Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: G.U.N. Records
Megjelenés: 1998
Értékelés: 4.5/5
El tudjátok képzelni, hogy a Pink Floyd kiadja a „Dark Side Of The Moon 2”-t, a Genesis a „Selling England By The Pound 2”-t, az Emerson, Lake & Palmer pedig a „Brain Salad Surgery 2”-t? A zenei finomságok szerelmeseinek többsége valószínűleg elveszítené a józan ítélőképességét, és eleinte magasra ugrana a hírre, hogy kedvenceik a progresszív rock aranykorának legjobb alkotásai közül néhánynak a folytatására szánták el magukat. Aztán hamarosan jönne a kijózanodás, és a földre való visszatérés, mert elkerülhetetlenül beláthatnánk, hogy a felsorolt zenekarok (főleg most, öreg napjaikra) soha nem lennének képesek megismételni az említett klasszikusok eredeti varázsát, és minden folytatás inkább önparódia lenne, mintsem újabb remekmű. A legjobb esetben is nagy csalódás lenne belőle. A metállal ellentétben, ahol az utóbbi években csak úgy záporoznak a műfaj népszerű zenekarainak klasszikus albumaihoz írt, több-kevesebb sikerrel járó folytatások, a progresszív rockban ez a gyakorlat soha nem volt népszerű. A legtöbb zenekar már természeténél fogva kerülte, hiszen a dicső múltba való túlzott visszatekintés, illetve egy már felhasznált ötlet folytatása gyakran magával a progresszivitás fogalmával ütközött. A legtöbb zenei remekműnek sokkal jobb, ha felesleges folytatások nélkül marad, és örökre a régi szép időkhöz tartozik, ahelyett, hogy megpróbálnák feléleszteni egy letűnt kor varázsát, amikor az alkotóik 20, 30 vagy 40 évvel fiatalabbak voltak, és egészen más szinten működtek.
A progresszív rockban rendkívül ritka kivételek egyikét engedték meg maguknak a legendás német space rockerek, az Eloy, amikor az „Ocean 2: The Answer”-rel megalkották legnagyobb remekművük, az „Ocean” (1977) folytatását. Ez rendkívül bátor lépés volt, tekintve, hogy az említett album a rajongók szemében „szent”, és méltán tartozik a progresszív rock klasszikusai közé. Az Eloy már a pályafutása harmadik évtizedében is komoly progresszív rock tényezőként szilárdította meg a helyét a kiváló előző albummal, a „The Tides Return Forever”-rel (1994), amely klasszikus hangzásuk felélesztésével és fenséges szimfonikus hangszereléseivel újra „a helyére tette” a dolgokat. Csakhogy folytatni azt a legendás albumot, amellyel megjelenésekor hazájukban, Németországban még nagyobb sikert arattak, mint a nemzetközileg jóval elismertebb zenei kortársaik, egészen más tészta volt. A nagy szkepszisre tehát minden okuk megvolt az embereknek.
Az Eloy az „Ocean” megjelenésekor még viszonylag fiatal zenekar volt, amely az újítás szárnyán szárnyalt, és ezzel az albummal a 70-es évek zenei határait feszegette. 21 évvel később a klasszikus felállásból már csak ketten maradtak a csapatban: a főnök, a megsemmisíthetetlen gitáros-énekes Frank Bornemann, a német rockzene történetének egyik legszínesebb alakja, valamint a basszusgitáros Klaus Peter-Matziol, aki a 80-as évek második felében évekig tartó távollét után az előző albummal tért vissza a zenekarhoz, amellyel pályafutása legnagyobb sikerét érte el. Bornemann és Matziol e több mint ambiciózus projekt kezdete előtt stabil felállást épített maga köré, amelyet rajtuk kívül a régóta velük lévő billentyűs virtuóz, Michael Gerlach (a zenekar tagja a „Ra” (1988) című albumtól kezdve), valamint az új dobos, Bodo Schopf alkotott, aki kiváló szerzeménynek bizonyult. Frank, Matze és Michael írta az album összes zenéjét, míg Frank ezúttal minden külső segítség nélkül megdöbbentően jól sikerült szövegeket adott hozzá, amelyek a szokásoshoz híven nem egy közös filozófiai ponton érintkeznek Jon Andersonnal (Yes).
