Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Toxine
Kiadó: Blue Tattoo Music
Megjelenés: 2015
Játékidő: 59:32
Értékelés: 4.5/5
A Toxine, a koperi illetve annak környékéről származó kísérletező formáció két év után tér vissza teljesen új albumával, a »Now O’Clock«-kal. Ez idő alatt a ritmusszekciót teljesen lecserélték. A zenei provokáció az új lemezen is a zenekar kifejezésmódjának magja, és ebben nem lehet kételkedni már a szórakoztató instrumentális nyitány, a Float Your Signifier funkosan csípős első taktusaitól sem. A nyitódal olyan alapvető hangszeres hátteret kínál, amely végighúzódik az album egész további tartalmán. A lemez egy teljes órányi anyagot tartalmaz, és újabb kemény diót ad rágcsálni, amely a legigényesebb zenefogyasztókra van szabva.
Ha megengedek magamnak a bevezetőben egy kis szabad filozofálgatást arról, miért egy olasz kiadónál jelent meg az új album, a kulcs abban is rejlik, hogy a hetvenes években a progresszív rock Olaszországban sokkal népszerűbb volt, mint valaha Jugoszláviában vagy Szlovéniában. Az olaszok büszkék lehetnek a saját nevelésű zenekarok gárdájára, amely akkoriban (világviszonylatban is) megalapozta a progresszív rock egy sajátos ágát. E zenekarok közül néhány, például a PFM, a Le Orme és a New Trolls, ma is működik. Az évek során a nyugati szomszédunknál erős művészi érzék és tisztelettudó viszony alakult ki a progresszív rock jelensége iránt, akárcsak a RIO/avant-prog műfaj iránt. Ebben a Szlovéniával való összehasonlítás szinte helytálló sem lehet. Nálunk ugyanis a kiadók szimpátiája a progresszív rock iránt bizarr módon nulla, és ha még egy kicsit továbbmegyek, belefuthatsz abba az anomáliába is, hogy az alternatív rock áramlata az „intellektuális vitatkozás” végletei közt még a Buldožert is a „magáénak” akarja tudni. Így nem csoda, hogy a Toxine inkább maga gondoskodott az art integritása védelméről, összeállt olasz oldali kollégákkal és a Blue Tattoo Music kiadóval, amely kiadta ezt az egyébként kiváló új albumot. Még egy apróság, ami külföldön magától értetődő, nálunk viszont inkább kivétel, mint szabály: az album »tray card«-ja vonalkódot is tartalmaz, így remélhetőleg az albumot a hanghordozókat áruló, egyébként elszegényedett szlovén boltok polcain is megtalálod majd.
Az album zenei karaktere még mindig nagyobbrészt a spontán jamen alapul, amelyből a dalok végső formájukba kristályosodnak. A »Now O’Clock«-on mégis érezhető a zenei anyag fokozatos racionalizálása és tömörítése, ami kézzelfoghatóbb motívumbeli kompaktságot hoz az aranzsálásba, ahogy ez a Toxins vs. Toxine és/vagy a Heyday című dalokban látszik, amelyek gyorsan megjegyezhető csúcspontokat tartalmaznak a refrén dallamában. Ehhez közelít az album vége felé a hosszan elnyúló, de lazán álmodozó Skin Cryin For Yin is, olyan tipikus zenei formájú refréndallammal, amelyet a rockzenében már számtalanszor használtak különféle zenei történetekben.
A Toxine az új albumon sem foglalkozik a műfaji kerettel, hanem szabadon, és hozzáteszem, gondok nélkül hajózik el a sablonok mellett, és „saját zenei egotripjeinek” bátor „kihívásával” továbbra is hatékonyan tár fel új zenei tájak felfedezetlen dimenzióit, amelyekkel meglepi a hallgatót, kiválóan lefoglalja, sőt időnként egyenesen sokkolja. Ez az (ön)felfedezés a tagok öntörvényű zenei észlelésének gyümölcse, amely az ötletek kifejezésének őszinteségében teljesen leplezetlen, éppen ezért egyedi. Innen nem nehéz levezetni, hogy a Toxine teljesen önmagából sarjadt, felismerhető zenei személyiséggel bíró zenekar. A „Now O’Clock” is önálló szerzői tartalmú album, és a párhuzamok keresése ebben a tekintetben legfeljebb zavaró, ha nem egyenesen ízléstelen.
