Metal Camp 2012 – a második nap!

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik

Helyszín: Tolmin (a Tolminka és a Soča összefolyása) / Szlovénia
A koncert dátuma: 2012. 08. 07.
Látogatók száma: 12.000
Jegyár: 109,00€ (egynapos jegy) / 142,00€ (hétnapos jegy)

A Metal Camp idei kiadásának második napja ugyan a folk metal bandák sorozatával indult, amelyek mostanában láthatóan a tömegek metal-trendjének fókuszában állnak. Hogy ez lesz a szám, azt már az éjszakai fellépés megjósolta: az olasz Krampus a főszínpadon hosszú éjszakába nyúlóan kényeztette a rohamtempójú számaival mindazokat, akiknek a Machine Head után még nem volt elég az érzékszerveik korbácsolásából. Összességében azonban a második nap a death metal rajongók kottájára íródott. Mindenekelőtt a kitűnő Kataklysm és a szinte fantazmagorikus színtérre visszatérő At The Gates számlájára, akik az idei Metal Camp második napjának fő húzóneveiként léptek színpadra. De menjünk szép sorjában.

Az elején azonban még nem úgy nézett ki a dolog. A fesztivál folk metalos színezetének beharangozása, különösen a harmadik naptól kezdve, a hazai Brezno és Avven zenekarokra hárult. Szeptett a szeptettért, mondhatni. Brezno pályafutása valamivel fiatalabb az Avvenénél! Délután négykor, az ördögi hőségben vették birtokba a színpadot, ahol remek közönség várta őket, igazolva, hogy a kelta pásztorköltészet emelőivel metalriffeket sütögető bandák még mindig nagy népszerűségnek örvendenek. Hogy a Brezno hónapról hónapra „növekszik” és fejlődik, azt a Metal Camp-es fellépés is megerősítette: júliusi végén, Ljubljanában az Arkonával közös koncertjük után még alaposan bemelegedve, rendkívül kompakt és meggyőző műsort adtak. Megjelenésükkel sikeresen kitöltötték a Metal Camp nagy színpadát, és megújult felállással jelezték, hogy a Brezno előtt csak egy út áll: az első igazi stúdióalbumhoz vezető, amely tovább nyithatja számukra a nemzetközi elismerés kapuit. A színpadon felcsendülő Glasnik, V nebo, Dolina pogubljenih, Žanjica, Bitka, Krst és Glas preteklosti arról tanúskodik, hogy a szlovén hagyományos népi dallamvilágot sikerült szerencsésen összeházasítaniuk a metalriffek törzskönyvével.

Az Avven tavaly adta ki második stúdióalbumát „Kastalija” címmel. A főszínpadra valójában az utolsó pillanatban emelték át őket a másik színpadról. Amit a Brezno az Avven előtt beharangozott, azt az Avven a színpadi jelenlétével még tovább mélyítette. A közönség szinte „tejfelesszájú”, mondjuk úgy, hogy épp csak nagykorú, ha nem egyenesen csapatnyi tizenhat éves fiú és lány volt; az Avven zenéjének himnikus rock-metalos hergelésére teljesen átadta magát a mulatságnak, szép adag port verve fel, ami füstfüggönyként lebegett a hőségben, miközben „vonatoztak” a koncert alatt. Az Avven, akik megjelenésükkel és stílusukkal akaratlanul (vagy akarva) a Siddhartára emlékeztetnek, kelta pásztorelemmel keresztezve – ennek a szellemességnek a karakterét az éneklési mód és maga az énekes színpadi megjelenése mélyíti, továbbá a Gibson „sunburst” Les Paulja –, mindenesetre pedig a dalszerzés elve is, amelynek sikerül ragadozó himnikusságot kicsikarnia a refrénekből, és az gyorsan a bőr alá mászik (Zmaji, Ros). Az Avven a megjelenésével a többi szlovén zenekarnak is jó példa lehet, hiszen a koncertjüket nézve nem marad el a célzás, hogy a színpadi alak legalább annyit számít, mint a hang. A kidolgozott külső, az egységes megjelenés, amellyel az Avven a zenei karakterét és a zene lényegét igyekszik kiemelni, olyan módszer, ami sok szlovén zenekarból még hiányzik, az Avven viszont már most nagyon bátran gyakorolja. Ezért ez fontos kiindulópont a nemzetközi színtér esetleges meghódításához is. A színpad előtti, főleg szlovén fiatalokkal kitűnően megtöltött tér az együttes egyre növekvő népszerűségét és zenéjének megvetett lábát igazolja.

