Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Barclay James Harvest
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1971
Pontszám: 5/5
A Barclay James Harvest a második albumán sem fukarkodott a remek zenei ötletekkel, amelyek már szolid debütálásukat is jellemezték. Sőt, a „Once Again”-nel tovább cementálták és elmélyítették felismerhető hangzásukat, és talán a progresszív oldalak felfedezésében mentek el a legmesszebbre. A BJH-nak ezúttal is saját zenekara van, amely az orkesztrális hangszereléssel ismét szépen gazdagítja az egyes szerzeményeket, és titokzatos hangulatot kölcsönöz nekik. Az orkesztrális paletta, amely az első lemez jókora részét kitette, ezúttal csak a legismertebb klasszikusuk, a „Mockingbird” esetében játszik meghatározó szerepet, ami valószínűleg az egyik fő oka annak, hogy az átlagos rajongó ezt az albumot nevezi a kedvencének. A „Once Again” minden újabb meghallgatással megerősíti, hogy a BJH rövid idő alatt bekerült azon progresszív zenekarok szűk körébe, amelyeket mindig is teljesen egyedi, felismerhető hangzás jellemzett. Az egyes tagok, főként a két fő énekes, John Lees gitáros és Les Holroyd basszusgitáros, ezúttal nagyobb hangsúlyt kapnak, és szépen megmutatják, mennyit fejlődtek az első lemez óta. Mel Pritchard dobos méltán érdemelte ki, hogy korának egyik legsokoldalúbb dobosaként tartsák számon, a zenekar fő motorja pedig ismét Woolly Wolstenholme billentyűs, aki egy cseppet sem fukarkodik a mesteri megoldásaival, főleg mellotronon és Hammond-orgonán. Az album fő erénye ezúttal sem a tagok technikai tudásában rejlik, hanem a kivételes hangulatban és az őszinteségben, amelyet a legtöbb szerzemény sugároz. És bár soha nem voltak a mélyenszántó költészet mesterei, főleg a sokkal híresebb progresszív kortársaikhoz képest, kevés zenekar tudta ilyen jól pasztorális hangulatba olvasztani a mára látszólag egyszerűnek és naivnak tűnő, mégis időtlenül egyetemes üzeneteit.
A rendkívül drámai és melankolikus eposz, a „She Said” a klasszikusaik egyike, a beteljesületlen szerelemről szól. A mellotron vastag rétege, amely bevezet minket a számba, remekül összefonódik Les patetikus hangjával, amely mérhetetlen fájdalmat fejez ki, és a drámai refrénben éri el a csúcspontját. Energikus gitárfutamok, hatalmas ütőhangszeres átvezetések és a végig aktív basszus fokozzák a feszült hangulatot. Ez a középső részben egy időre teljesen lecsillapodik, mert ekkor érkezik egy kivételesen szép, kelta hangulatú fuvolaszakasz, a háttérben orkesztrális hangszereléssel. E melankolikus pasztorális harmóniáknak a mellotron újabb kitörése és a főtéma ismétlése vet véget, amikor John egy érzelmes gitárszólót is bedob. Síró futamai az ütőhangszerekkel és a basszussal összefonódva rendkívüli tragikumot teremtenek. Igazi epikus csemege minden mellotronrajongónak, és biztosan az egyik legjobb szimfonikus progresszív eposz a gazdag pályafutásukban.
A „Happy Old World” melankolikus hard rock szám, tele jó orkesztrális hangszereléssel és a billentyűk okos használatával. Titokzatos intró jellemzi, amelyben ismét Les brillírozik hatalmas basszusgitár-vonalával és védjegyének számító angyali énekével, jó átvezetésekkel a Hammondon, a refrén pedig dallamossága ellenére hangulatában meglehetősen laza. Az ökológiai árnyalatú darab nagy kontrasztot teremt a zene pesszimizmusa és a szöveg optimizmusa között. A zárásban Wooly kitűnő zongora- és Hammond-orgonaszólókkal szolgál. Bár nem kínál kiemelkedő pillanatokat, mégis nagyon szolid szerzemény.
A „Song For Dying” ismét megmutatja, mennyire érez rá a BJH a mélyen vallomásos művek megalkotására, drámai érzékkel és kelta melosszal párosítva: a látszólag egyszerű alkotásból az okos hangszerelés és az egyes hangszeres szakaszok révén kétszer jobbat hoznak ki, mint amit bármelyik másik zenekar tenne. A hangulat John epikus és melankolikus éneke nyomán folyamatosan a szomorútól a megdöbbentően szépig váltakozik. A billentyűk vastag rétegei, amelyek közül ismét a mellotron emelkedik ki, szépen összefonódnak a remek gitárfutamokkal, amelyekkel John bizonyítja, hogy az első lemez óta felhagyott a mostanra felismerhetővé vált gitárbetétek féltésével. A zárlatban a basszusgitár szellemes használatának is tanúi vagyunk, ami Les fejlődését is jól mutatja.
Ezt követi a gyönyörű, misztikus ballada, a „Galadriel”, amelyet rendkívül szép zongora- és mellotronfutamok, akusztikus gitár, csodás orkesztrális hangszerelés és mindenekelőtt John nagyon átélt éneke jellemez. Afféle óda az anyatermészet szépségéhez és halhatatlanságához, Tolkien mitológiájának egyik alakján keresztül. Lehet, hogy ez valakinek kissé naívnak tűnik, de még aki nem rajong Tolkien történeteiért, az sem tagadhatja le e remek ballada kivételes szépségét és varázsát, amely akár a legszebb és legőszintébb is az összes balladájuk közül (és karrierjük során igencsak sok van belőlük!).
