Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1978
Értékelés: 4/5
Az Eloy a legjobb albumának számító „Ocean” (1977) megjelenése után joggal élvezte a legnépszerűbb német (prog)rockbanda hírnevét, amely népszerűségben akkoriban gond nélkül felvehette a versenyt a brit progresszív rock legnagyobb neveivel. Rendszerint akkor, amikor egy zenekar szélesebb körben ismertté válik, és a hallgatók lelkesedése tetőzik, jön el az ideje, hogy a sikert egy koncertalbummal is megpecsételjék, amely a legjobb szerzeményeiket mutatja be. Az Eloy pontosan ezt tette, és kiadta az első (és egyelőre egyetlen hivatalos) koncertlemezét, amely egyszerűen a „Live” címet kapta, pedig lemezcímek terén soha nem szenvedtek fantáziahiányban.
Az Eloy a felvétel összeállításánál érthető módon a két legjobb és legsikeresebb albumára, a „Dawn”-ra (1976) és az „Ocean”-re összpontosított. A korábbi művekből csak a „Mutiny” a „Power And The Passion” (1975) című lemezről, valamint az „Inside” (az 1973-as azonos című albumról) került be, ami nem tragédia, hiszen a hetvenes évek közepétől kezdve a szerzeményeik legalább egy osztállyal jobbak és fejlettebbek voltak. A sokoldalú billentyűs, Detlef Schmidtchen valószínűleg nem is akart folyton a hammondon pörögni, mint elődje, Manfred Wieczorke, aki odavolt a hammondokért, és a korábbi felvételeken a billentyűs hangzás túlnyomó többsége erre épült. A zenekar főnöke, Frank Bornemann, aki ekkorra gitárosként még tovább fejlődött (az éneke viszont továbbra is külön fejezet volt, és a hallgató egyéni ízlésén múlt), a gitáron is egyre szívesebben nyúlt finomabb futamokhoz, amelyek jócskán David Gilmour (Pink Floyd) stílusát idézték, a korábban oly gyakori jellegzetes heavy rock riffeknek viszont hátat fordított.
A „Live” legtöbb előadása élőben még a stúdióváltozatoknál is jobban és erőteljesebben szól, ami nem túl nagy meglepetés, hiszen a zenekar mindig is kiváló koncertbandaként volt ismert. Sok szám érezhetően megnyúlt, további szimfonikus hangszerelésekkel és néhány kisebb improvizációval egészült ki. Olykor kissé zavaróak a dalok előtti és közbeni rövid szövegbetétek (a dobos, Jürgen Rosenthal mondja őket), amelyek nélkül gond nélkül meglennének, különösen a németül elhangzók. Frank erős német akcentusa élőben még hangsúlyosabb, ami egyeseket zavarhat, mások viszont nem fognak sokat foglalkozni ezzel a legszembetűnőbb germán jegyükkel, amely a zenekar felismerhető elemei közé tartozik. A produkció Frank hagyományaihoz híven ismét kiváló, a felvételeken nyoma sincs semmiféle stúdiós utólagos babrálásnak.
A felvételt két remek, kibővített előadás nyitja: az egymással összefüggő koncepciós klasszikusok, a „Poseidon’s Creation” (a végén kiváló gitárszólóval) és az „Incarnation Of the Logos” (mindkettő az „Ocean” albumról), amelyek még a stúdióváltozatoknál is jobbak. A „Dawn” lemezről játszott darabok, például a „The Sun Song” esetében, ahol csak a felesleges német szövegbetét zavaró, amelyet egy brit regényből, a „Razsvetljenja”-ból (Megvilágosodások) vettek, valamint a „The Dance in Doubt And Fear” esetében különösen érdekes hallani, hogyan fedi le Schimdtchen a billentyűk szélesebb palettájával azokat az eredeti stúdióbeli szimfonikus hangszereléseket, amelyeket eredetileg a zenekar játszott. Bár alapvetően tartják az eredetik szellemét, a kiegészítő hangszerelések terén bőven megengedik maguknak a szabadságot. A kiváló „Mutiny” a „Power And The Passion” lemezről az egyik olyan szám, amelyet Frank még a zenekar korábbi felállásaival vett fel eredetileg. Mivel a koncertet rögzítő felállás hangszeresként érezhetően jobb volt, mondanom sem kell, hogy ez az előadás is észrevehetően jobb a stúdióváltozatnál. A szimfonikus hangszerelések sokkal kiterjedtebbek és kifinomultabbak, a gitárfutamok finomabbak, a ritmusszekció pedig még mozgalmasabb. Az ezoterikus csemege, a „Gliding Into The Light And Knowledge” szintén a felvétel csúcspontjai közé tartozik, és nehéz lenne közülük a legjobb előadást kiválasztani. A felvétel legrégebbi darabján, a közkedvelt klasszikus „Inside”-on Frank ismét alaposan megropogtatja az ujjait, újra rengeteg gitárfutamot mutat, és közvetve némileg keményebb hangzást hoz vissza, amely a zenekar korai éveit jellemezte. A dobos, Jürgen Rosenthal szokás szerint remek, mondhatni a kor egyik legjobb prog rock dobosa, akit gond nélkül mérhetek olyan óriásokhoz is, mint Neil Peart, Barriemore Barlow vagy Carl Palmer. A műsort az epikus remekmű, az „Atlantis’ Agony At June 5th – 8498, 13 p.m. Gregorian Earthtime” zárja, amelyet teljes fenséggel adnak elő, és rengeteg további elektronikus szintetizátorhangot is beleraknak. Ezt az ambiciózus kompozíciót további hat perccel meg is toldják. Itt megint kicsit idegesítő a rövid német szövegbetét a hosszú, ambient felvezető szakasz elején, amelyben a billentyűkön főleg Schmidtchen brillírozik, de aztán a felvétel legjobb pillanatát varázsolják elő, és néhány olyan további hangszerelést is beletesznek, amely a stúdióváltozaton nincs.
Néhány kritikus szerint ez a koncertalbum csak a zenekar legnagyobb rajongóinak szól. Ennél kevésbé nem érthetnék egyet ezzel az állítással, hiszen szerintem a 70-es évek végének egyik legjobb minőségű progresszív rock koncertdokumentumáról van szó. A „Live” igazi koncertválogatás a space rock minden szerelmesének a műfaj legjobb éveiből, és a zenekar alkotói csúcsának fenséges bemutatása. Azoknak viszont, akik még csak ismerkednek az együttessel, azt javaslom, hogy kezdetnek inkább fedezzék fel az összes 70-es évekbeli stúdióalbumukat, és csak utána csapjanak le erre a remek koncertfalatra.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár, vokál
Detlef Schmidtchen – billentyűs hangszerek
Jürgen Rosenthal – dob, ütőhangszerek, hang
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
1. Poseidon’s Creation (11:37)
2. Incarnation Of Logos (8:46)
3. The Sun-song (8:30)
4. The Dance In Doubt And Fear (7:36)
5. Mutiny (9:56)
6a. Gliding Into Light And Knowledge (4:24)
6b. Inside (6:34)
7. Atlantis’ Agony At June 5th – 8498, 13 p.m. Gregorian Earthtime (20:54)
Az album hossza: 78:17
