Terraneo Festival 2012

Helyszín: Šibenik / Horvátország
A koncert dátuma: 2012. 08. 07.
Látogatók száma: 60.000 (az egész fesztivál alatt)
Jegyár: Fesztiváljegy (négy napra): 58 €, napijegy: 30€, kemping (hat napra): 26€

Közép-Dalmácia, pontosabban Šibenik augusztus elején (7–10.) adott otthont a Terraneo nevű fesztiválnak. Az idei, második kiadás nagyot lépett előre az ismertség, a program szélessége és minősége terén is. A Terraneo a tágabb környék hasonló profilú fesztiváljaihoz (Exit, Sziget, Frequency…) képest igazi törpe, mégis meglepő módon semmi sem hiányzik belőle. Sőt: gondos programpolitikájának hála a line-upban egyetlen záp tojás sincs, a műsort pedig környezettudatossági programokkal és a kempingben napközben zajló workshopokkal fűszerezték. Hasznos a kellemessel. A legnagyobb plusz mégis a környék, amely tengeri örömöket kínál. Nappal ezeknek adod át magad, este és éjjel pedig a világ populáris (alternatív hangsúlyú) zenei színterének válogatott zenészeit hallgatod. Az ember alig hiszi el, hogy ilyen gördülékenyen és kellemesen lezajló fesztivál még csak a második éve van a pályán. Miután tavaly olyan zenekarok léptek fel, mint a The National, La Roux, The Fall, Nouvelle Vague, Mogwai, Crystal Castles, The Raveonettes, Destroyer, The Suuns, Dan Deacon… a szervezők idén a lécet még pár szinttel feljebb tették. Csorgott a tej és a méz, ami azt jelentette, hogy az okos beosztás ellenére időnként nagyon érdekes zenekarok, illetve előadók ütköztek egymással.

Maga a fesztiválterület egy elhagyott laktanya területén állt, fesztiválmércével meglehetősen kicsi, de annál okosabban kihasznált. A három fő „open-air” színpad (Terra stage, Aqua Stage, Aero Stage) méret szerint egy vonalban sorakozik, éjjel pedig az úgynevezett hangárok (Muzika HangaR, MTV Hangar…) vették át a buli stafétáját, ahol a látogatók klubritmusokra pörögtek minden nap egészen reggel nyolcig. A kempingben az Akustika stage gondoskodott a kikapcsolódásról. A koncerthelyszínek mellett kiválóan megoldották a legkülönfélébb ételek és italok kínálatát, amelyeket viszonylag olcsón lehetett kapni (Roast Chicken, Vege kitchen, Grill bar, palacsinta, Rakija bar,…). Az újvidéki Exit mintájára itt is csak a „tokenek” számítottak fizetőeszköznek. Állam az államban. A hangulat kifejezetten laza volt. A volt közös köztársaság nyelvei mellett főleg angolt lehetett hallani, de németet és olaszt is. A nemzetközi, baráti légkör még érdekesebbé tette a fesztivált. Ha ennyi különböző kulturális hagyomány és szokás találkozik egy kupacban, nem is lehet mást várni. A négy nap (kedd, szerda, csütörtök, péntek) alatt nagyjából 110 előadó fordult meg a színpadokon. Az első három nap a nagy neveké volt, az utolsó, búcsúzó nap pedig főleg a pihenésé és az utolsó táncos pillanatoké. A szervezés kiváló volt. A program hibátlanul zajlott, nem voltak nagyobb csúszások, és egyetlen (nagyobb) zenekar sem mondta le az utolsó pillanatban a fellépését, ahogy az például a horvát „testvérrel”, a zágrábi INmusic fesztiválon megtörtént. A hangosítás elfogadható volt, kiesések és felesleges ingadozások nem voltak. A fesztivál már most bizonyos mértékig sikertörténet. Nagy támogatást élvez maga a šibeniki önkormányzat részéről, a helyiek pedig, akikkel beszéltem, üdvözlik a turistaáradatot. Tudni kell, hogy a négy nap alatt több mint 50.000 ember látogatja meg a fesztivált, ami annyi, mint amennyi egész Šibenik lakossága. A fesztivál minden feltételt teljesít ahhoz, hogy a következő néhány évben a Balkán igazi forró pontjává váljon. A Szlovéniából érkezők nagy száma ezt már most is megerősíti.