A „Mocking Bird” epikus remekmű, valószínűleg a legismertebb daluk egyáltalán, a szimfonikus progrock egyik klasszikusa, egyúttal a rockzene történetének egyik legszebb és legszomorúbb eposza. John éneke ismét csupa melankólia. A remek refrének kiválóan ülnek a csodás orkesztrális hangszerelésen, amely a központi dallamot viszi, és felejthetetlen, varázslatos hangulatot teremt. Mel ütőhangszerei itt-ott szándékosan madárcsörgést idéző hangokat keltenek, miközben a gyönyörű kísérő vokálharmóniák tovább mélyítik a hangulatot. John síró gitárbetéteitől égnek áll az ember haja, a zenekar pedig kataklizmikus csúcspontig fokozza a feszültséget, amikor hirtelen teljes fordulat jön, amely fénysugárként töri át az esős eget, és teljes erővel ragyog fel a még az imént is teljesen szürke és élettelen táj fölött. Az album csúcspontja, és azon klasszikusok egyike, amelyek örökre bevésődnek a progresszív rock évkönyveibe.
Az egyszerű akusztikus ballada, a „Vanessa Simmons” pont jókor érkezik. Lírai naivitása ellenére kivételes szépséget sugároz, ami az angol pasztorál szimfonikus mestereinek sajátja. Ezúttal is John Lees a központi zenész, aki énekével és akusztikus gitárjával az oroszlánrészt vállalja a szám szépségéből. Klasszikus példa arra a balladára, amelyet egy másféle, régebbi korban, amikor bizonyos dolgok még sokkal nagyobb hatással voltak a modern társadalom mintáira, akusztikus gitáron játszottak volna el a választottjuknak.
A „Ball And Chain” szolid hard rockos kísérlet az erőmérésre keményebb kortársaikkal, ami végül elég jól sikerült, bár némileg kilóg az album egészének lüktetéséből. A BJH itt teljesen más típusú zenekarrá változik, és megmutatja, hogyan kell tálalni remek gitárszólókat, energikus riffelést és blues-os énekbetéteket, tiltakozó szöveggel ízesítve.
A „Lady Loves” pedig újabb szép, kissé naiv zongorás ballada, szép kettős gitárharmóniákkal és érzelmes énekkel. A háttérben egy rövid, de fontos közreműködést is hallhatunk az akkor gyakorlatilag még ismeretlen hangmérnöktől, Alan Parsonstól, zsidóhárfán. Egyszerű szerkezete és a szimfonikus hangszerelés teljes hiánya ellenére jó záró az albumnak.
Az újrakiadás bónuszszámai többnyire az eredeti kiadáson már szereplő számok alternatív hangzású verziói, mint a „Happy Old World”, a „Vanessa Simmons” és a „Ball And Chain”. Az „Introduction – White Sails” rövid orkesztrális szerzemény Woolly vezényletével. A bónuszok közül kétségkívül a legjobb a szellemes progresszív hard rock szám, a „Too Much On Your Plate”, amely e tekintetben még az Uriah Heep és a Wishbone Ash egyes alkotásaival is összevethető. Hatalmas ritmusvonal, energikus és érzelmes ének, remek gitár- és Hammond-futamok. Igazi art rock csemege, és a hard rockos elemek tekintetében még a „Ball And Chain”-nél is jobb.
A „Once Again” az egyik legprogresszívebb albumuk egyáltalán, és az a pillanat, amikor a legmesszebbre mentek a szimfonikus zenekari hangszerelés és a melodikus rock pasztorális megközelítésének összeegyeztetésében, így kialakítva a felismerhető hangzásukat. Ebből a szempontból talán a legfontosabb albumuk is. A második felében, amikor néhányan még egy-két progresszív eposzt szívesen hallanának, hirtelen hard rockos és balladás vizekre eveznek, de világos, hogy a BJH sosem akart szimfonikus progresszívvé válni a szó igazi értelmében. Az albumon mindenekelőtt a tagok közötti kivételes varázslat és a csodálatos pasztorális hangulat nyűgöz le, amiből ezúttal egy hajszállal több van, mint legtöbb legjobb lemezükön. Éppen ez a fő oka annak, hogy a „Once Again” a legragyogóbb minta egy tarka pillangó szárnyán, amely a mezők felett repül, miközben Galadriel selymes léptekkel sétál az erdei réteken, és a kakukkot figyeli, ahogy repül a szeplőtelen égbolton.
Felállás
John Lees – ének, gitár
Les Holroyd ének, basszusgitár, akusztikus gitár, billentyűs hangszerek
Mel Pritchard – dob, ütőhangszerek
Stuart „Woolly” Wolstenholme – billentyűs hangszerek, mellotron, gitár, kísérő ének
Producer
Norman Smith
Számlista
1. She said (8:19)
2. Happy old world (4:39)
3. Song for dying (5:01)
4. Galadriel (3:14)
5. Mocking bird (6:38)
6. Vanessa Simmons (3:45)
7. Ball and chain (4:48)
8. Lady loves (3:57)
Az album hossza: 40:21
Bónuszszámok az újrakiadásról (2002):
Introduction – White Sails (A Seascape)
Too Much On Your Plate (live in the studio)
Happy Old World (quad mix)
Vanessa Simmons (quad mix)
Ball And Chain (quad mix)