Az album megjelenése előtt természetesen felmerült a legfontosabb kérdés: tudja-e az Eloy a 90-es években is tovább tolni a zenei határokat, és sikeresen folytatni kultikus atlantiszi koncepcióját? Akár hiszitek, akár nem, Franknek és zenésztársainak sikerült a lehetetlen: az „Ocean 2: The Answer”-rel több mint méltó folytatását alkották meg legnagyobb remekművüknek, és ez az első albumuk a 80-as évek eleje óta, amely ismét kiérdemelte a remekmű státuszt. Az „Ocean 2” ott folytatja a legendás Atlantisz kontinens felemelkedéséről és bukásáról szóló sci-fi koncepciót, ahol az „első rész” véget ért. Míg az utóbbi a mitológiai civilizáció/kontinens felemelkedését és bukását írta le, amelyet az emberi gőg és az a vágy okozott, hogy a magasan fejlett technológia segítségével az „istenekkel” versengjenek a világ feletti hatalomért, az „Ocean 2” a katasztrófa következményeire utal, amely örökre elnyelte a kontinenst és lakosait. Az egyes szövegek különböző korszakokra és eseményekre vonatkoznak, Atlantisz „utódainak”, vagyis a nagy özönvíz után érkező első ókori civilizációknak a megjelenésétől egészen a máig ható hatásokig és „vívmányokig”; főleg a különféle civilizációs „vívmányokig”, amelyek az ember káros cselekedetei révén azzal fenyegetnek, hogy a legendás elődeink által átélthez hasonló katasztrófát idéznek elő. Az album ennek ellenére optimista hangnemben zárul, a lehető legegyszerűbb válasszal minden akadályra.
Az „Ocean 2” a régi és az új Eloy remek keveréke. A zenekar rajta végre teljesen visszatért a space rock gyökerekhez. Ezúttal is nélkülözhetetlenek a fenséges szimfonikus hangszerelések és a kísérő női vokális harmóniák, amelyekre gyakran épülnek mind a négy tag egyes technikai mesterkedései. Főleg Frank „világűrbeli”, olykor „síró” gitárszólói biztosítják az egyes kompozíciókban azt az ezoterikus Eloy-energiát, amely a múltban a legjobb műveiket díszítette. A heavy rock elemek ezúttal háttérbe szorultak, előtérbe kerültek viszont a fenséges szimfonikus hangszerelések, mindenekelőtt a billentyűk ezoterikus függönyei, amelyek azt a „lebegő” atmsofért teremtik meg, amely a minőségi space rock egyik fő erénye.
A „Between Future And Past” rövidebb, atmoszférikus felvezetése az albumnak, amely az óra ketyegésével nyit, és a szintetizátorok hatalmas függönyein fokozatosan építi fel a hangulatot. Ezoterikus légköre nagyon Floydosan szól, és kissé a Floyd-klasszikus, a „Shine On You Crazy Diamond” felvezetésére emlékeztet. Miközben a háttérben Gerlach szintetizátorainak hatalmas függönyei és melankolikus női hangok szintetikus mintái hullámzanak, néhány egyszerű gitárfutam is beúszik. Aztán ismét megszólal az óra ketyegése, amely közvetlenül átfolyik az epikus „Ro Setau”-ba, amely az ókori egyiptomi civilizáció titkairól és az „istenekkel” feltételezett kapcsolataikról szól. Ez az album egyik legjobb darabja, sőt az Eloy pályafutásának egyik legfenségesebb alkotása. A felvezetésben a menetelő ritmusvonal és Frank titokzatos éneke jellemzi. A hangulat egy hatalmas szimfonikus motívum betörésével bontakozik ki, amelyet határozott gitárriff, szilárd ének, masszív szintetizátorrétegek és ütős ritmusvonal épít fel. A középső részben megjelenő, egyre erősödő melankolikus női többszólamúság sajátos himnikus beütést ad neki, amely remekül illik a billentyűk „világűrbeli” hullámzásához. Az összes hangszeres ezt az ezoterikus hangulatot csak még tovább fokozza Gerlach szintetizátorainak fenséges hullámaival, valamint kiváló gitár- és billentyűszólókkal. Matziol is ismét bebizonyítja, hogy a német basszusgitárosok egyik legjobbja, a záró szekcióban néhány kivételes basszusfogással.
