Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1977
Értékelés: 5/5
Az „Ocean”, az elveszett Atlantisz felemelkedéséről és pusztulásáról szóló konceptalbum a legendás német space rock zenekar, az Eloy pályájának legnagyobb diadala volt, művészi és kereskedelmi szempontból egyaránt. Ami az utóbbit illeti, sokat elmond, hogy az „Ocean” megjelenésekor a zenekar hazájában, Németországban a slágerlistákon jobb helyezéseket ért el, mint például a Genesis, a Pink Floyd vagy a Queen akkori kiadványai. Frank Bornemann gitáros-énekes, a zenekar központi figurája álmában sem gondolta, hogy a kiváló „Dawn” (1976) után, amellyel egy szimfonikus zenekar segítségével a világ legjobb progresszív nagyságai közé lőtte be őket, a következő lemezzel ekkora sikert aratnak. Frank ambiciózus víziója, hogy a zenekarból világszinten is progresszív nagyhatalmat faragjon, végre teljes igazolást nyert. Aki az Eloyt szimfonikus space rockos fényében akarja hallani, ne nézzen máshová, mint az „Ocean”-ra, az Eloy-csillagkép legfényesebb csillagára.
Az „Ocean” koncepciója, amint említettem, az Atlantisz nevű legendás civilizáció felemelkedésének és bukásának története, amely az ókor óta izgatja az emberi képzeletet, és őszülő hajszálakat okoz minden „komoly” történésznek. A paradicsomi, mégis a pusztulásra ítélt ország históriája azzal kezdődik, hogy Poszeidón a vízből megteremtette a mitológiai kontinenst, és benépesítette az emberiséggel. Az emberek ezután évtizedeken át hűségesen tisztelték, főként hálából kulturális, anyagi és szellemi fejlődésükért. Ez a paradicsomi korszak addig tartott, amíg (ahogy az lenni szokott) el nem lett hatalmasodott rajtuk a gőg, és tudásban meg erőben az istenekkel akartak versenyre kelni. Ennek érdekében egyre inkább elhanyagolták a lelkiséget, és minden erejüket a tudomány és a technológia fejlesztésére fordították. A technológiai fejlődés és az empíria csúcsát a számítógépek városának, Logosnak az alapításával érték el, amellyel tanítóik égi szintjét akarták utolérni. Elhatározták, hogy új istenfajt teremtenek, amely leváltja a réginket. A mesterséges intelligencia projektje azonban összeomlott, a számítógépek pedig egyre inkább uralmuk és ellenőrzésük alá vonták a lakosok életét, akik egyre ürsebbé, kapzsibbá és materialistábbá váltak. A felbőszült istenek Poszeidónnal az élükön úgy döntöttek, hogy árvizekkel örökre elpusztítják a hálátlan és dekadens emberiséget, Atlantisz pedig lakóival együtt örökre eltűnt a tenger mélyén. A történet, amely a történelem során különböző változatokban bukkant fel (leggyakrabban az „özönvíz” történeteiben), és addig fogja borzolni a kedélyeket, amíg olyan civilizációk léteznek, amelyek magukat fejlettnek tartják, annak ellenére, hogy többségük a politikájával (megint?) különös buzgalommal taszítja az emberiséget a pusztulás mélyére. A lemez hangulata a koncepcióhoz illően érezhetően sötétebb a korábbi munkáiknál. Végig valami hideg, óceáni fagy és a kibernetikus jövő futurisztikus víziója érződik rajta, ahol a mesterséges intelligencia átvette a vezető szerepet az emberi lét felett – ez főként az egyes feldolgozások szimfonikus természetéből árad.