Ötórás autóút után (igazán sajnáltam a „szerencsétleneket”, akik vonattal jöttek: 12 órás igazi kis odüsszeia) nagyjából az első nap ötödik órájában érkeztem meg Šibenikbe. Egy gyors elszállásolás és evés után nem sokat tétovázhattam, mert az Aqua Stage-en már este nyolckor Anna Calvi játszott. Egyébként is viszonylag későn indultak az események a fesztiválon, hét-nyolc óra körül, ami a Terraneo sajátossága a többi európai fesztiválhoz képest (például az osztrák Frequency már délben, egykor elkezdi a programot, a legtöbb helyszín pedig legkésőbb délután ötkor nyit). Ennek következtében maguk a koncertek a fő színpadokon is mélyen az éjszakába nyúltak, és csak hajnali három-négy körül értek véget. Ennek a „késésnek” nagyrészt a elviselhetetlen hőség volt az oka (nappal 35, 36 fok). Szerencse, hogy a koncerthelyszín aszfaltozott volt, és maga a talaj nem homokos. A hőség és a homok kombinációja ugyanis rendkívül kellemetlen tud lenni. Az első nap hét előadót néztem meg.

Elsőként a már említett londoni lányt kaptam el. Anna Calvi a mai femme fatale megtestesítője. Titokzatos, sötét és szenvedélyes nő. Mindez megmutatkozik a zenéjében is, egyfajta atmoszférikus popban, amelyet bőséges adag gitárvirtuozitás kísér. Calvit sok minden kiemeli. A szokatlanul mély és erőteljes hang meg a karizmatikus jelenlét mellett a gitárkezelése teszi igazán különlegessé (a női előadók között). Ha elvennénk tőle a hangszert és a színpadi fényeket, egy fiatal lány szelíd arca nézne ránk. Éppen ez az isteni szelídség, amit magában hordoz, varázsol el különösen. Első pillantásra ilyen törékeny lény, aki mégis ilyen mennyei hangokat képes kiadni magából. Nem csoda hát, hogy elsőként Brian Eno figyelt fel rá.  A mentor Eno szerint ő „a legnagyobb dolog Patti Smith kora óta”. Zenei hatásai igen szélesek, a klasszikus zenétől (egyebek közt akadémiai végzettségű hegedűs),  a Captain Beefheart-féle kísérletezőkön és a The Rolling Stones-féle régi rockereken át Edith Piaf, Nina Simone, David Bowie, Scott Walker zenei és kulturális ikonjaiig, egészen a virtuóz gitárosokig, Jimi Hendrixig és Django Reinhardtig. Más művészetek is megihletik, elsősorban a film (David Lynch, Wong-Kar Wai, Gus Van Sant). Sokan PJ Harvey-hoz és Siouxsie-hoz hasonlítják. Még a tavaly megjelent albuma előtt, amelyet kiválóan fogadott a kritika, és számos díjra jelöltek, olyan előadók előtt lépett fel előzenekarként, mint az Arctic Monkeys, Johnny Flynn, valamint Nick Cave és a Grinderman. A színpadon Calvi meggyőző. Magas fekete nadrágban és férfias piros blúzban, erős vörös rúzzsal felkenve egész idő alatt költői, őszinte és szenvedélyes zenei performanszával csábít minket. Nem sokat mozog a színpadon, sokan még statikusságot is felróhatnának neki. De ez a kifejezésmódjának része. Annál többet tesz a hang és a zene, meg a szexepil, amit sugároz. Mellette egy dobos és egy hárfás áll. A Terraneón tíz dalt játszott. A szettet az enigmatikus, instrumentális Rider To The Sea nyitotta, utána pedig eljátszotta az összes slágerét: Desire, Suzanne and I, Love Won’t Be Leaving. A szett vége felé három feldolgozás is elhangzott: az Elvis Presley-féle Surrender, a TV on the Radio Wolf Like Me és Edith Piaf Jezebel című száma). A korai időpont ellenére sokan voltak, és a koncert végére az Aqua stage szépen megtelt. Nagy eufória legalábbis kívülről nem uralkodott, de a barátok és mások a koncert után azt mondták, hogy ez a fellépés igazi balzsam volt a léleknek. Ezt csak megerősíteni tudom. Ilyen átélt és erős koncertvallomást nem látni, illetve hallani minden nap. Talán érdekes még ez a „technikai” adat is: ő volt az egyetlen fellépő, aki a fotósoknak csak 45 másodpercet engedett az első három dalra.