A Madball legendás New York-i hardcore banda, akit nem kell különösebben bemutatni. Bokszolók, akik bőséges tetoválásaikkal, hegeikkel és vicsorgó alsó állkapocs-előreállásukkal bármi mást keltenek, csak emberbarát látványt nem. Cibáló pitbullok, akik nem titkolják maffiózó kettősségüket, amikor leplezetlenül erőszakos tartásuk mellett folyton a magasságos égi urat gyóntatják. De hagyjuk ezt, bár mindig is groteszknek tűnt. Háromnegyed óra extrém düh zúdult a Metal Campre: vagdalkozó punkcsörömpölés, átitatva a nyakatekert, thrashesített riffek ágyútüzével, és Freddie Cricien hörgő-ugatós eszkalációival, akit nehéz elképzelni nélkül a Madballt – ez lenyűgöző volt! A fickó kitornázta magát, amennyire csak lehet, a koncert alatt. A Get Outtal kezdve, a For My Enemies, az Empire, a We The People, az Agnostic Front elveszett számának, az It’s My Life-nak az integrálásán át (ez 1989-ben jelent meg a Madball debütáló EP-jén, a „Ball Of Destruction”-ön), a Heavenhell, az Infiltrate the System záró crescendójáig és a Hardcore Stil Lives záró csattanójáig hiteles, közvetlen, ördögi feszültségtől forrongó végrehajtást élvezhettünk, amely a blitzkriegjében nem hagyott maga mögött foglyokat. Csak totális pusztítást. A Madball fellépése alatt a közönség érezhetően átrendeződött, főleg pedig kissé „elolvadt” a tömegben, ami részben arra utalt, hogy műfajilag – még ha nem is rejtik véka alá a thrash metal elemeit – a Madball egy Metal Camp-féle fesztiválon nem tartozik a közönség által tömegesen keresett fellépők közé. Alkalmasabb választás az ő továbbfejlesztett változatuk, a Hatebreed, amelynek a Metal Campes fellépésére azonban még egy napot várni kellett.

A Finntroll aztán természetesen minden érzést megfordított! Alkoholos kicsapongók, akik az új kiadványaikkal mostanában már nem képesek úgy lenyűgözni, mint évekkel ezelőtt, amikor megjelenésükkel és a black metal meg a csípős, bolondos északi folk-hangulat ragyogó ötvözésével oly kellemesen színesítették a zenei színteret. Hihetetlen, de a koncert kezdete előtt valóságos fekete, habzó folyam zúdult a színtérre a kemping minden oldaláról. Az északi népviseletbe öltözött és abba kiöltözött emberek: kiltek, szarvak, viking sisakok, kifestett arcok és persze a kiömlött alkoholszármazékok mámorító bűze, ami a tömeg leheletéből párologott…. Elkezdődött az alkoholos orgia, a banda pedig nem titkolta a remek hangulatát, látva a színpad előtt megvadult közönséget. A közel egy óráig tartó műsorban felcsendült a Nattfödd, a Födosagan, a Slaget Vid Blodsälv, a Jaktens Tid, az Insects érdekes feldolgozása (eredetileg az amerikai new wave kísérletezők, az Oingo Boingo száma, a „Nothing to Fear” című albumról, 1982-ből), az újabb Solsagan és az Under Bergets Rod az aktuális „Nifelvind” stúdióalbumról (2010), valamint a záró részben a „népszerűvé vált” sörös rohamdal, a Trollhammaren. A ragyogóság és az északiasan hideg, gonoszkodó, szúrós dallamokból álló rulett keveréke, amely együtt valóban egy dülöngélő, részeg trollra emlékeztet, aki alig várja, hogy valami ostobaságot kipattintson, bebizonyította: a Finntroll forró koncertattrakció, a ti testetekre szabva, akik kikapcsolásra vágytok, és arra, hogy egy liter palackozott finn vodka visszavonhatatlanul egyenesen a homlokotokba repüljön, eszelősen

