Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Dream Theater
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 2005
Értékelés: 3.5/5
Az „Octavarium” tetőtől talpig „progresszív dream theateres” rockalbum, de az „Images And Words” (1992) után kutatni benne óriási hülyeség! Szerencsénk, hogy a zenekar nevéhez méltatlan roncs, a „Train Of Thought” (2003) már a múlté. Az új Dream Theater sehol sem őrjöng céltalanul ágyúdörgésű, ultraszonikus szólózással, hanem tömörebb motívumokat fűz egymás után, így a számokon végigfut a vörös fonal, nem esnek szét darabokra, és az album ebből a szempontból következetes. A nyitó The Root Of All Evil lezárja a Mike Portnoyról és alkoholista éveiről szóló trilógiát (akik jobban ismeritek a zenekart: a „Mike, az alkesz”-trilógia első két része a The Glass Prison és a This Dying Soul). A szám masszív, torzított függönyt húz maga elé, a refrén előtti dramatikus énekdallamok pedig a refrénben gyanúsan dallamosba csapnak át, mint mondjuk az Ana Lee a „Falling Into Infinity”-ről (1995). Ha a „Train Of Thought” dühös metalkodás volt, és Rudessből alig lehetett valamit felismerni rajta, az új lemezen a billentyűk jelentős részt vállalnak az új Dream Theater hangjából. A merengő The Answer Lies Within és a kissé durvább These Walls (ez szolgált promószámként, a lemez megjelenése előtt ezt pörgették a rádiók) stílusban és hangulatban is ikerpár, és teljesen lecsendesítik az albumot. Gyengédek, és hangzásban is finoman lekerekített, egész darabok. Technikailag, az újítás és a kísérletezés adagját tekintve viszont egyik sem nyújt semmi különöset. Magában a These Walls refrénjében él még leginkább újra a zenekar régi, „early nineties” korszaka. Jön a popos-rockos I Walk Beside You, a lemez első igazi meglepetése. A kicsit háttérbe tolt gitárriffet, mint óratiktakolást a refrén előtt, szép kontraszttal fedi be a produkcióban a basszusgitár. Utána könnyed, remek refrén következik (LaBrie fenomenális benne), ami elsőre beleül a fülbe. Ez valószínűleg még azoknak is tetszeni fog, akik odavagytok az U2-ért.
Jön az igazi prog metal csapás a Panic Attackkel. A modernizált, nu-metalosan koszos gitárhang tölti ki a hangkép nagy részét, a szám briliáns dinamikát hoz a jellegzetes, művészien „dream theateresen” megtörő ritmusokkal. Az albumon tulajdonképpen itt ébred fel először igazán, és nyújtózik ki alaposan Portnoy dupla lábgépe is. Remek hangulatváltás ez egy olyan számon belül, ahol a spontán motívumok gördülékenyen követik egymást, végig erényesen, nagyobb sebességi fokozatban játszva! Újdonság a hangminták használata is, vagy hogy is mondjam. Az „elektronikus soundscape-ek” a számok elején és végén, amilyenek eddig nem voltak a Dream Theaternél, kellemes színt visznek a zenekar kifejezésmódjába, hiszen a pályafutásuk során elpazarolt rengeteg hang mellett a Dream Theaternek tényleg vérszerződés kell egy kis frissesség, és ez az egyik út, amely tökéletesen megmenti a bőrüket. A Never Enough szintén teljesen prog metalos, nehezen gördülő szám, amelyben James LaBrie kitűnően hozza az énekszerepet, és rendkívüli érzékével igazi drámát visz a dalba. Néha zavaró, hogy a szólókban nehéz megkülönböztetni Petrucci gitárhangját Rudess játékszerétől, amelyet a pasas maga „the continuum fingerboard”-nak hív.