Közvetlenül Anna Calvi után a német The Notwist következett. A Friendly Fires-szel való bizonyos átfedés miatt csak fél órát néztem meg a fellépésükből, de ez is elég volt, hogy elvarázsoljanak. A zenekarra, amelyre az utóbbi években ráragadt a „német Radiohead” név, valóban sok minden köti az angol kortársakhoz (sötét zenei táj, kísérletezés, az elektronikus irányok kutatása), de másrészt teljesen más közegből jönnek. A mindig is kritikusok által dicsért The Notwist a nyolcvanas évek végén a bajor hardcore színtérről indult. Jó néhány alkotói fázison mentek át, a kezdeti metal-grunge korszaktól egészen a kilencvenes évek végi jazz korszakig. Két évtizede pedig a német alternatív zenei színtér egyik központi oszlopai. Az utóbbi években erősen elmerültek az elektronikus zenei keretekben, dalaikat pedig remixelik a mai zenei újítók és a kortárs underground elektronika tekintélyei (Four Tet, Caribou, Panda Bear…). Eljátszották nekünk mind a négy legnagyobb slágerüket: Consequence, Pick Up The Phone, Pilot, One With Freaks. Élőben kiválóan szólnak. Az izgalmas kísérletező indíttatások és a sötét popmelodikusság tökéletes aránya hamar zenei eksztázisba ránt. Többdimenziós zenei elbeszélések ezek, amelyeknek a élvezete egy pillanatra sem lankad. Az elektronikus „deep” minimalizmus beemelése a felsorolt erényeken túl klubhangulatot is ad neki. Egyszerűen varázslatos zenekar. A színpadon szerények és nyugodtak, semmi nagyképűség, a zene magáért beszél. Hallgatható, csábító, kielégítő.

A szomszédos fő színpadon, a Terra stage-en a The Ting Tings (akikről az Urbani festival beszámolónkban írtunk) után a Friendly Fires következett. A The Notwist koncertjét éppen azért hagytam el idő előtt, hogy megnézhessem a tavalyi brit nyári slágerzenekart. A Friendly Fires eddig két lemezt adott ki („Friendly Fires”, „Pala”), műfajilag pedig valahol a poszt-punk és a diszkó találkozásánál állnak, amelyeket folyton funk-elemekkel kevernek. A zenekart három fiatalember alkotja, akiket a karizmatikus frontember, Ed Macfarlane vezényel (élőben egy egész fúvós szekcióval lépnek fel). Éppen az ő táncmozdulatai a zenekar első nem zenei asszociációi. Sokakat ez a szokatlan jelenség már az elején elriaszt. Macfarlane csavarodik, ugrál, csípője jobbra-balra lendül, folyamatos táncüzemben van. Ő a csapat igazi motorja, sem a zenekarnak, sem a közönségnek nem hagy levegőt venni. Ha meg akarod ragadni a zenekar szellemét, követned kell őt. Ha ezt a szándékot feladod, könnyen megtörténik, hogy a szemedben (és a füledben) a zenekar elhalványul. A táncos, energikus zenei kompozíciók nagyon gyorsan egyhangú, mesterkélt zenei játékba csúsznak a önmagukért való táncritmusokkal. Át kell adni magad a tánc pillanatának. Csak ez a beleélő önátadás hagyhat a nézőben valamilyen emléket, illetve jelentést. A zenekar szép válogatást játszott, az összes slágert is: Lovesick, Jump In The Pool, Blue Cassette, Skeleton Boy, Paris, Hawaiian Air, Kiss Of Life.

Közvetlenül a Friendly Fires koncertje után a szomszédos Aqua Stage-en elkezdődött a 65daysofstatic koncertje. A fő koncerthelyszínek közötti átjárás gyors és egyszerű volt, mert alagutak kötötték össze őket, méretük szerint pedig a bejárattól vízszintes vonalban sorakoztak (a nagyobbtól a kisebb felé). A legnagyobb, a Terra stage a területével nagyjából a teljes fesztiválterület negyedét foglalta el. Ennek az okos elrendezésnek köszönhető, hogy az úton nem veszett kárba felesleges idő. A 65daysofstatic igazi apokaliptikus (át)élményt rendezett nekünk. A zenekar kiválóan ápolja és viszi tovább az instrumentális poszt- és math-rock hagyományát. Valamivel több mint tíz éve van a színtéren, ez idő alatt már öt stúdióalbumot adtak ki, amelyeket mind kiválóan fogadtak. Bár meglehetősen nem konvencionális zenekarról van szó (amelynek jelenleg a mainstream szférákban nincs állandó helye), már szép számú fellépés áll mögöttük különböző világfesztiválokon, 2008-ban pedig a The Cure előzenekaraként léptek fel amerikai turnéjukon. Két évvel később a számukra első számú Robert Smith-szel közösen fel is vettek egy dalt. A šibeniki fellépés tökéletesen sikerült nekik. Kevés zenekar rendelkezik ilyen erős energiával és koncentrált interakcióval a tagok között. Az instrumentális zenekaroknál ennek még intenzívebbnek és észrevehetőbbnek kell lennie. Az éneket csak nagyon sikeres hangszeres kommunikáció pótolhatja. A zenekar mindent csak a zenén keresztül próbál átadni. A 65daysofstatic-nak ez mind sikerült. Sikeresen elkerülik azokat a közhelyes zenei mintákat, amelyeket a legtöbb instrumentális poszt- zenekar ápol. Az elektronikus elemek beemelésével a fenti műfajt valami élővé, aktuálissá és nagyon erőssé alakítják. Igazi mini eksztázis. Apokaliptikus tájakon vezetnek végig, a drámaiságon át súlyt tesznek a fejed fölé, a következő pillanatban pedig már a legvarázslatosabb megnyugtató harmóniákat képesek megidézni. A feszültséggel való játék igazi mesterei, akik a zene kínálta barokk és minimalista dimenziókat egyaránt uralják.

