Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Smashing Pumpkins, The
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2012
Játékidő: 60:02
Értékelés: 2.6/5
A Smashing Pumpkins meghalt: éljen a Smashing Pumpkins! Ez a gondolat visszhangzott a fejemben, amikor az ezredfordulón bejelentették, hogy a chicagói alternatív hang legendái összeférhetetlenségre hivatkozva feloszlanak. A döntés a tiltott szerek túlzott fogyasztásának, az egók összecsapásának és a zenei élvezet homokozójában vívott kimerítő hatalmi harcnak volt a logikus következménye, a végső szót pedig a kopasz mastermind, Billy Corgan mondta ki: lemondott D’Arcy Wretzkyről és James Iha gitárosról, a heroinra ráálló dobzsenijével, a kivételes, de problémás Jimmy Chamberlainnel viszont titokban laza kapcsolatot tartott fenn.
A feloszlást a semmibe zuhanás követte: igazán homályos akusztikus locsogással evezett át a szólókarrier vizeire, és amikor láthatóan elfogyott a pénz, Billy frankensteini módon feltámasztotta a rég elhunyt zenei szépség tetemét, és elkövetett három megbocsáthatatlan zenei bűnt. Az első egy céltalan és lelkiismeretlen kirándulás volt a digitális locsogás világába, a Zeitgeist lemezen, aztán jött a megalomán zenei átverés, amely még most is tart, és opus megalomania a neve, Teargarden By Kaleidoscope címmel, végül pedig megemlíteném, hogy megbocsáthatatlan, hogy az eredeti felállásból a Smashing Pumpkins név alatt már csak egyetlen ember óriási egója tobzódik, aki magabiztosan kijelentette magáról, hogy teljesen logikusan odatartozik azoknak a zenei zseniknek a közé, akik számítanak a mai világban, és akinek a Radiohead felfújt semmirekellő, a saját konkurenciáját pedig szóra sem méltatja. Mégis – Billy Corgan, vagyis az önjelölt eminencia, William Patrick Corgan, miután bejelenti, hogy az albumok túlélt dolgok, és nem fog többet foglalkozni velük, úgy dönt, hogy leköpi azokat a rajongókat, akik hajlandók voltak felvásárolni az MP3-ok kis tengerét a neten, aztán adagolt dózisokban etetni őket valóban felfújt artizmussal, bűnösen drága zenei válogatásboxok formájában, végül pedig összehoz valamit, ami őszintén szólva csak a hajdan glamúros múlt halovány közelítéseként írható le.
Nevezzetek puristának, de szerintem a Smashing Pumpkins már a Mellon Collie And The Infinite Sadness után meghalt, hiszen a torzított szív felmondása után roppant kevés lélek maradt a mellkasban. Az Adore szolid volt, de üres tapasz a grunge-lélekre, a magasan szárnyaló Aeroplane Flies High után pedig csak keserű utóíz maradt a szájban, amely egy régen elhunyt szeretővel folytatott nekrofil közösülésre emlékeztetett. Az Oceania őszintén szólva legalább közelebb áll az organikus illatához, de már az első hallgatás után világossá válik, hogy az az ízvilág, amiből a Gishen és a briliáns Siamese Dreamen bőven kaptunk, itt csak ízelítőnek van jelen. Logikus, hiszen az egész csak egy parádé annak bizonyítására, hogy Billy még mindig képes rá és tudja is. Nincs különbség Axl Rose-hoz képest, bár az igaz, hogy Billy valamivel zeneibben termékeny vörös hajú cock rockeres ellenpólusánál, és mégis – az Oceania egy olyan album, amely egy órára elvisz egy teljesen elhibázott mocsárba, amiből zavartan és ködösen jössz ki, az értékelést pedig óvatosan, hangos kritika nélkül adnád meg, pedig a zenei szentségtörés tette ezt kétségtelenül megérdemelné. A Quasar első hallásra egy idióta tripp a Cherub Rockra, de világos irány nélkül. A zsíros és groteszkül torzított gitárok hangfalként tobzódnak, Billy pedig az újonnan felfedezett többistenhitű istenségével zagyvál. A világfájdalmat átvette az ihletettség, amely valószínűleg akkor költözik az ember szívébe, amikor betölti a 45. évét; engem viszont nem tud lenyűgözni a bolondériák kakofóniája, mert hiányzik az a tényező, ami az egészet élvezhető egésszé ragasztaná – az őszinteség. A melankóliát cukorral öntötték nyakon, az új divatirányt pedig a Panopticon című szám folytatása mutatja. A szimpatikus kis dal a Siamese-világ minden elemét tartalmazza. A dallamvilág megfelelő, a ritmika is, a szegény Billy önreflexiója pedig, aki tudatában van a körülötte lévő világ éles kritikájának, a nyálasság felé húz.