A lemez számról számra egyre jobb, a végén pedig eléri a csúcsot. A Sacrificed Sons újra felidézi „az ikertornyok földbe döntését” New York közepén. A szövegírásban a zenekar itt határozottan veszít komolyságából és értelmi szintjéből, de a Dream Theater végül is csak „proud citizens of USA”, úgyhogy az ilyen gyerekességek eladásában ma már legfeljebb sajnálhatjuk őket. A szám az elején lustán bontakozik ki, végig ízlésesen fűszerezik a zenekari hangszerelések. Valamivel a közepe előtt a fiúk kijátszák magukat, és veszélyesen szétcincálják a hangszereiket. Csak ebben a számban találkozunk a Petrucci és Rudess közti klasszikus keresztlövészettel a szólókban. A szám lenne a lemez legimpozánsabb pillanata, ha nem követné a 24 perces címadó eposz. Szó szerint eposz, mind a dallamépítés rendkívüli érzékét, mind a hangulati fordulatokat, mind a szilárd kompozíció felépítését tekintve. Az eposz egyébként hanyagul „floydosan” nyit, középpontjában Petrucci „glissando” gitárjával. A kezdeti atmoszféra, amelybe LaBrie kerül, egyenesen jéghideg, a fiú sztereó chorus-echo effekten keresztül énekel, helyenként szinte narrációként, miközben transzcendens gitárszínek és zongoradallamok fedik be. A szám sokrétű Dream Theater tetőtől talpig. Mindenben bravúros. Ahogy említettem: a tömör motívumok, a szépen megfűszerezett dallamok és a sokszínű hangulatok kiváló összefűzésében, amelyek teljesen zökkenőmentesen mennek át egymásba. A fiúk sehol sem lazítják fel a számot holmi elnyújtott, „beteges egymásra licitálós” szólókkal, így nem veszik el a következetességét. Jaj, jaj! És még fuvola is került bele. Itt a fiúk meglepő módon John Myungot is előre engedték, akinek a basszusgitárja valahol a szám közepén zümmögni és zörögni kezd végig a számon.
A számok változatosak. A zenekar tiszta és határozott stílusfókuszáról ezúttal nem beszélhetünk. Pozitívum, hogy a Dream Theater rendkívül érett albumot rakott le az asztalra, hogy Rudess beilleszkedése a zenekarba végre valahogy meghozta az igazi gyümölcsét, hiszen a fiú most a Dream Theater hangzásának egyik szerves részét adja, Petrucci végre nem szólózik önmagáért, a gitárja építő módon, végre egyenrangúan áll a zenekar kifejezésmódjában, Portnoy hozza a szokásosat, kevesebbet a dupla lábgépen, mint régen, és többet a cineken és a tomokon, James LaBrie pedig, ahogy mondtam, a „Train Of Thought”-on elkövetett bűntény után olyan énekkel gyújt, mint régen nem. A Dream Theaternek tehát végre sikerült kihoznia magából a mindent magában foglaló igazi kombinációt. Hallgatható dallamok szép kirakósa, meggyőző, sokszínű hangulatok, mellőzve a hivalkodó szólókitöréseket, ezért a lemeznek igazi „feelingje” van, és meggyőz. A Dream Theater tehát lassan, de érett kifinomultságra tesz szert, ami a zenekar szellemébe általában csak az évekkel költözik be. Mindez megőrzi a Dream Theatert a progresszív rock mai világának egyik központi alakjaként.
Felállás
James LaBrie – ének
Mike Portnoy – dob, vokál, ütőhangszerek
John Petrucci – gitár, vokál
John Myung – basszusgitár
Jordan Rudess – billentyűk, „continuum”, „lap steel guitar”
Produkció
John Petrucci & Mike Portnoy
Számlista
1.The Root Of All Evil (8:07)
2.The Answer Lies Within (5:26)
3.These Walls (6:59)
4.I Walk Beside You (4:29)
5.Panic Attack (7:16)
6.Never Enough (6:33)
7.Sacrificed Sons (10:42)
8.Octavarium (24:00)
Játékidő: 75:46
