Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Gentle Giant
Kiadó: Vertigo Records
Megjelenés: 1970
Értékelés: 3.5/5
A Gentle Giant a brit popzenekar, a Simon Dupree and the Big Sound romjaiból született, amelyet a három Shulman fivér vezetett (Derek ének és basszusgitár, Phil vokál és szaxofon, Ray basszusgitár és hegedű). A zenekar a brit slágerlistákon is számottevő sikert ért el: a „Kites” kislemez 1967-ben ugyanis a brit lista első 10 helyére is feljutott. Még nagyobb meglepetés (főleg ahhoz képest, mi lett belőlük később), hogy a 60-as években sikító, hisztérikus tinilányok légiói rajongtak értük, ahogy azt egy korabeli dokumentumfilm is megörökítette. A 60-as évek vége felé azonban a zenei világban és a zenekar tagjainak életében is radikálisan megváltoztak a dolgok, a Shulman fivérek pedig úgy döntöttek, hogy sokkal komolyabb és művészileg igényesebb zenére váltanak, amely megmutatja a világnak rendkívüli zenei tehetségüket. Miután megismerkedtek a billentyűs Kerry Minnearral, aki épp akkor fejezte be tanulmányait a zeneakadémián, és a gitáros Gary Greennel, a dobos pedig Martin Smith lett, megszületett a Gentle Giant, kétségkívül a 70-es évek egyik legkülönösebb és legkísérletezőbb progresszív rockzenekara, amely szétválása után is sokáig kultikus státuszt és nagy megbecsülést élvez a progresszív rock szerelmesei körében. A legtöbb művüket összetett hangszerelés, kiszámíthatatlan ritmusváltások, szokatlan többszólamúság, polifónia, polimetria és hangszerek rendkívül tarka választéka jellemezte (a dobos kivételével minden tag multi-instrumentalista volt). A számok többségét az akadémikus képzettségű Minnear írta, bár Ray Shulman idővel a legjobb tanítványává vált a zeneszerzésben, így rendkívül hatékony szerzőpárost alkottak. A zenekar szövegvilágát gyakran a társadalmilag elkötelezett filozófia, személyes élmények és François Rabelais, a Gargantuáról és Pantagruelről szóló, 16. századi társadalmi szatírák francia szerzője művei ihlették. Erre utal a szemet szúró borító is, amely a zenekar névadójának, a legtöbb szövegi koncepciójuk főhősének pimasz arcát mutatja.
Az első, egyszerűen „Gentle Giant” címet viselő lemezen a zenekar még a saját, teljesen egyedi, felismerhető hangzását kereste. A számok többsége még nem tartalmazza azt az összetettséget és eklektikát, amely a következő kiadványokon jön majd. A lemez nagy részén a zenekar lényegében a folk és a hard rock elemei között ugrál. Néhány részletnél azonban már váratlan szimfonikus és jazzes szakaszokkal lepnek meg. Ide sorolnám mindenképp a nyitó „Giant” című dalt, amelyben kiszámíthatatlan ritmusváltások és jó szimfonikus hangszerelés hallható billentyűn és szaxofonon. Bár alapjában hard rock szerzeményről van szó, a klasszikus zenére jellemző számos finomság és jazzes ritmusok is jól hallhatók a basszuson és a dobokon. Egy hangszeres jazzes rész után, amelyben mellotron is felcsendül, egy rendkívül fenséges hangzású szimfonikus átvezetés következik. Utána ismét visszatérnek a főtémához, ütős riffel és erőteljes ritmikai kombinatorikával. Nagyon ötletes nyitánya a történetnek. A „Funny Ways” című dalban, ahol először mutatják meg érdeklődésüket a népi, középkori/trubadúr zene iránt, a hegedűjátékok jó futamai és Derek karizmatikus (olykor kissé különc) éneke dominál. A szerzemény hirtelen szokatlan, bluesos vizekre evez, a háttérben szimfonikus hangszereléssel és határozott gitárriffel. A „Giant” mellett szerintem a lemez legjobb műve. A baljós „Alucard” című dalban (az „Dracula” tükörképe; a zenekar ravasz volt, nem akarta elriasztani a „virággeneráció” esetleges rajongóit, akik féltek mindentől, ami akár csak a negativizmus szagát hordozta) hangsúlyos moog-szintetizátoros basszusvonal és jó szaxofon- és gitárfutamok hallhatók. Az effekten átvezetett ének szándékosan groteszk hangulatot teremt. A jazzes hangszeres részek végig valahol a szellemesség és a skizoidság között lebegnek.