A The Celestials, vagyis az új ezredforduló Disarmja valójában a lemez első felének legjobb része, mert Billy láthatóan az elveszett szerelemről és a világról szóló balladai énekekben működik a legjobban, abban a világban, amelybe csak kevesen illenek bele száz százalékosan. A szelíd disztópia eszképizmusa édes és szürreális. Marad tehát a vigasz reménye? A Violet Rays ennek az űrbéli változata, amitől mosolyra húzódik a száj, a zsenialitás pedig apró részletekben tükröződik, mint ebben a lírai briliánsban: »Spells fall frail / Webs catching sail / In eternal eternities / Divine purpose catching free / And I’ll leave with anyone this night / And I’ll kiss anyone tonight / Am I the only one you see?« Sajnos a válasz igen, mert a katonaság többi tagját nem tudom elismerni a lelki vezetőim asztrális megbékélésének részeként. A Smashing Pumpkins újabban a régi tagok másolataival rendelkezik. A basszusgitárnál a gyengéd, törékeny és tévesen kritizált Nicole Florentino igyekszik, a gitárnál Billy árnyékában izzad a japános szemmetszésű angolszász telivér, Jeff Schroeder, a dobok mögött pedig a jó, de nem kiemelkedő Mike Byrne püfölt. A My Love Is Winter bizonyítja, hogy az egész olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme, ami viszont ezúttal nem zenei, hanem tartalmi, a One Diamond, One Heart pedig megmutatja, hogy kétségbeesésében a Smashing Pumpkins is belevetheti magát a diszkó vizeibe. Ebben a bőr alatt semmivel sem kevésbé vérbeliek, mint a Linkin Park, amely minden reggel riogat a rádióhullámokról, csak éppen a Smashing Pumpkins túl kevéssé kommersz a Radio 1-nek.
Úgy gondolom, itt nyilvánvalóan hangsúlyozni kell, hogy ebben a világban nyilvánvalóan valami nincs úgy, ahogy lennie kellene! A Pinwheel egy ezt megerősítő visszhang, Billyből viszont – a Queennel és Bruce Springsteennel ellentétben – a közös zenei fürdőben hiányzik az az elszántság, amitől térdre borulna és bocsánatot kérne, mert egyszerűen nem hiszem el neki, hogy elkorhadt szíve ugyanolyan tisztán és érthetően dobog, mint 20 évvel ezelőtt. Már épp elhatározom az ugrást a kétségbeesés kvantumalagútjába, amikor meglep, ezúttal pozitívan, a címadó Oceania, amely pont annyira melankolikus és sötét, hogy megrázzon és előhívja a rég elfeledett elbűvöltség utóízét. »No one can love you / ‘Cause no one can free you / Lovers can’t touch you / ‘Cause lovers might reach you, yeah / I’m so alone, so alone / But better than a wretched world / Better than a broken pearl / I’m so alone, so alone / But better than I ever was / Better than a just laid cause«. Az Oceania egy prog rock briliáns a Smashing Pumpkins alapjain, és már emiatt a magányos farkas miatt a csalódás pusztaságában is érdemes meghallgatni az albumot. Az élvezet szigetvilágán pedig a folytatás pozitív légköre habzik, amelyet a Pale Horse a maga visszafogott, érett és másmilyen módján tesz hozzá, mivel azonban Billy a Gish idejébe próbálja visszasugározni magát, a The Chimera áll a legközelebb a régi jó időkhöz, de hiányzik belőle az igazi koncepcionális szilárdság, az elszántság és a keserű harag, amellyel az aranykor büszkélkedhetett, a receptek pedig most inkább demófelvételeknek és a már hallott, látott, megtapasztalt és megérzett dolgok önkielégítésének bizonyulnak. A baj az, hogy közben eltelt jó 20 év, a fülünk pedig sajnos nem dől be az egyszerű megoldásokra építő zsonglőrködésnek, bár az akrobaták ezúttal megérdemelnek egy kis figyelmet és tapsot, amiben a Zeitgeist (jogosan) nem részesült. A Glissandra és az emészthető Inkless is csak megerősíti ezt, az én meglehetősen elzsibbadt és befagyott szívem pedig a vége felé lassan olvadni kezdett. Valószínűleg hozzájárult a nyári elviselhetetlen hőség is, meg talán az is, hogy az ifjúkorom oltárának egykori főikonjait nem tudom csak úgy egyik pillanatról a másikra leírni, az éjszaka sötétjébe taszítani és soha többé nem megszagolni.
Az Oceania őszintén szólva szolid termék, amely minden haragunk ellenére megérdemel legalább egy második és harmadik esélyt, a tizedik hallgatás után pedig egy gyönyörű új világ körvonalaiba – még ha megfosztva is az egykori istenség csillogásától és a végtelen megérinthetetlenség auráitól – a vén morcosok is lassan újra beleszeretnek. A szív megnyílik egy rég elfeledett és elveszett szerelem előtt, még ha az kissé vénecske is, édesebben mosolygós és kevésbé könnyes. Talán itt van az oka annak, hogy legalább egy csipetnyi remény visszatért: hogy a csodák időnként mégiscsak megtörténhetnek, és hogy a halál után is létezik egy életsugár a pumpkinsos univerzumban? Ezt csak az idő bizonyítja majd, meg a következő hang Corgan megismerés-barlangjának homályos sötétjéből …
Felállás
Billy Corgan – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Jeff Shroedder – gitár
Nicole Florentino – ének, basszusgitár
Mike Byrne – ének, dobok
Kísérőzenészek:
Kevin Dippold – kísérő ének
Produkció
Billy Corgan & Bjorn Thorsrud
Számlista
1. Quasar
2. Panopticon
3. The Celestials
4. Violet Rays
5. My Love Is Winter
6. One Diamond, One Heart
7. Pinwheels
8. Oceania
9. Pale Horse
10. The Chimera
11. Glissandra
12. Inkless
13. Wildflower