Az Eloy-klasszikus státuszért könnyedén versenybe száll a kiváló „Paralysed Civilization” is, amely az ébredésre és a „civilizációnk” szervezési módjának minél gyorsabb megváltoztatására figyelmeztet, mielőtt túl késő lenne. Ez szinte klasszikus Eloy-kompozíció (egyes motívumai még kissé a „Poseidon’s Creation” klasszikusra is emlékeztetnek), amely bármelyik legjobb albumukon ott lehetne. Hatalmas gitárfutamok és védelmező, erősen atmoszférikus szintetizátorvonalak nyitják . Frank éneke mellett nem hiányoznak a kísérő női vokális harmóniák sem, amelyek tovább erősítik a rendkívül ezoterikus hangulatot. Gerlach ismét lenyűgöz kiterjedt billentyűs expanzióival, Schopf pedig itt egyenesen hihetetlen masszív, többrészes dobátmeneteivel, amelyek több mint nyilvánvalóan Neil Peartre (Rush) emlékeztetnek. Frank pedig nem állhatja meg, hogy ne szőjön bele még egy rendkívüli, sajátos gitárszólót, amelyben ugyan (a szokásoshoz híven) érezhető David Gilmour hatása, de teljesen felismerhető módon játssza el. A fenséges zárásról a billentyűk kristálytisztán gyengéd dallama gondoskodik. Ezt követi a nyugodt „Serenity”, amely a basszusgitár és a bongók melankolikus vonalával nyit. Ehhez csatlakozik egy különleges, effekten átvezetett gitármotívum és nyugodt ének. Ezúttal is az analóg billentyűkön megszólaló sok ízléses futam lágy hangjai vannak az előtérben, amelyek elengedhetetlenek a békés, mégis titokzatos hangulat megteremtéséhez.
Nagyon érdekes alkotás az „Awakening Of Consciousness” is, amely rendkívül kontrasztos szerzemény: egyrészt nyugodt tempót tartalmaz, másrészt energikus közbeékelt futamokat a gitáron, a billentyűkön és a ritmusvonalon. Dallamos énekek kísérik, amelyek Frank filozofikus szövegét kötik össze, amelyet változatos egzisztencialista szimbolika tölt meg. Ismét csodálni lehet az egyes hangszeresek kivételes technikai képességeinek néhány megnyilvánulását, kiváló billentyű- és gitárszólókkal. A közel 13 perces epikus „Reflections From The Spheres Beyond” kétségkívül az album központi műve. A melankolikus bevezető kiterjedt és változatos billentyűs futamokkal, gyengéd gitárakkordokkal, amelyekhez csörgő basszusvonal és szinte suttogó ének társul, valamilyen kelta siratóra emlékeztet. Ennek vége, amikor betör az ütős gitárriff és a dübörgő szintetizátorfutamok, és ekkor a kompozíció teljesen megváltoztatja természetét. Hirtelen drámai női vokális harmóniák is becsatlakoznak, ami a szintetizátorok központi motívumával és a gitárriffel összefonódva leírhatatlan varázst teremt, és könnyedén borzongást vált ki az egész testben. A kiváló refrén itt kissé a „Time To Turn” klasszikus refrénjére emlékeztet. Frank „síró” gitárszólója a középső szekcióban valamilyen „másik galaxisba” repíti. Nem hiányzik egy sok szintetizátoreffektet tartalmazó szekció sem, amely futurisztikus, „robotos” hangokat produkál. Az Eloy újabb epikus klasszikust alkotott, amely felveheti a versenyt a korábbi remekművekkel.