A Kataklysm elsőként a listán hangzavarral találta szemben magát, aminek következtében a nyitó As The Enemy Sleeps alatt egy ideig basszusgitáros, Stephane Barbe nélkül játszottak. Ennek ellenére a Kanada francia nyelvű részéről, Montrealból származó death metalosok úgy kezdték a koncertet, mintha mindez egy kicsit sem zökkentené ki őket. Jean Francois Dagenais masszív riffelő fala, főleg pedig a kitűnő „growler”, Maurizio Iacono, Max Duhamel megbízható dobos-finommechanikája mellett, pillanatok alatt megteremtették az apokalipszis érzetét, ahogy azt már maga a zenekar küldetése és neve is sejteti. Hamarosan a hiányolt Stephane is visszatért a játékba, és a kvartett teljes erővel zúzott tovább. Iacono ezen a napon a frontemberek közül biztosan elvitte az elsőséget a legötletesebb és legszimpatikusabb közönségkapcsolatot tartó kategóriában. Mulatságos, az angol nyelvhasználathoz tapadó dialektusa a látszólag félelmetes hegylakót szimpatikus mackóvá változtatta, aki ráadásul a közönséghez szólva valójában szarkasztikusan hangzott. A Kataklysm különc banda, ahogy zeneileg sok minden különleges, amit Quebec a zenetörténetnek e napig adott, kezdve a teljesen „kiforduló” Voivoddal. A srácok által teremtett sötétség és pusztulás ellenére – The Night They Returned, It Turns To Rust, az újabb Push the Venom és At The Edge of The World az aktuális „Heaven’s Venom” stúdióalbumról (2010), majd The Awakener, Shadows And Dust, Crippled & Broken, As I Slither, Taking The World By Storm és Iron Will – mindez alaposan megfaragott Jean Francois gitáros dallamos betétjeivel is, időnként pedig az extrém gyorsan lecsapott hiperblastok szekvenciáinak (Shadows And Dust) szép hangzását is megkaptuk, amelyeket Duhamel tizenhatod ütemű „snare” dobja teremtett. Bár a Kataklysmot kevesebb közönség figyelte a színpad előtt, a banda a kivitelezés tökéletességével, technikai összetettségével és az őszinte, óriásként gördülő végítéleti feketeség-menettel, amilyet csak a Kataklysm metaljának esszenciája képes teremteni, megbabonázta a Metal Campet. „If you have a metal heart, than you have an Iron Will!” – konferálta be az egyik közönséghez szólásában az Iron Will című számot az énekes, Maurizio Iacono. Fejrázás a mértéken felül, hogy csak úgy ropogtak a nyakcsigolyák! Őrület és a fesztivál második napjának egyik csúcspontja, kitűnően kivitelezett nyitány a death metal tökéletességéhez, a régóta várt At The Gates-fellépéshez.

A doom metal egyik megalapítója, a Paradise Lost szép műfaji színfoltot jelentett nemcsak a második napon, hanem az egész idei Metal Camp fesztiválon. Ha nem éppen az egyetlen brit banda, amely az idei kiadásban a nagyszínpad élén állt, Tolminba az új, „Tragic idol” című albummal a zsebében érkezett. A sorrendben tizenharmadik stúdióalbum bizonyítja, hogy az együttes visszatér az ősi zenéjének kebelére. A Paradise Lost tulajdonképpen eredeti felállásban lépett fel: Greg Mackintosh (gitár), Nick Holmes (ének), Aaron Aedy (gitár), Steve Edmondson, és az új tag, a The Haunted és a Cradle Of Filth egykori, az At The Gates visszatérő (!) és a Brujeria dobosa, Adrian Erlandsson. Erlandsson tehát kétszer lépett fel a Metal Campen. Ezt az újonnan megtalált, kitűnő munkakémiát a csapatban már a fellépés elején igazolta a remek új szám, a Honesty In Death. A fesztivál színtere fölé ráborult az éj, és a doomos szomorúság teli érzelme teljes mértékben kifejtette hatását, amikor a zenekar megalkuvás nélkül idézte fel a számok sorát a Widow, Erased, Forever Failure, One Second, The Enemy-től az új Tragic Idol és Fear of Impending Hell dalokig, majd a koncertet a Faith Divides Us – Death Unites Us és a Say Just Words című számokkal zárta. A hangzás tövig hiteles, az energia és a levegő jéghideg és a lehető legvalódibb. Nick Holmes főként a koncert első felében magabiztos énekhangot hozott, a közepén néhány nehézséggel, de a vége felé a hangja újra visszanyerte kezdeti formáját. A Paradise Lost a színpadon összhangban van a zenei paradigmájával. Mogorva, megalkuvást nem ismerő, morbid arcok. Időről időre csak Aaron Aedy arca derült fel, míg a társa, Greg Mackintosh a szélső bal oldalon továbbra is az együttes első ikonja és figurája, aki magáért beszél. Majdnem térdig érő hajával, a földre szegezett arcával, komor tekintetével és lelkes gitárjátékával Mackintosh már pusztán a színpadi jelenlétével a csendes vezér és az együttes ideológiai irányítója benyomását kelti. A közönség addig a pillanatig a legmagasabb létszámban sorakozott fel, a banda pedig kitűnő hangolással, kompakt és dinamikus előadással fenomenális koncertet hozott össze, és így jelezte: az idén októberi szlovéniai visszatérésük, amikor a Paradise Lost a Kino Šiškában (Ljubljana) lép fel, kötelező programnak ígérkezik!

