Előadó: Clapton, Eric
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1976
Eric Clapton igencsak aktív volt zeneileg a hetvenes években, talán még túlságosan is egy olyan emberhez képest, akit ennyire megviselt az identitásválság. Az állandó önpusztító problémahalmozás és más hasonlóan bonyolult helyzetek ellenére, amelyek a mindenféle opiátok és kaliberek túlzott fogyasztásából adódtak, a gitáros pályája – két többé-kevésbé (al)átlagos album kivételével – megőrizte kapcsolatát azzal a minőséggel, amelyet a mára már elfeledett időkből ismerünk, amikor Claptonra többek között az isten becenevet is ráragasztották. Karrierje tehát a tervezettel ellentétben inkább ösztönösen bontakozott ki különböző irányokba, és közben Ericet például azon is rajtakaptuk, hogy lelkesedik a reggae hatásokért, ami sok hűséges tisztelőjének elfogadhatatlan volt. Clapton most először határolódik el a csábító jamaicai aromáktól és ízektől, de nem a többi, műfaji értelemben „antibluesos” motívum feldolgozásától, amelyeket Rob Fraboni éber vezényletével kiváltképp egy rendkívüli blues-gyöngyszem előadása uralkodik.
A No Reason To Cry zeneileg és szövegileg valahol a 461 Ocean Boulevard lazasága és a „Layla szerelmi vallomásainak” játékos természete közötti furcsa keveréknek tekinthető. Eric bevezetőként a dallamosan szépen felépített Beautiful Things-szel örvendeztet meg minket, egy lágyan álmodozó, vitorlázó szám ez a jellegzetes slide-játékkal, amely hagyományosan különösen csábító hangot ad az instrumentális egésznek. A Sign Language érdekes, de sajnos gyorsan feledhető duett a nagy Bob Dylannel, amelyben még megtaláljuk az idegesítően monoton melankólia utolsó maradványait, ami elsősorban az előző lemez, a There’s One In Every Crowd hangulatát jellemezte. Nyugodtabb és ami a legfontosabb, érezhetően magabiztosabb a fantasztikus All Our Past Times, amely kiszámíthatatlan természetének finomságát Otis Rush rendkívüli Double trouble-jében tükrözi vissza, ami egyértelműen az album legimpozánsabb pillanata. A kellemes hangulatot rontja a country felé hajló Hello Old Friends és a Carnival, amelyekkel Eric most nem győz meg. Az egyszerű Innocent Times és a Hungry friss képviselői Eric csábító női hangokkal való kacérkodásának, amelyekről ezúttal is a meggyőző Yvonne Elliman gondoskodik. Yvonne hangszíne hihetetlenül jól olvad össze a minimalista gitárhangokkal az érzékeny Black Summer Rain-ben, amely a „részeg blues” Last Night-tal együtt időnként varázslatos pillanatokat teremt.
A No Reason To Cry összességében kompakt darab, amely azonban elődjéhez hasonlóan még mindig az újítás és a frissesség krónikus hiányától szenved. Különösebben említésre méltó kiugró pillanatból ezért nincs túl sok. A No Reason To Cry így ha nem is látványos formába lendülést jelent, de egy nagy zenész fokozatos felépülésének dokumentuma, és mint ilyen, minden Clapton-rajongó számára kötelező olvasmány.
Felállás
Eric Clapton: ének, gitár
Bob Dylan: kísérő ének
Georgie Fame: billentyűs hangszerek
Billy Preston: billentyűs hangszerek
Ron Wood: gitár
Yvonne Elliman: ének
Chris Jagger: ének
Levon Helms: dob
Jamie Oldaker: dob
Carl Radle: basszusgitár
Produkció
Rob Fraboni
Számlista
1.Beautiful Thing
2.Carnival
3.Sign Language
4.Country Jail Blues
5.All Our Past Times
6.Hello Old Firend
7.Double Trouble
8.Innocent Victims
9.Hungry
10.Black Summer Rain
11.Last Night
Az album hossza: 45:48