A 65daysofstatic koncertje után ismét szerencsém volt, éppen a Thievery Corporation duó koncertjének elejére értem oda. A mostani „live” inkarnációban tizenöt zenésszel álltak a színpadon. A zenészek fokozatosan érkeztek a színpadra nagyjából húsz percig: először a dj-duó, a gitáros és a dobos, aztán a basszusgitáros, aztán az énekesnő, aztán a reggae MC és az énekes, meg még rapperek,… Valahol az este hetedik száménál állt végre össze a formáció. A Thievery Corporationt alapvetően Rob Garza és Eric Hilton alkotja. Washingtonból, D.C.-ből jönnek, ahol tizenöt éve találkoztak is, és együtt kezdtek zenélni. A The Clash zenéje és a hetvenes évek brazil zenéje iránti eredeti megszállottság mára számos zenei műfajra és szintre kiterjedt. Zenéjük dub, acid jazz, reggae, ambient, trip-hop, indiai és brazil (klasszikus) zenei elemek keverékéből áll… Mindezek az elemek kiválóan olvadnak egymásba a „lounge és downtempo” esztétikán belül. Ez a zene, amely mindig is a bárok, kaszinók vagy a napfelkelte kísérőzenéje volt, még sok mást is kínál. A nyugodtság ellenére nem üres és „ártalmatlan” zenei arculatról van szó. Garza és Hilton folyton hangsúlyozza a politikai szerepvállalás fontosságát a zenészeknél. Ismert emberi jogi támogatók, különböző élelmezési programok pártfogói, az iraki és afganisztáni háború éles ellenzői. A különböző világzenei elemek szokatlan keveréke a színpadon is látszott. Első pillantásra a csapat olyan zenészekből állt, akiknek tényleg nincs sok közük egymáshoz. De ezt az első benyomást nagyon gyorsan megcáfolják a mesteri összehangoltsággal és a közös fellépés látható örömével. Zenei művészetük mindannyiunkat lassú táncléptekbe ringatott. A groove-os ritmusok, amelyeket elsősorban egy markáns, ijesztő tekintetű basszusgitáros épített, hipnotikusan hatottak az emberekre. A gitár és a szitár mestere, Rob Myers ezt a hipnózist még tovább mélyítette. Az angol mellett brazil portugált is lehetett hallani. Igazi esemény, a világ minden tájáról származó zene, kiválóan beleágyazva az elektronika ölelésébe. A hangzásvilág a különböző elemek keverése miatt gazdag, de semmiképp sem túlzottan barokkos. A figyelem a fellépés alatt az egész csapat között oszlik meg, ezért a produkció nem egy-két zenész vállán nyugszik, ami még jobban növeli az együttműködés, és nem a versengés jelentőségét. Igazi kreatív zenei laboratórium, amelyet élőben láthattunk. Anna Calvi mellett mindenképp az este csúcspontja.

Hajnal felé még két fellépést néztem meg. A Future Islands első részét az Aero Stage-en részben lekéstem a fent leírt Thievery Corporation-fellépés miatt, de így is időben odaértem, hogy kapjak egy jó adagot az álmodozó ritmusokból. A Future Islands az észak-karolinai otthonukban alakult 2006 elején. Három stúdiólemezt és egy csomó EP-t vettek fel. A zenekart a zömök frontember, Samuel T. Harring vezeti, aki őszinte és szenvedélyes színpadi tartásával lenyűgöz. Harring folyton mozog a színpadon, drámaian gesztikulál, hempereg a földön… az embernek az az érzése, hogy tornaedzésre jött. A zenekar a nyolcvanas évek zenéjéből, különösen a poszt-punk ritmusokból és a new wave melodikából merít ihletet. A modern elektropop igazi definíciója. Az éjszaka végére még megnéztem a londoni elektronikus duó, a Groove Armada dj-szettjét. Tizenöt éve látják el a világot jó elektronikus produkcióval, most pedig főleg a jó buli megteremtésére szenteltek magukat. Ez sikerült is nekik, mert még sokáig a szett vége után is „dübörgött” a fülemben. Az első nap így hajnali öt körül ért véget, és remek felvezetése volt a következő két napra váró kalandoknak.
 

Setlist

Képgaléria