszállnak, és megalapítják az első civilizációkat. Szatíra ez az akkoriban népszerű könyvekről, amelyeket a svájci sci-fi teoretikus és író, Erich Von Däniken írt híres hipotéziseivel az őskori űrlátogatásokról és azok hatásáról az első emberi civilizációk megjelenésére.
A „Can’t Afford No Shoes” tragikomédia, groove-os hibrid hard rock és blues között, jóval közvetlenebb szerzemény. Itt sem hiányoznak a tréfás vokális harmóniák, azzal a különbséggel, hogy nagyobb hangsúlyt kapnak a gyümölcsöző, blueszal fűszerezett gitár- és zongorafutamok. Ritmikailag Frank pályájának egyik keményebb darabja, éles riff szól a dupla basszusvonal fölött. A szövege manapság ismét rendkívül aktuálissá vált, hiszen a társadalmi recesszióról és depresszióról szóló szatíra, olyan emberekről, akik még cipőre sem telik.
A „Sofa No. 1” romantikus-tréfás jazz rock fusion instrumentális darab, bőséges xilofon- és zongorahasználattal, amely könnyen helyet kaphatott volna bármelyik Frank-féle jazz rock fusion albumon. Itt is a hangszeres tökély sajátos bemutatója ez, és a humoros dallamok alkotásához való kivételes fül bizonyítéka.
A „Po-Jama People” a társadalmi közöny és a népi apátia szatírája, amelyet leginkább Frank fenomenális, blueszal fűszerezett szólója és Duke gyümölcsöző zongorafutamai jellemeznek. Frank közben bevezeti jellegzetes, szarkasztikus, fintorgó énekmodorát is, amelynek fő célja általában az volt, hogy kigúnyolja az emberi ostobaság különféle példányait. Kétségkívül az egyik legnagyobb gyöngyszem kevésbé ismert művei közül.
A bájosan humoros „Florentine Pogen” temperamentumos hard rockos gitárriffekkel, határozott basszusvonalakkal és szellemes, vibrafon vezette ütőhangszeres játékkal van átitatva. Szövegében egy elkényeztetett, gazdag és erkölcstelen városi hölgy szatirikus portréját kapjuk, akihez később csatlakozik Chester gorillája. Itt sem maradnak el a szándékosan nagyon magasan énekelt többszólamú részek és a számos avantgárd vokális improvizáció. Itt elsősorban Frank van előtérben a kutyás „arf-arf”-jaival.
A nagyon rövid „Evelyn, a Modified Dog” szatíra folytatja Frank dalsorozatát, amelyekben érezni a kutyák iránti különleges szatirikus fétisét, s amelyeket gyakran használt az elnyomó szervek, az általános népi eltompultság és a tömeges műveletlenség metaforájaként.
A „San Ber’dino”, amelyben a hírhedt Captain Beefheart is vendégszerepel szájharmonikán, újabb csemege mindazoknak, akik szeretik a kiszámíthatatlan ritmikai kísérleteket és Frank gitárművészetét. A szándékosan becsípettnek hangzó vokális harmóniák és a cowboyosan ugrándozó ritmus remekül illenek a történethez, amely két amerikai déli bunkó siralmas kapcsolatáról szól, akik egy helyi rodeón ismerkednek meg. Teljes zenei arculatát úgy lehetne a legkönnyebben leírni, mint a hard rock, a blues, a country és a funk burleszkes keverékét.
Jön a fenomenális „Andy”, amely az „Inca Roads” mellett kétségkívül a „One Size Fits All” két központi műve közül az egyik. Magában foglalja a jazz fusion, a klasszikus zene, a progresszív rock, az avantgárd és a hard rock legjobb elemeinek palettáját, olyat, amilyet csak Frank zsenijének egyedi fajtája tudott összegyúrni. Zenei felépítését tekintve ez biztosan az album leg„komolyabb” szerzeménye. Az álmos, blueszos kezdő betétek után temperamentumos jazz-funk szakaszba vált át a dal, ahol kiváló gitár- és zongorafutamok csapnak be, valamint rendkívül szórakoztató játékok vibrafonon. A dal legjobb része viszont a ritmikus fokozás során érkezik, majd egy melankolikus gitárriff csap be az űrbéli billentyűs kíséret fölé. Dicséret illeti Napoleon Murphy Brock kiváló énekesi teljesítményét is. Szövegileg remek paródia Andy Devine filmszínészre, aki fekete-fehér westernekben aratott sikert, ahol általában „acélos” férfiakat alakított.