Zeneileg a lemez a lehető legjobb módon egyesíti a komplex szimfonikus aranzsmányokat a space rockos ambient hangzásfüggönyökkel. A „Dawn”-on közreműködő zenekar drága mulatságnak bizonyult, így a csapatnak le kellett mondania róla, ami miatt az Eloy ismét egy kicsit a space rockos, ambient irányba hajlott, hangzásban pedig a Yesnél inkább a Pink Floydhoz került közelebb. A zenekar hangzása még finomabb és tisztább lett, a homályos improvizációk pedig addigra már a múlt részét képezték. Detlef Schmidtchen billentyűs a zenekar hiányát sikeresen ellensúlyozta atmoszférikus hangzásfüggönyök nagyobb számú használatával, amelyek ezen a lemezen végig érezhetően Frank gitárja előtt állnak – ez addig nem volt mindig megszokott. Ezek a misztikus billentyűs textúrák gyakran gyönyörűen összefonódnak Frank gitárfutamaival, szinte szétválaszthatatlan hangzásegésszé. Frank gitárstílusa pályájának erre a szakaszára érezhetően lágyabb és finomabb lett, az ütősebb heavy rockos fogások itt többé-kevésbé esetlegesek. A szövegek zömét ezúttal nem más, mint a dobos, Jürgen Rosenthal írta. Ezek – ahogy az a német progresszív rock zenekarok hagyományában lenni szokott, akik nem rendelkeztek Peter Gabriel- vagy Peter Hammill-féle lírai zsenikkel – nem túl briliánsak, de a koncepció egyes részeinek bemutatására az átlagos laikusnak, aki nem mélyed el a sci-fi irodalomban vagy a metafizikában, teljesen megfelelőek voltak. Frank jellegzetes, német akcentussal átitatott hangja, mint az Eloy legtöbb lemezén, ezúttal is ízlés kérdése, szerintem viszont semmit sem von le a lemez egyébként kiváló voltából. Bár a lemezen mindössze négy szerzemény van, mindegyik epikus hosszúságú.
A „Poseidon’s Creation” címéhez illően drámai felvezetés, amelyet finom ambient billentyűrétegek itatnak át, ehhez az első átvezetés után, hammond orgonahangok mellett számos dobátvezetés, dallamos basszus és tüzes gitárriffek csatlakoznak. Frank „síró” gitárfutamai elkerülhetetlenül David Gilmour (Pink Floyd) néhány fogását idézik. A hangulat akkor a legintenzívebb, amikor a gitár drámai hammond- és moog-szintetizátor-textúrákkal olvad össze. Amikor belép Frank éneke (a refrénekben német akcentusa különösen hangsúlyos), a szerzeményben többrészes szimfonikus textúrák kezdenek áradni Rosenthal dobjainak fokozódó diktálása mellett, nagyszerű hangulatot teremtve. A moog-szinti váratlan, kiváló betörése, jellegzetes hangjával, amely később a neo-progresszív rock hangzásvilágát is meghatározóan építette, valamint a finoman rakott gitárfutamok igazi szimfonikus mesét jelentenek minden prog rock-gurmand számára.
Az „Incarnation Of the Logos”, amely drámai, baljós mellotronfüggönyökkel és távoli, szinte suttogó énekkel nyílik, a koncepció azt a pillanatát jelzi, amikor Atlantisz végleg megpecsételi a sorsát. Ez a fokozódó, ambient hullámzás a közbeékelt narrációval, amelyben számítógép is megszólal, elég sokáig tart, mielőtt kiváló átvezetés és álomszerű aranzsmán következik, amelyet a többrétegű billentyűk, a gitár és Rosenthal ugráló, dinamikus dobjai közötti interakció alkot. Ez utóbbiak minden elismerést megérdemelnek, és gyakran a sokkal ismertebb Neil Peart (Rush) jellegzetes fogásait idézik. Egy ponton a szimfonikus aranzsmák és a számos tüzes dobátvezetés közepén energikus ének is belép. Igazi dallamos szimfonikus diadal.
Minden csúcs után elkerülhetetlen a bukás. A „Decay Of the Logos”, amely Klaus-Peter Matziol basszusának zörgésével, moog-hangokkal és kiváló cintányérmunkával nyílik, drámai hangutazásra viszi a hallgatót a mesterséges intelligencia bonyolult rendszerén át, amely kinőtte eredeti, humanitárius célját, és az emberi létezést fenyegető veszéllyé vált. Az egyes ritmikai szünetekben a szintik alól szél hangja is hallatszik. Ez az első átvezetésig fokozódik, amely a szerzeményt érezhetően energikusabb vizekre viszi, ahol a dobok tüzes átvezetései és a gitár hatalmas futamai uralkodnak, és egy pillanatra felidézik a zenekar heavy rockos gyökereit. Frank éneke is érezhetően meggyőzőbben szól, ha drámaibb érzelmeket fejez ki. A finom szintirétegek betörése valóban mesteri, és remekül illeszkedik a kiváló dobkombinatorikához. A finoman megszólaló gitárdallam kissé csillapítja ezt az erőteljes drámaiságot.