A nyugodt „Isn’t It Quiet And Cold” meglehetősen egyszerű és dallamos folk rock szám hegedűvel és akusztikus gitárral, könnyed, költői ének kíséretében. A ritmuson át itt a pop/r’n’b múltjuk is érezhető. Idővel megjelenik az elkerülhetetlen xilofon, amely később az egyik védjegyükké vált, és amelyen keresztül hatásosan ábrázolták főmaszkotjuk mozgását. A „Nothing At All” nagyon szép, melankolikus bevezető dallamot tartalmaz énekkel, akusztikus gitárral, hegedűvel és szimfonikus hangszereléssel, amelyek kelta hangulatot teremtenek. Bár eleinte úgy tűnik, hogy nyugodt, barokk motívumokkal átszőtt folk rock balladáról van szó, ez nem tart sokáig, mert később egészen más vizekre viszik. Idővel beront egy klasszikus bluesos/hard rock riff Green gitárján, amihez csatlakozik Derek bőszült éneke. Következik az elmaradhatatlan gitárszóló, és a zenekar megint úgy szól, mint holmi Deep Purple-féle hard rock banda. Ezt követi Smith dobjainak és Minnear zongorájának igazi kakofóniája, amely az egészet teljesen avantgárd vizekre viszi. A végén azért szépen lezárják a főtémával, a romantikus kelta motívummal. A „Why Not” című dalban ismét hard rockerként próbálgatják magukat, mert sok blueselem hallatszik benne. A fő „bűnös” Green a gitárriffjeivel és a záró szólóval, hiszen a fickó gitárosként egyértelműen a bluesból indult. Ennek ellenére nem hiányoznak a szép, dallamos, folk rockos barokk motívumok sem a homlokterében, sem a romantikus ének. Itt hívják fel először a figyelmet többszólamú harmóniáikra is, amelyek az évek során a védjegyükké válnak. A gitár és a hammondorgona éles futamaival zárt befejezés teljesen bluesos. A Gentle Giant egyébként egész pályafutása során időnként emlékeztet majd arra, hogy sosem felejtették el, hogyan kell (hard) rockosan odacsapni. A záró „The Queen” rövid, hangszeres, bluesos paródia a brit himnuszra, időnkénti ritmikai szünetekkel. Újabb bizonyíték fekete humorérzékükre. A lemez a korhoz képest meglehetősen színvonalas produkcióval is büszkélkedhet, amelyért a legendás producer, Tony Visconti felelt (leginkább David Bowie és a The Moody Blues producereként ismert).
A „Gentle Giant” rendkívül szilárd debütálás egy zenekartól, amely még csak felfedezte és lassacskán formálta saját hangzását, és amely a következő lemezzel ebben az irányban látványos előrelépést tesz majd. A lemez nagy részén erősen érződik az 1970-ben rendkívül népszerű, teljesen friss hard rock hatása. A zenekarból bizonyára sikeres hard rockegyüttes is válhatott volna, ha művészi ambícióik és zenei tehetségük nem lett volna sokkal nagyobb az átlagos zenei keretekénél és az akkori trendeknél. A következő években a Gentle Giant az eklektikus progresszív rock egyik vezető erejévé válik, és rengeteg rendkívül újító, változatos lemezt készít. A kereskedelmi siker ennek ellenére elérhetetlen maradt, főleg otthoni terepen, de a pimasz trubadúrtársaság ezen nem sokat bánkódott. Fő filozófiájukat ugyanis az a mondat foglalta össze, amelyet a második albumukra írtak: „központi küldetésünk a populáris zene új határainak kutatása, annak kockázatával, hogy emiatt nagyon népszerűtlenné válunk”.
Felállás
Derek Shulman – ének, vokál, basszusgitár
Gary Green – gitár, 12 húros gitár
Ray Shulman – basszusgitár, hegedű, gitár, ütőhangszerek, vokál
Kerry Minnear – billentyűk, basszusgitár, cselló, vokál, ütőhangszerek
Phil Shulman – szaxofon, trombita, vokál
Martin Smith – dobok, ütőhangszerek
Producer
Tony Visconti
Számlista
1. Giant (6:22)
2. Funny Ways (4:21)
3. Alucard (6:00)
4. Isn’t It Quiet And Cold? (3:51)
5. Nothing At All (9:08)
6. Why Not (5:31)
7. The Queen (1:40)
Az album játékideje: 36:57