A záró „Sofa No. 2” ritka példánya a vécéhumornak, amilyenből Frank (főleg későbbi) albumain általában jóval több van, itt azonban megelégedett ezzel a maró példával a klasszikus Zappa-szatírából. A szöveg fele, amely egy régi kanapén zajló szexuális-rekreációs tevékenységekről szól, groteszk módon, szándékosan eltorzított operettes megközelítéssel, németül van elénekelve. Ez kétségkívül a kispolgárság és a rendezettség és fegyelem álarca mögé bújtatott hamis erkölcs szatírájának keretében történt (ami a német nyelvű kisországok többségére annyira jellemző). Vagyis olyan témáról van szó, amely az északi szomszédunknál történt tragikus események után ismét rendkívül aktuálissá vált. Ki más jöhetett volna rá, mint Frank, hogy leírja: „Ich bin der Dreck unter deinen Welzen”? Zenei felépítését tekintve maga a dal nem különösebb, hiszen a „Sofa No. 1” központi témája ismétlődik többször, csak ezúttal kissé más zongora- és gitárhangszereléssel. Frank a német nyelvhez való szokatlan hozzáállását a jövőben még megismétli a legendás „Joe’s Garage” (1979) albumon.
A „One Size Fits All” könnyedén bekerül Frank legjobb munkáinak elit körébe. Nehéz lenne olyan Zappa-rajongót találni, aki ne sorolná Frank pályájának tíz kedvenc albuma közé. Ez az az időszak volt, amikor a mester minden új albummal újabb magasságokat ért el, szorgalmasan gondoskodott a kísérleti zene állandó fejlődéséről, és lelkiismeretesen folytatta úttörő és úttörő csillag szerepét az avantgárd rock kiszámíthatatlan terepén. Egyúttal az az időszak is volt, amikor gyakorlatilag folyamatosan cserélgette bandája tagjait, hiszen kevesen tudták tartani a lépést a mester állandó és rendkívül igényes kísérleti szükségleteivel. Ezért nem meglepő, hogy ebből a kiváló felállásból a következő stúdióalbumig csak Napoleon Murphy Brock és Frank hosszú ideje kedvence, Ruth Underwood maradt. A „One Size Fits All” csodálatosan ragyogó ékkő Frank egyedi zenei zsenijéből, amelyre mindazok, akik közreműködtek rajta, még sokáig büszkék lehetnek. Aki pedig szeretne megismerkedni Frank bandájának ezen inkarnációjának (73-75) koncertperfekcionizmusával, annak szívesen ajánlom meghallgatásra a „You Can’t Do That On Stage Anymore, Vol. 2” (1988) dupla koncertalbumot, amely valóban elkapja ennek a felállásnak a lelkét.
Felállás
Frank Zappa – ének, gitár
George Duke – billentyűs hangszerek, háttérvokál
Ruth Underwood – marimba, vibrafon, ütőhangszerek
Johnny „Guitar” Watson – háttérvokál
James „Bird Legs” Youman – basszusgitár
Chester Thompson – dob, hangeffektek, hangok
Tom Fowler – basszusgitár
Captain Beefheart – szájharmonika
Napoleon Murphy Brock – tenorszaxofon, ének, háttérvokál, fuvola
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. Inca Roads
2. Can’t Afford No Shoes
3. Sofa No. 1
4. Po-Jama People
5. Florentine Pogen
6. Evelyn, a Modified Dog
7. San Ber’dino
8. Andy
9. Sofa No. 2