Ezt követi a lemez ambient, koncepcionális és szerzeményi csúcspontja, az „Atlantis’ Agony At June 5th – 8498, 13 p.m. Gregorian Earthtime”, a katasztrófa baljós (pontos?) dátumával, amely a világ színéről örökre eltörölte az egykor fenséges civilizációt, amely az emberi gőg miatt süllyedt el (nem mondom kétszer, hogy ugyanez a sors egyszer ránk is vár, ami az Atlantisz tragédiájáról szóló bármely koncepciót ma még érdekesebbé és fogékonyabbá teszi). A koncepció epilógusát tartalmazó drámai narráció után hosszabb ambient szakasz következik számos mellotron- és mini moog-hangzásfüggönnyel és rengeteg elektronikus hanggal. Idővel drámai orgonahang is beleszövődik, ami csak fokozza a nagy katasztrófa komor hangulatát. Közben többször megszólal a narrátor hangja. Amikor megjönnek a drámai dobátvezetések, gyönyörű dallamos motívum szövődik beléjük énekes kísérettel. Az egészet fokozódó, meglehetősen hátborzongató billentyűhangok zárják, amelyek valahová a távolba tűnnek. Az Eloy történetének legnagyobb ambient kísérlete remekül sikerült, és még ma is számos mai space rock zenekar ihletforrása.
Az „Ocean” szememben a zenekar legjobb lemeze és a 70-es évek második felének egyik legjobb prog rock albuma, amely csupa felsőfokot érdemel. A misztikus hangulat végig kéz a kézben jár a mitológiai koncepcióval, és drámai üzeneteivel sikeresen ingerli a hallgatók spirituális érzékeit. A lemez produkciója bizonyosan megelőzte a korát. Frank nemcsak gitárosként, hanem producerként is fejlődött. Az Eloy talán valóban nem tartozott a progresszív rock történetének fő újítói közé, és zenéjükben mindig kimutathatók voltak a világszerte ismertebb progresszív rock zenekarok hatásai, ám abban az időben bizonyosan a legmerészebbek és legambiciózusabbak közé tartoztak. Abban az időben, amikor a punk már kinyújtotta sáros karmait, és hadat üzent minden rockos „dinoszaurusznak”, egy pillanatra sem torpantak meg, hanem sorra alkották ambiciózus, többnyire konceptlemezeiket, anélkül hogy a rádiós listákra pillantgattak volna. Mindez az új felvételi technológiák és hangzások sikeres, fokozatos alkalmazásával az Eloyt a progresszív rock aranykorának egyik legszívósabb és legtiszteltebb zenekarává tette, miközben sok példaképük addigra az érdektelenség szélére sodródott, teljes hangzásváltásba menekült, vagy egyszerűen elmerült a történelemben. Sok évvel később, pontosabban 1998-ban az Eloy felvette e konceptuális remekmű folytatását, amely méltó utódnak bizonyult, de ez már egy egészen más történet, amelyet egy másik kritikában mesélünk el.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár, vokál
Detlef Schmidtchen – billentyűk, mellotron, xilofon, hang
Jürgen Rosenthal – dobok, ütőhangszerek, fuvola
VENDÉGZENÉSZEK:
The Boys Of Santiago – énekkar (1)
Producer
Frank Bornemann
Számlista
1. Poseidon’s Creation (11:38)
2. Incarnation Of The Logos (8:25)
3. Decay Of The Logos (8:15)
4. Atlantis’ Agony At June 5th – 8498, 13 p.m. Gregorian Earthtime (15:35)
Az album játékideje: 43:53