És végül a nap legvárványosabban várt fellépése. A színtérre visszatérők, a melodikus death metal egyik megalapítói, a jó öreg göteborgi iskola képviselői! At The Gates. Mondhatjuk, hogy a The Haunted feloszlása ebből a szempontból hasznos volt. Teljes együttérzéssel a The Haunted rajongói iránt! Az At The Gates újraindulása kétségkívül megvalósult álom a death metal minden megjelenési formájának végső hívei számára, ahogy azt ennek a metalműfajnak az alkotóinak kutató zenei zsenije feltárja előttünk.

Valószínűleg ti magatok is jártatok már koncertjáró odüsszeiátokban egy újra egyesült előadó koncertjén, amelynek gépezete sok év szünet után újra beindult. Egy előadóén, amely akkor szűnt meg működni, amikor erejének és ihletettségének csúcsán volt. Pont ilyen az At The Gates, amely gyorsan négy albumot adott ki – ezek ma a death metal ultimatív klasszikusai, úttörő értékkel (ha a death metal göteborgi ágának fejlődési irányáról beszélünk). A „Slaugher Of The Soul” albummal 1995-ben elért áttörés után az At The Gates 1996-ban feloszlott. Vagyis valahol a csúcs felé vezető úton. Nagyok voltak az elvárások az At The Gates iránt a Metal Campen. Az At The Gates-et a fesztivál egyik „headlinerének” választották, másfél órás műsorral, és mindenképpen összefutott a nyál a szánkban a setlist gondolatától, amely nem lehetett más, mint álomszerű.

És valóban. Az első ütemtől az utolsóig a banda jelezte, hogy a töltetből semmi esetre sem fogyott ki. Bjoerler, Larrsson és Erlandsson makacs szolgálata a The Hauntednél megerősítette a zenészek közötti köteléket, az At The Gates pedig szó szerint fanatikusan állt neki a színpadi munkának! A setlistben tulajdonképpen az egész „Slaughter Of The Soul” albumot (1995) eljátszották, és már pusztán ezzel a tettel megváltották magukat a rajongók előtt a „death metal” színtértől távol töltött évekért. A fent említett albumról csak a záró, instrumentális The Flames Of the End maradt ki. Hogy a fellépés az együttes említett stúdióalbumának jegyében telt, azt maga a záró rész is bizonyítja. A reguláris műsort a Need zárta, a ráadást pedig a addig erősen hiányolt, kitűnő Blinded By Fear nyitotta, amely a fantasztikus hangulatot újra az istentelen orgia csúcsára emelte; ez az orgia ezen az estén utoljára hódította meg a tolmini vidéket, miközben még Trenta legrejtettebb zugai is, a Soča forrásával együtt, nem maradtak nyugton, és valószínűleg alaposan megrázta a Tolmintól Kobaridig a Soča menti fronton elesettek kóborló szellemeit is.

A srácok döntését, hogy a teljes „Slaughter Of the Soul” albumot eljátsszák, valószínűleg az is befolyásolta, hogy ennek az albumnak sokat nem játszottak élőben az újraegyesülésükig, hiszen a megjelenése után hamarosan jött a zenekar feloszlása. A gonosz inkarnációját idéző, megteremtett pokolkapu ellenére a fiúk arcán végig derű és öröm sugárzott, hogy újra együtt vannak, hiszen rendkívüli odaadással és hihetetlen fókusszal gyúrták a repertoárt. Tomas Lindberg hangja megőrzött és szeplőtelen. Hörgés, amelytől csak úgy villámlott a torok! A koncert első másodpercétől az utolsóig. Svéd tökéletesség: kivételes összhang az előadásban, ragyogó egymás közötti kommunikáció, és kitűnő hangkép a koncert alatt. Az At the Gates minden elvárást igazolt a második nap első számú főszereplőitől, és vehemenciával elsöpörte a nap konkurenciáját a színpadi előadás minden attribútumában. A csapat kémiája rendkívüli, és remélhetőleg az együttes minél előbb kiadja új stúdióalbumát, amely így összesen az ötödik lesz. Olyan fellépés, amely az idei Metal Camp egyik csúcspontja volt, ha nem egyenesen maga a csúcs!