Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Dream Theater
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 2003
Értékelés: 2/5
Szóhoz sem jutottam. Ennyi agresszió a Dream Theaternél nem olyasmi, ami mindennap előfordul. Szóval mit a csodát kínál a legfeketébb gondolatok vonata? Először is tisztázzunk valamit, ami nagyon szúrja a szememet a Dream Theaterrel kapcsolatban. Valami hatalmas értelmiségit játszanak, akik a költészetüket magasröptű prédikálásba csomagolják. Viszont amíg Portnoy az interjúiban xenofób módon támogatja az USA agresszív militarizmusát a Föld nevű bolygón, addig a Dream Theater valamiféle magasabb szellemi szférák keresése roppant nevetséges. Ebben még Benny Hill is igazi amatőr hozzájuk képest.
Petrucci gitárja még soha nem szólt ilyen agresszíven koszosan, ilyen recsegősen. Az együttes brutalitás iránti vonzódását már az előző, „Six Degrees Of Inner Turbulence” (2002) című albumán megmutatta. Ennyi félhangos riffelést a Dream Theater még soha nem tálalt (lásd As I Am, Honor Thy Father, In The Name Of God). Ez a „modernizált” hangzás és stílusváltás viszont egyáltalán nem tesz jót James LaBrie énekesnek és a hangszínének. Valahányszor a félhangos gitárriffeket követi, az éneke ezúttal erőltetett kutyaugatásra emlékeztet, vagy James Hetfieldre, aki a bal lábával kelt fel, ráadásul élete legfeketébb napján. LaBrie gyakran a legkülönfélébb effekteken keresztül is énekel, amelyek szándékosan eltorzítják az alaphangját, hiszen a fiúk az eredeti agressziókártyára játszanak. Az együttes így lemezről lemezre egyre töményebb, és közben folyamatosan veszít a dallamosságából. Így a szólisták kiugrásai, illetve az összes hangszer keresztbe-kasul zúduló szuperszonikus géppuskatüze sem bontakozik ki teljesen – ebből ezen a lemezen természetesen nincs hiány, de egyáltalán nem érvényesülnek. Ez azt jelenti, hogy a dallamosság mellett a Dream Theater a komplexitásának egy részét is elveszítette, és az új arculatban jóval lineárisabb lett, miközben a rétegzettség, amely egykor gazdagította az együttest, megállíthatatlanul veszít a jelentőségéből.
A Stream Of Consciousness a végén egy „eszpresszó” barokk szólórepeszekkel a lemez legdallamosabb pillanata, és (valószínűleg csak véletlenül) a hangzásával is a zenekar jobb időire és az „Awake” (1994) című lemezükre emlékeztet minket. Az In The Name Of God-ban Rudess keleties billentyűs betétei és Mike dobjainak változatos munkája visz némi dinamikát a dalba; a dobok itt inkább ütőhangszerként szólnak aláfestésként, ami irigylésre méltó és izgalmas kontrasztot teremt a dalban. Tulajdonképpen a Portnoy/Myung ritmusszekció húzza ki végig a lemezt az abszolút mélypontról.
A Dream Theatert ezúttal nem lehet szó nélkül elnézni. Személyes véleményem szerint a fiúknak már nincs kedvük komponálni, és azt mondták: „Pörgessünk le egy gyors jammelést, a lemez úgyis másképp fog szólni, van nevünk, jól fogyunk! Rajta, csempésszünk be egy kakukktojást, az emberek úgyis hülyék!” Ötlet és akarat is kevés van. A lemez erőből, sietve, gyorsan összecsapva készült. A tökéletes félhangos aprítás és az amúgy szuperszonikus szólók bemutatója, amelyek rejtve maradnak a fül előtt, sajnos nem győz meg. A Dream Theaternek hosszú szünetre van szüksége, mert rettentő unalmas terméket tett le az asztalra, amely a nyomába sem ér az 1989 és 1999 közötti életművüknek! Amit a Dream Theater az új albumon csinál, azt az új generáció mainstream zenekarai jóval jobban és meggyőzőbben csinálják. A Metallica- és Arch Enemy-rajongók örömmel hallgathatják Petrucci művészi meghallgatását, amellyel az említett két zenekarhoz próbál csatlakozni. Jó éjszakát!
Felállás
James LaBrie – ének
John Petrucci – gitár
Jordan Rudess – billentyűs hangszerek
John Myung – basszusgitár
Mike Portnoy – dob, ütőhangszerek
Produkció
John Petrucci & Mike Portnoy
Dallista
1. As I Am (7:47)
2. This Dying Soul (11:27)
3. Endless Sacrifice (11:24)
4. Honor Thy Father (10:24)
5. Vacant (2:57)
6. Stream Of Consciousness (11:16)
7. In The Name Of God (14:14)
Az album hossza: 68:19