Az ezoterikus mese, a „Waves Of Intuition” a zenekar történetének egyik legszebb alkotása, és igazi csemege Frank gitáros mesterkedéseinek minden rajongójának. A rendkívül törékeny, melankolikus dallamot itt főleg Frank csodálatos slide gitárszólói és a billentyűk hatalmas függönyei építik fel. A kompozíció intenzitásához drámai vokális harmóniák is hozzátesznek. Az óra ketyegése vezeti az albumot a záró, optimista színezetű epikus „The Answer”-hez, amelynek szövege megadja azt a (magától értetődő) választ az emberi lét értelmére (a szeretet), amely elől sajnos még mindig túl gyakran menekülnek, vagy próbálják megtagadni. Ezt a kiváló, többnyire közepes tempójú kompozíciót hatalmas, menetelő ritmus, ütős gitárriffelés (amely az egész albumon a legnehezebb rockosan szól), titokzatos ének és a billentyűkön megszólaló sokféle motívum áradata jellemzi. A zenekar ismét nem felejtette el használni a kísérő női vokális harmóniákat, amelyek a védjegyüknek számítanak, amikor végsőkig fel kell fokozni az elsőrangú epikus hangulatot. A második részben Frank újabb orgazmikus gitárszólót sző bele (sajnos nagy valószínűséggel pályafutása utolsó ilyenjét). A kórusos többszólamúság fokozódása és a menetelő ritmus a himnikus hangulatot a csúcspontjára, és e kiváló album fenséges zárására viszi.
Az „Ocean 2”-vel az Eloy hosszú idő után újabb remekművet alkotott, amely egyben e legendás zenekar fenséges visszatérését jelenti a prog rock elit élvonalába, miután sok progrészajongó már többször leírta őket mint említésre méltó kreatív tényezőt. A kör a lehető legjobb módon bezárult. A kiterjedt turné után úgy tűnt, hogy az Eloy az új évszázadban is a prog rock egyik fontos tényezője lesz, de Frank sajnos teljesen a producerkedés felé fordult, és megszakított minden, a zenekar nevéhez kötődő említésre méltó tevékenységet. Legutóbb 2003-ban jelentette be, hogy a zenekar örökre megszűnt koncertegyüttesként, a stúdiótevékenység jövőjéről viszont eddig semmit nem mondtak. Ezért a rajongók körében még mindig nem aludt ki az szerény remény, hogy az Eloy egyszer még visszatér a színtérre. Ha viszont az „Ocean 2: The Answer” valóban az Eloy-saga utolsó fejezete, nincs túl sok okuk a gyászra, hiszen a zenekar szinte ideális módon búcsúzott – egy remekművel, amely megragadta mindannak a lényegét, amiért szerették őket. Kevés zenekar dönt úgy, hogy a csúcson fejezi be, vagy (az Eloy esetében) akkor, amikor megújítja legjobb napjainak varázsát. Zenéjükre kétségkívül mindig igaz lesz az, amit Frank az album füzetének bevezetőjében leírt: „Az ember az idő foglya, de az idő az örökkévalóságban él”.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár
Klaus-Peter Matziol – basszusgitár
Michael Gerlach – billentyűk, kísérő ének
Bodo Schopf – dobok, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Steve Mann – slide gitár a „The Answer”-ben
Susanne Schätzle – kísérő ének
Tina Lux – kísérő ének
Hannes Folberth – minimoog a „Ro Setau”-ban
Volker Kuinke – furulya a „Paralysed Civilization”, a „Waves of Intuition” és a „The Answer” dalokban
Peter Beckett és Tom Jackson – kórus a „The Answer”-ben
Daniela Wöhler, Frederike Stübner és Susanne Moldenhauer – szoprán hangok a „The Answer”-ben
Prágai Filharmonikus Kórus a „The Answer”-ben
Produkció
Frank Bornemann
Számlista
1. Between Future And Past (2:43)
2. Ro Setau (7:09)
3. Paralysed Civilization (9:28)
4. Serenity (3:09)
5. Awakening Of Consciousness (6:03)
6. Reflections From The Spheres Beyond (12:59)
7. Waves Of Intuition 4:56
8. The Answer 11:19
Az album hossza: 57:46