A zenekar a zenei expresszionizmus számos arcát felvonultató, lucidan-sötét keverék érdekes származéka, amelyben az új albumon is többnyire teljesen spontán és kiszámíthatatlanul mozog. Ami a hangszeres rész kifejezőerejét illeti, a Toxine-t a progresszív rock egyik fajtájaként, a jazz-rock fúzióként is lehet jellemezni, ahol a blues, a funk, az alternatív rock és a pop műfajainak árnyalatai is utat találnak az aranzsmánokba. Nehezebb rátűzni az avantgárd és az ellenzéki rock (RIO/Avantagarde) címkéjét, bár a srácok megállás nélkül „provokálják” és „heccelik” a hallgatót féktelen kísérletezésükkel.
Tomi Toth felismerhető és markáns vokális jelenlétével marad a mérleg nyelve, amely eldönti, hogy szeretni vagy utálni fogod-e a Toxine-t. Az aranzsálás minden „soklépcsős szétszórtsága” (fragmentáltsága) mellett ugyanis a Toxine zenéjét könnyedén el lehetne képzelni olyan zenei karakterként is, amelynek nincs szüksége énekhangra. A hangszerek szüntelen kutatásának lenyűgöző munkája még a legigényesebb zenei gourmand-t is teljesen leköti. Toth viszont különc a maga kidolgozott vokális karizmájával, és egymaga egy külön történet. Lezárt történet. A költészet előadásához szinte nem is tudsz megfelelőbb énekest elképzelni a Toxine-hoz. Idegesítő, lucid, maró, csípős, gúnyos, áthatóan kemény, lehet végletesen cinikus is, de finoman elmerengő és lágy is, amikor a dal üzenete ezt kívánja tőle. Sok arcú ember tehát. Az „Ever Wordless” (2013) albumról írt RockLine-kritikában már az is megállapításra került, hogy Tomi ezzel a megközelítéssel és hangszínnel a legkönnyebben a post punk zenekaroknál, mint a The Cure és a Dexys Midnight Runners, gyújtana, és nem túlzok, ha mellé megemlítek egy „2 Tone SKA punk” képviselőt is, mondjuk a Madnesst.
A Metatune című dal afféle főhajtás Frank Zappa, a múlhatatlan és páratlan zseni alakja és életműve előtt. A Zappa iránti vonzalom nem is meglepő, ha figyelembe vesszük Samo Turk gitáros korábbi együttműködését a Ya Hozna nevű zenekarral, amely (előadásban több mint hiteles) szlovén Frank Zappa-tribute együttes. Éppen ez a dal, valamint a később következő Good News For A Lost Generation a különösen kiterjedt és összetett aranzsálás miatt kemény dió előadás szempontjából, amely a Toxine-tól különösen elmélyült, filigrán, átgondoltsággal és tömörséggel teli kivitelezést követel. A srácok ezt nagy kiválósággal, rendkívüli összeszokottsággal oldják meg, ebből viszont nem következik, hogy a Toxine-t feltétlenül koncerten kell fogyasztani. Spontán és kiszámíthatatlan fordulatokkal teli, ragyogó összeszokottságukkal egyszerűen elbűvölnek.
Összegezve az új albumot: a Toxine továbbra is rendkívül ügyesen kerülgeti a nehezen megfogható dallamok anyagát, amelyek gyakran atonális formákban kutatnak, de sosem esnek a káosz csapdájába. Ezért a „Now O’Clock” több egymás utáni meghallgatást igényel. És persze vastag bőrt, a népszerű fülkagyló és dobhártya magas tűrőképességével. A hangszerek végig szabadon lélegeznek a kiváló egymásra hangolódásnak (szimbiózisnak) köszönhetően, a motívumokban folyamatosan nyitott teret hagynak szellemes improvizációk és a zenei exhibicionizmus kalandjainak beültetéséhez, amelyeket éppen Toth vokális kicsapongása koronáz meg. A „Now O’Clock” megőrzi egy kísérletező-progresszív rockegyedi darab fényét, a Toxine pedig az új albummal is megtartja a szlovén zenei életben betöltött abszolút különc státuszát.
Felállás
Tomi Toth – ének, „šundr”
Samo Turk – gitár, vokál
Žiga Fabbro – szaxofon, szintetizátorok, vokál (és több)
Erik Čebokli – basszusgitár
Aleš Zorec – dob
Produkció
Mitja Cerkvenik
Dallista
1. Float Your Signifier
2. Budget Symphonia
3. Toxins vs. Toxine
4. Metatune
5. Heyday
6. Six Ate Each Other
7. Forgive The Weather
8. Sottovento
9. Good News For The Lost Generation
10. Skin Crying For Yin
11. Periods Part 2
